2018. október 24., szerda

Mangatábor Japánban 3. - Út Takamoriba, megérkezés a táborba

Az első két részből kiderült, milyen volt a hosszú utazás Japánba, hogy fogadtak vendéglátóim, és hogy éreztem magam a vicces nevű hotelben, ahol az első éjszaka megszálltunk, hogy minden meghívottat bevárjunk. Szeptember 16-án, vasárnap reggel végre elindultunk valódi úti célunk, a Kumamoto prefektúra Takamori városában rendezett Kumamoto International Manga Camp felé.


Újra meleg, napsütés, ideális kirándulóidő. A busz első ülésére ültem az ablak mellé, hogy minél többet lássak a tájból. Mellettem Hyrohiku, a Malajziából érkezett képregényes foglalt helyet, akinek one-shotja egy ideje olvasható a Silent Manga Audition oldalán, és elegendő érdeklődés esetén akár sorozatként is folytatódhatna. Indulás után beszélgettünk egy darabig családról, rajzos karrierlehetőségekről, otthonaink és a japán vidék hasonlóságáról és különbözőségéről. Tosuból kifelé menet láttam például életemben először bambuszerdőt. De ez csak akkor tűnt fel, amikor közelebb haladtunk el mellettük, és nem takarta semmi a sűrűn álló szárakat - nindzsa itt át nem suhant volna sem hátratartott kézzel, sem máshogy- , mert távolról lombot formáló levéltömegeik számomra közönséges erdőnek látszottak. Oké, növénytanból buktam egyszer, és másodjára is csak átcsúsztam. Viszont a közismert tusfestményeken, sőt, ami azt illeti, az animékben is mindig csak a földhöz közeli, ritkásan elágazó szárakat mutatják, ezért el sem tudtam képzelni, hogy végződnek. Néhány kopasz foltot megfigyelve derült ki, hogy keresztmetszetük fölfelé fokozatosan keskenyedik, ágaik a csúcshoz közel egyre inkább az ég felé irányulnak.

Külvárosi hangulat egy órán keresztül. Még mindig sok raktár, üzemi telep, parkoló, gumiabroncs szaküzlet váltotta egymást. A lakóövezetek kicsit barátságosabbak - különféle curry-s, panírozott húsos éttermek, az alacsony kertes házak közt néhány, slice of life mangákból ismerős, jellegzetesen japán, nyitott folyosós emeletes ház. Olyasmi, mint amilyenben Saikóék stúdiója is van a Bakumanban, csak itt a városszélen kevesebb az emeletek száma. Megálltunk húsz percre egy pihenőhelyen. Étterem, mindenes bolt, elektronikai üzlet, büfékuckók vártak itt. Az étterem előterében gachapon masinák több sorban - imádom őket! Az egyik titkos küldetésem minél több érdekes figura begyűjtése volt, erre készültem már mióta!


Ha valaki esetleg nem tudná, miről van szó, olyan automatákat kell elképzelni, amiknek a tartályában műanyag kapszulába zárt játékok, bizsuk, egyéb bolondságok vannak összekeverve. A búra illusztrációin mindig ott van, mik lapulhatnak az adott gépben - többnyire 5-6 változatból álló szériák, amikbe szándékosan tesznek pár kevésbé vonzó és egy nagyon jó játékot, növelve a "pecázás" izgalmát. 100 yenes érmék bedobásával - a komolyabbakhoz 3-4 is kell - és a fogantyú eltekerésével zsákbamacskaszerűen dobnak ki egy-egy kapszulát.  Hasonlók vannak itthon is, de sokkal, sokkal gagyibbak, egészen kis gyerekek tudják legfeljebb díjazni. Szemben a japán gachapon játékokkal, amik közül rengeteget kimondottan felnőtt gyűjtőknek találnak ki kreatív félnótások. Az éttermi soron például többek közt zen kertet és egy vidéki telket lehet összegyűjteni elemenként. Az egyik kapszulában van a ház, egy másikban egy szakasznyi patak vízimalommal, megint másikban egy szénabála és így tovább.


Mindenki odavolt a masinákért, többen is leragadtak előttük. Én is kinéztem pár érdekes szériát, csakhogy kizárólag tízezreseim voltak. Mayu, az egyik editor megkérte az étterem pénztáros nénijét, hogy egy lepedőt váltson fel nekem úgy, hogy egy ezrest száz yenes érmékben kapjak vissza. Ezzel aztán elmentem garázdálkodni. Elsőként egy Cutie Honey Flash animés kulcstartó-sorozat ragadta meg a figyelmemet. Cutie Honey az ún. "jó figura", civil, kibontott hajú formája a "jellegtelen", az énekes és a mesterlövész forma az "elmegy", és a kakukktojás, aki nem Honey valamelyik alakja, hanem a főellenség, Sister Jill a "csak ezt ne". Hát nem pont ezt kaptam?! De hoztam egy szabályt, mégpedig hogy egy gépből csak egyszer vásárlok, különben gyorsan átcsapna a móka szerencsejátékba, és a világ minden pénzét el tudnám verni, mire azt dobja a gép, amit kinéztem!


Ezt a szabályt a következőnél mindjárt meg is szegtem, de igazoltan! Ebben a sorozatban ugyanis kis barlangban bujkáló garnélák ÉS algaevő harcsák vegyesen voltak, ami olyan, mintha két széria lenne összekeverve. Muszáj volt mindkettőből legalább egyet-egyet szerezni! Értitek, valaki egy nap arra ébredt, hogy rátalált egy tátongó piaci résre, amit az átlagember számára teljesen ismeretlen algázók és akváriumi garnélák apró modelljeivel lehetett csak betömni... Két dobás, kétféle fogás, sima ügy. A kék színű garnéla annyira nem tetszik, nem tudom, mennyire élethű, de a többiből már láttam élőt. Az algaevő eléggé élethű, és arra is figyeltek, hogy a barlangja is "algás" legyen (eredetileg a zöld az övé). A fotón nem látszik, de alulról is ki van dolgozva, van kis üvegnyalós szája, mint az igazinak!


Egy dobásra maradt még apróm, választásom egy gömbakváriumos-aranyhalas szettre esett. Ilyet itthon is láttam már a Mondoconon, egy idős, német ajkú házaspár szokta árulni a főleg japán édességekkel megrakott standján. Ennél arról van szó, hogy van egy kis átlátszó kübli, benne egy hígabb zselészerű anyag. Különböző fajtájú aranyhalakból lehet mellé téve egy-egy példány, amit aztán bele kell süllyeszteni a trutykóba, és akkor elvileg olyan, mintha lenne egy kis akváriumunk. Csak az a baj, hogy nekem nem nagyon állt meg a hal vízszintesen, előbb-utóbb elkezdett az oldalára fordulni. Mivel rengeteg halat gondoztam korábban, nem szeretem ezt a látványt, mert tudom, hogy ha így csinál, akkor nem őszinte a mosolya. E bejegyzés írása közben egy hátán lebegő, azaz döglött aranyhal néz vissza rám a kis hínármatricás bilijéből. A zselé fénytörése is a bomló test körüli nyálkaréteget és az egyre zavarosabb vizet idézi. Mondtam már, hogy tapintásra is ilyen kis puha, sikamlós a jószág?

 

Itthon a conon vettem egyszer zöld teás KitKatot, de nem ízlett. Több ismerősöm szerint haltápíze van (szerintem is, bár nem tudom, honnan tudjuk, hogy milyen a haltáp). Egy budai kávézóban kértem matchás lattét, annak meg lucernaíze volt. Ennyi negatív zöld teás tapasztalat után nem hittem volna, hogy valaha is megbarátkozom ezzel az ízesítéssel, de a japán út többször is rámcáfolt. A közeli büfében mindenféle nyársra húzott sült hal, odango, tésztával bevont étel mellett nyomós fagyit is árultak, háromféle ízben. Vaníliás, zöld teás, vaníliás-zöld teás. A többiek már rávetették magukat, bár óvatos duhajként többségében a feles kombót választották. Ezen én is felbátorodtam, és kértem egy full matchásat.

 

Mi értelme vaníliával keverni? Ha rossz, akkor elrontja a vaníliát is, ha jó, a vanília csak hígítja. Utóbbit abból vezettem le, hogy már megtapasztaltam, a mi édességeinkhez képest a japán csemegék kicsit haloványabb ízűek. És valóban, egy visszafogott, de kellemes matcha aroma érződött rajta. Nem olyan intenzíven, mint a téli hidegben befűtött állatkerti elefántházat idéző lattén, de ez az előnyére vált. Érdemes megemlíteni, hogy a tölcsér is picivel finomabb volt, mint az itthoni (édességben a basic és a mézes kivitel között állt), formája miatt pedig jobban ült rajta a kupac. Természetesen tele volt nyomva az egész, nem csak a peremére volt ügyeskedve az amúgy is nagy adag.   


Vissza a buszba, folytatódott a több órás túra. Mayunál volt hordozható wifi, úgyhogy útközben meg tudtam osztani pár addig lőtt fotót a privát és az 5Pallosos fb profilomon. Közben megváltozott a táj, egyre kevesebb épületet és egyre több erdőfoltot láttunk. Mielőtt bevettük volna magunkat a hegyek közé, még egy utolsó pisiszünetre megálltunk egy újabb pihenőhelyen. A természet közelségét jelezte, hogy akkora fekete pillangó szállt el mellettünk a parkolóban, hogy először azt hittem, fecske! Én ugyan nem mentem be, de a srácok a nyilvános illemhelyen mást is láttak, a vidék közeledtének kevésbé szívderítő hírnökét. Azt a bizonyost... A pottyantóst... Ajjaj, innentől már mindenhol csak ilyen lesz? Azt nem élném túl!



Vécés után büfés téma. Több kifőzde is sorakozott itt. Egyikben shaved ice volt kapható. Ez nem teljesen azonos a magyarul jégkásának hívott trutyival, mert frissen "reszelik" hozzá a jeget, és utólag öntik nyakon sziruppal, nem kavarog folyamatosan a szörpben ázva. Kiskanállal kell lapátolni, nem szívószállal szürcsölni. A szomszéd kuckóban édesburgonyás taiyakit és más, tésztában sült vagy főtt csemegéket lehetett venni. Sokféle ízben létezik még, a közös bennük a halformájú tészta, és hogy valamilyen töltelékkel vannak megtömve. Kumamoto prefektúrában nagyon megy az édesburgonya, mindenbe ezt raknak, gondolom ezért is a "krumplis hal" itt a fő attrakció. Forrón árulták, úgyhogy a melegben nem volt hozzá ingerenciám, de lefotóztam nektek Hyrohiku példányát az én combomon!


Célállomásunk, Takamori az Aso vulkán - Japán legnagyobb aktív vulkánja - kalderájában található egy nemzeti park területén. Hegyen-völgyön át vezetett utunk. Mindenhol erdővel borított sziklák, bennük itt-ott kopasz foltok, földrengés, földcsuszamlás nyomai. A "táj zöldellő orcáján sebhelyként éktelenkedő csupasz barázda" modoroskodó megfogalmazása ugyanennek, de nagyon találó. Az emberi jelenlétet leginkább weekend házak, szolgálati épületek, útszéli vendéglátóhelyek és erdészeti, útkarbantartási felépítmények, munkagépek jelezték. Egy négyfős motoros banda beelőzte a buszunkat. Takamori Tigers vagy Eagles, valami hasonló nevük volt. Egy darabig alakzatba fejlődve feszítettek fekete alapon arany feliratos egyen bőrmellényeikben, majd lehúzódtak valami klubhelyre. Több, motorosokat célzó étkezdét, szórakozóhelyet, szaküzletet is láttam az út során.

Mély folyóvölgyön haladtunk át, a szerpentinről lepillantva látszott a görgetegsziklás meder a sekély és csak pár méter széles, fodrozódó vízfolyással (ezt átszellemült hangon mondom). Bevallom, egészen idáig maradt még bennem egy kis nyomasztó érzés előző estéről. A pillanatnyi örömök, mint a játékautomata vagy a fagyi, nem tudták teljesen elűzni azt a furcsa hangulatot, amit az idegen környezet és társaság váltott ki bennem. De ahogy elhaladtunk a vadregényes völgy felett, lassan átlendültem rajta. Nem tudom megmagyarázni, miért, de a hullámzó patak feltűnésének biztos köze van hozzá. Különleges kapcsolatom van a patakokkal. Gyerekként a Szilas-patakhoz jártunk kirándulni, békákra, siklókra, szitakötő lárvákra vadásztam itt. A mai napig izgalomba jövök a térdig érő természetes vizek közelében - milyen kisállatok lapulhatnak az üledék alatt? Egzotikus állatok gondozójaként a vizes élőhelyek tanulmányozása révén váltak fontossá, és tulajdonképpen emiatt is értem el sikereket kínai tűzhasú gőték és karmosbékák, lebegő békák felnevelésében. Csupa szép emlék, pozitív gondolat, amit ez a táj váltott ki. Az ok, amiért pedig ezt láthattam, nem a véletlen, hanem a saját munkám, kitartásom eredménye. Talán ennek tudatosulása dobott fel egy kicsit. Azóta, hogy ezen elgondolkodtam, minden új helyszínt, élményt saját, mangába fektetett munkám tükrében éltem meg. Nem pusztán kirándultam, hanem - vigyázzatok, ez giccses lesz - abban a bizonyos filózós értelemben vett Út újabb állomásait jártam be.

A hegyek közt átvágva megérkeztünk Takamoriba. Elvileg ez egy kisváros, de hangulata inkább falusi. A népsűrűség állítólag 35 fő négyzetkilométerenként - hát úgy is néz ki, nagyon nyugis minden. Autós forgalommal alig találkoztunk, gyalogossal még annyira se. Csupa kertes ház, nem volt két-három szintesnél magasabb épület. A mezőgazdaság jelentősnek tűnik, sok helyen épp dolgoztak a parcellákon, bár nem tudom, mit termesztenek itt. Néhol elkerített legelők egy egyöntetűen barna színű, jellegzetes helyi tehénfajtával. Elhúztunk egy nagyobb füves placc mellett, ami népszerű családi kirándulóhelynek tűnt, kecskesimogató karám is volt ott.

Egy erdőfolt mögül előbukkant tábori szálláshelyünk, várakoztunk egy kicsit a parkolójában. Az editorok egy gyors egyeztetés után úgy döntöttek, lecuccolás előtt van még egy kis időnk egy helyi látványosság meglátogatására. Mielőtt továbbindultunk volna, a SMAC! Web Magazine főszerkesztője, Mochida szállt fel a buszra, hogy üdvözöljön minket, és egy rövid lelkesítő beszédet tartson. Köhmm...: "- Oda Eiichiro, a One Piece alkotója több népszerű mangakával együtt szintén Kumamoto prefektúrában született. Gyerekkorában éppen olyan hegyeket látott maga körül, mint amilyeneket most Ti is itt, Takamoriban. Ez a táj indította be fantáziáját, és gyakorolt hatást későbbi munkáira. Kívánom, hogy itt tartózkodásotok ideje alatt Titeket is hasonlóképpen megihlessen, és hazatérve sok kiváló manga megírására inspiráljon!" Nálam működött.


 
Forrásmegjelölés. Mármint ez vár az alagút végén.
A nevezetesség, amit célba vettünk, nem volt más, mint a Takamori Yusui Tunnel Park. Egy alagútról beszélünk, aminek legmélyén egy forrás vize tör felszínre. Spirituális helynek számít, a hiedelmek szerint itt lakozik a környező vidék természetes vizeinek istene. Az egyetlen be- és kijáratától idáig vezető szakasz hangulatvilágítással, installációkkal - anime figurákkal, helyi ovisok mosolygós arcképeivel, virágokkal, szélkerekekkel stb. - van díszítve. Az igazat megvallva leginkább a bejárat előtti díszkert tetszett, magának az alagútnak a vizualitása nem vág az ízlésembe. A Vidámpark Mesecsónakját juttatta eszembe. A fények, a visszhang, a víz csobogása és a halk zene együtt viszont kétségtelenül segített befelé fordulni, és alaposabban is elgondolkodni arról, amit a főszerkesztő a természeti elemek nyújtotta inspirációról és a jövőbeli mangáinkról mondott.



A bejárat mellett jobb szélen található ez a kút. Önmagában bár jópofa volt, de nem elég kawaii, úgyhogy befogtam az "A Tiny Bond" című Master Class one-shot (katt a címre az elolvasásához) alkotóit, a Vanilla duót Indonéziából, hogy pózoljanak csapos békával.


Itt nem látszik, de a drótokon átlátszó gyöngyök futottak felfele, mintha a víz felfelé esne.

Az alagútnál egyesült társaságunk a meghívottak másik felével, akik még Tosuban egy másik hotelben voltak elszállásolva. A régi Master Class tagok ismerősként üdvözölték egymást, újoncként többüknek még itt bemutatkoztam. Vérmérséklettől függően egyelőre kicsit távolságtartóak voltunk egymással, de biztos voltam benne, hogy alakulni fog ez! Miután a teljes csapat visszatért a szállásra, gyors eligazítást kaptunk a délutáni és esti programokkal kapcsolatosan.

Mindenki izgatott volt a nap fénypontja, az avatóünnepség miatt. A csapatkapitányok külön-külön felhívták a csoportjuk figyelmét a találkozó pontos helyére és időpontjára. Csak ekkor derült ki, hogy az új Master Class tagok nem úszhatják meg egy rövid, angol nyelvű köszönőbeszéd bemondása nélkül, amit egy interjú is követ angol- és anyanyelven. Háhá, ez jól jött, mert túl nyugodt voltam már, kellett valami kis izgalom! Dresszkód a ceremóniára egyébként nem volt, csak annyit mondtak, hogy nem formális eseményről van szó, de mivel sok fotó és videofelvétel készül rólunk, legyünk azért csinosak. A régi Master Class tagok mérsékelten csinosan is jók. A felkészülésre volt még egy óránk, úgyhogy a kijelölt szobatársak egymásra találása és a kulcsok kiosztása után visszavonultunk lepakolni, kicsípni magunkat.

 A tábor ideje alatt, vasárnap délutántól szerda reggelig a Kyukamura Minami-Aso hotelben szálltunk meg. Ez egy ryokan, vagyis hagyományos japán szálló, ami talán a modern homlokzatról nem látszik, de amint benyitunk egy szobába, egyértelművé válik. Belépés után rögtön le kellett vennünk a lábbelinket, mert a legnagyobb prosztóságok egyike a nagyrészt tatamival borított szobába cipőstül belépni. Kevés a bútor. Térdelőmagassághoz igazodó asztal, tévéállvány, tágas beépített szekrények, ágyak helyett kiterített matracok és jellegzetes, kemény japán párnák a belső szobában. A külső helyiségben normál karosszékek és dohányzóasztal (bár a szoba nem dohányzó), de itt van a mosdókagyló is falitükörrel, a Hotel AZ-ból már ismerős, egyszer használatos higiéniai cikkekkel. De kit érdekel mindez, amikor van egy sokkal égetőbb kérdésünk! What about the slozi?! Eljött az igazság pillanata, hogy megtudjam végre, milyen wc-t kell használnunk a hátralevő napokban!

GYŐZELEM! Rendes, civilizált klotyó! Kicsit még jobb is, mint a Tosubeli, mert ülőkemelegítő funkció is volt rajta! Egyéb tekintetben ugyanolyan. Még a toalettpapír is pont olyan vékony, hogy már a használhatatlansággal határos, vagy legalábbis nem gazdaságos. De kaptunk, és ez a lényeg! Egy pár pacsker is be volt elé készítve, mert itt szokás a mellékhelyiségben külön lábbelibe lépni, majd a munka végeztével kilépni belőle - a benti padlót nem érintve-, hogy ne hordjunk ki onnan semmi bacit. A fürdés távoli problémának tűnt még, így a zuhanyzó elsőre nem is nagyon hiányzott. Egyelőre az avatóceremóniát és a beszédet éljem túl, gondoltam.

Alig rendezkedtem be, már indulhattam is a Sakurasou díszterem előtti folyosó halljába, ahol gyülekezni kellett. Felkaptam vadiúj ingemet és hozzá passzoló, világos színű farmeromat, nyakamba aggattam az érkezéskor kiosztott névkártyát, és torkomban dobogó szívvel elindultam  képregényes pályafutásom eddigi legfontosabb eseményére.

Folytatás következik!

2018. október 18., csütörtök

Mangatábor Japánban 2. - Első találkozás a többiekkel, szálloda Tosuban

Az első részből kiderült, hogy egy mangakiadó meghívására átrepültem a világot, hogy pár napig együtt táborozzak a stábbal és sok más meghívott képregényalkotóval. 2018. szeptember 15-én, reggel egy fél napos, kínzással felérő repülőút végén Tokióban landoltam, innen folytatom a történetet.


Szerintem nem indokoltak ezek a reptéri mozgójárdák. Gyalog is ugyanolyan gyorsan lehetne haladni, még nagy csomaggal is. Nem sokáig enyhíti a terhünket, mert össz-vissz valami húszméteres szakaszon szállít, és még csak nem is emelkedőn. A folyosó felét foglalja el, így aki türelmetlen, vagy meg akarja mutatni, hogy milyen kemény gyerek, tüntetőleg sétálhat a lusta disznók mellett. Oké, a hosszú út alatt megnyomorodott térdemnek azért jól esett, hogy addig sem kellett vonszolnom magam. De vége a lazsának, elágazás következett. A bőröndös piktogrammal és angol-japán felirattal megtámogatott jelzőtábla mutatta, merre menjek a csomagomat felvenni.

Apránként előkerült a reptéri személyzet. Először csak egy magányos, egyenruhás ajtónálló, majd a következő folyosón egy középkorú hölgy, aki az információs központ szerepét töltötte be. Egy pillanatra azt hittem, rossz helyen fordultam le, mert nem láttam többé a "luggage claim" táblákat, de a néni megnyugtatott, hogy ott lesz az, csak előbb menjek át a biztonsági ellenőrzésen a szomszéd teremben, azoknál az idős bácsiknál és néniknél. Szerencsére mindegyikük beszélt valamennyire angolul. Első lépésnek ujjlenyomatot vettek egy hasonló masinával, mint amivel Zürichben az útlevelemet olvastattam be. A fotóhoz levetették a szemüvegemet, hátha egy teljesen más személy rejtőzik alatta. Csak viccelek, nagyon kedvesek voltak és segítőkészek, nem szívattak vagy ilyesmi. Ezután beállítottak egy sorbanállás-szimulátor végére, ami egy terráriumban ülő fiatal sráchoz vezetett. Ő ellenőrizte az útlevelemet, megnézte, hogy tényleg én vagyok-e a képen, aztán átengedett a kapun a csomagátvevő terembe. Sok időbe telt kilyukadni ide, de minden simán ment.

Órát ez idáig nem láttam sehol felszerelve, a mobilom meg telekomos internet hozzáférés híján már rég nem az időzónámnak megfelelő időt mutatta. A folyosólabirintusban bolyongva egészen elvesztettem az időérzékemet, nem voltam benne biztos, hogy nem kell már csipkednem magam. Megkerestem a futószalagot, amire az én gépemről való csomagokat tették. Épp akkor fordult ki a pakkom a nyíláson, amikor odaértem, úgyhogy gyorsan le is kaptam. Na de ahogy az kinézett! Az egész tiszta gané, a műanyag biléta az elérhetőségeimmel összegyűrve, szakadozott, csupa olaj! Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem a japán munkatársak művelték vele. Ja, és a lakat sehol! Azonnal feldobtam egy padra, és ellenőriztem, hiányzik-e belőle valami, de szerencsére minden megvolt. Onnan látszott csak, hogy belenyúltak, hogy az itthoni és a japán címemmel ellátott papírlapok nem ott voltak, ahová raktam őket. Nem biztos, hogy tolvajok voltak, a lakatot levághatta a biztonsági szolgálat is, mert van, hogy nem bajlódnak a tulaj előkerítésével, ha bele akarnak nézni. Létezik TSA záras lakat, amihez a reptéri biztonságiaknak van kulcsa, hogy ne kelljen szétbarmolni, de akkor minek árulnak a bőröndboltok egyáltalán olyat, ami nem így működik? Kétezer forintos történet, de akkor is. Gondoltam rá, hogy jelentem, csak hogy tudatosuljon bennük, hogy igen, az ügyfél elégedetlen, és ennek nyoma marad, de mivel igazából baj nem történt, siettem inkább tovább, nehogy lecsússzak a csatlakozásról.

Még egy ellenőrzés, itt a felvett bőröndöm tartalmára volt kíváncsi az udvarias biztonsági ember. Feltettem az asztalára, kinyitottam, és mialatt fehér kesztyűben lapozgatta az összehajtogatott pólókat és zoknigombolyagokat, kérdezett párat. De ez nem volt az az izzasztós interjú, amivel az utazós oldalakon riogattak. Megkérdezte, turistaútra jöttem-e, bár inkább csak hangosan gondolkodott, mert a holmimból rögtön látta. Amikor ahhoz a rekeszhez értünk, ahol a kiadónak szánt ajándék képregényrakást utaztattam, megelőztem a kérdést, és elmondtam, hogy hoztam pár "külföldi mangát" a vendéglátóimnak szuvenírként (a lényeg, hogy nem eladásra). Átlapozta, nagyjából megszámolta, hány darab anélkül, hogy kiemelte volna a kis fészekből, amit még itthon komponáltam a képregények köré a ruháimból, hogy a csomagdobálásnál se mozduljanak el. Szerencsére nem a belezős, pucérkodós részeknél nyíltak ki. A megbotránkoztató médiumok behozatala elvileg tilos attól függetlenül, hogy a belezős és lolicon képregények fellegvárában vagyunk, de hogy mi számít fekete listásnak, lehet, hogy a vizsgálatot végző megítélésén múlik. Nem voltam biztos benne, hogy ami nálunk még nem kirívóan durva, az itt melyik kalapba esik (pl. a Nekronin első száma, vagy a Nyugat + Zombik asztalon akciózós jelenete). Az őr mindent rendben talált, udvariasan elköszönt, mehettem tovább.


A következő kapun kívüli világ bentről nézve olyan kihaltnak tűnt, hogy azt hittem, rossz helyre nyitottam be. Pedig tényleg arra kellett menni a Fukuokába tartó géphez becsekkolni, csak a terminál egyik eldugott szegletébe nyílt, azért nem láttam a sok embert. A biztonsági, akitől a biztonság kedvéért (...) megerősítést kértem ez ügyben, érezhetően nem értette a problémámat, de azért természetesen szépen elmondta. "- Ott az a kapu. Ki tetszik menni, jobbra fordulni, és ott lesz a check-in pult." Azért maradt meg bennem ez a jelenet, mert az őr egy érdekes karakter volt. Fiatal srác, harminc alatti. Termetre alacsony még az ottani átlaghoz képest is, viszont atletikus alkat keskeny csípővel és széles vállakkal. Amikor megszólítottam, egészen közel lépett hozzám, mint aki kötekedni akar, és úgy nézett felfele, hogy válaszoljon. A kiállása alapján ha nem itt kötött volna ki, lehet, hogy gengszter lett volna belőle. Még egy halvány sebhely is volt az arcán. Utólag gondolkodtam rajta, hogy biztos kényelmetlen neki a nyugati turisták magassága, úgy értem, némelyikük ki ha nem én modorával párosulva. A kőbányai bunyós odalépés azért lehet, hogy megelőzze az arcoskodást a "kis japóval". Meg tudjátok, van az a mém, hogy ha magas ember alacsonnyal beszélget, milyen pózban illik és nem illik előbbinek az utóbbit hallgatni. Állítólag zavaró, ha odahajolunk, csak az a baj, hogy ez nem feszengés, hanem azt jelenti, hogy jobban figyelünk, hogy rendesen halljunk mindent. Részemről legalábbis így van.

Szóval megtaláltam a check-in pultot, ahol a személyzet segített beállni a megfelelő sorba. Rendben eljutottam a jelzett kapuig, de még volt fél órám a beszállás megkezdéséig. A váróteremben egyetlen üzlet, de ott ételektől kezdve a Japános tematikájú hűtőmágneseken át az újságokig és mangákig sok minden kapható. Ezen a ponton már két napja nem aludtam, és még nem értem el az úti célomat, nem nagyon volt kedvem nézelődni. Inkább hegyeztem a fülem az alig kivehető angol mondatokra a hangosbemondóból. Összesen két-három külföldi turistát láttam a várakozók között, mivel csak belföldi járatok indulnak innen. A jegykezelő hölgy rendes volt, mert amikor kiderült, hogy fél órát csúszik az indulás, odajött, és mondta, hogy csak várjak ott, mert így is az ő kapujától indul majd a repülőm. Ez megnyugtatott, mert a közepes akusztika és a tört angolság miatt nagyon nehezen hámoztam ki, mit szeretne, amikor a hangosbemondóba olvasta be.

Végre nyílt a kapu, kisbusz vitt a repülőig. Esett az eső, a fedett lépcsőig megtett két méteren a felsorakozó légiutas-kísérők esernyőket tartottak a felszállók fölé. Belülről szúrt szemet, hogy az utastér sokkal kisebb volt, mint amivel érkeztem, de még a Pestről Zürichbe tartónál is. Fokozódott a babaház-feeling, nem csak a plafon volt lejjebb, az ülések is mintha közelebb álltak volna egymáshoz. Óriási szerencse, vagy inkább figyelmesség a becsekkolást végző hölgy részéről, hogy külső helyet kaptam, nem kellett szendvicsben nyomorognom, vagy az ablakhoz passzírozva. Így is ki kellett lógatnom a folyosóra az egyik térdemet, hogy valamennyire elférjek. Egyébként én voltam a gépen az egyetlen külföldi, csak úgy világítottam. Két huszonéves lány nyerte meg a belső üléseket. Udvariasan bekéredzkedtek, cserébe előzékenyen felpattantam, ha egyikük mosdóba indult. Ó, a mosdó! Remélem, a ryokanban nem hagyományos, guggolós budi lesz, mert akkor végem! A repülőn lévőt megint nem teszteltem.

Két óra múlva megérkeztem Fukuokába. Kezdtem belejönni, hogy mindenért meghajlunk, a mosolyogva integető pluszos lánytól és barátnőjétől is így köszöntem el. A csomagfelvétel simán ment, a pakk sértetlenül megérkezett, nem koszolódott tovább. A távolból, a fotocellás kapun túl már ki is szúrtam a SMA stábjának egy részét. Biztos, ami biztos, mindenki lobogtatott egy-egy Silent Manga Audition feliratú táblát, de erre nem volt szükség. Mayut ismertem fel elsőként, hiába bújt maszk mögé. Először szorítottunk kezet editorommal, Chrisszel, aki rögtön meg is hívott egy vendéglőbe, amíg a többiek átvonultak a nemzetközi forgalmat lebonyolító terminálba az Indonéziából érkező képregényesek fogadására.

El se hagytuk a repülőteret, már a rövid vendéglős folyosó pár üzlete kívülről nézve is japánabb volt, mint itthon minden együttvéve, amit annak próbálnak eladni! Kis étkezdék, mindegyik más-más fogásra specializálódott. A kirakatokban mindenhol élethű műanyag ételmakettek, hogy lássuk, mi vár ránk odabent. Hogy örültem volna egy garnitúra játékszusinak, amikor még tartott nálam a modellfigura-festős őrület! Szóba került, hogy emellett Warhammer Fantasy szabályokat és White Dwarf cikkeket is fordítottam a Trollbarlang megbízásából, és kiderült, hogy a csúcsminőségű festeni valók széles választéka ellenére Japánban is komoly rajongóbázisa van a játéknak. Vagy éppen azért, mert velem ellentétben a tényleges játék oldaláról közelítik meg, nem csak kreatív hobbiként.

Chris két kollégája velünk tartott. Kérdezték, mit szeretnék enni, de a bőség zavarában nem tudtam határozott választ adni. Legutóbb épp egy ramenes mangán dolgoztunk együtt, úgyhogy bedobtam a levesezőt. A kísérők udvariasan sugallták, hogy aznap már legalább egyszer megrameneztették őket a korábban befutott vendégek, jobban örülnének valami alternatív megoldásnak. Például szusinak, ha már úgyis a szusis kirakat előtt mentünk el. Velem lehet tárgyalni! Beültünk szusizni. Hogy melyiket szeretem? Hát mindet, főleg a tengeri herkentyűset - kivéve azt, amin hal van! A lazac okés, a tonhal is belefér, de minden más jusson annak, aki jobban megérdemli. Itthon sem eszek sok halat, néhány ritka kivételtől eltekintve egyszerűen sosem bírtam megkedvelni. A pontyot sem, ami pedig hagyományos magyar karácsonyi alapanyag. A japán kollégák ezen nem csodálkoztak, sokkal inkább azon, hogy van egyáltalán, aki megeszi. Nem igazán részletezték, de valami olyasmit hallottam ki a véleményük mögül, hogy valami betegség (vagy sugárfertőzés?) miatt ott nem tanácsos pontyot fogyasztani. Vagy csak szusiként nem?


Amíg kihozták a rendelést, egy korsó sör mellett napirendre került a politika, Chris kedvelt témája, majd hogy produktívak legyünk, a mobilinternet kérdése. Kaptam helyi SIM kártyát, hogy mindig elérhető legyek, és én is elérjem az editorokat, ha szükséges. Elsőre nem sikerült beüzemelni, úgyhogy későbbre halasztottuk, és inkább burkoltunk. Óriási adag szusi több tálcán, itthon negyvenezer alatt nem kapnék ilyet! És milyen finom mind! A friss alapanyag ízre, textúrára összehasonlíthatatlan a gyorsfagyasztott tenger gyümölcseivel. Most, hogy megtudtam, milyennek kell lennie valójában, többé nem vágyok fagyasztott garnélára! Sosem ettem azelőtt tengeri sünt és abalone csigát, de volt mindkettőből egy-egy nigiri a hozzám legközelebbi bambuszkosárkában. Nem tudnám pontosan leírni, milyenek voltak. Előbbi talán kicsit kesernyés, de mindkettő jó értelemben vett tengerízű. Repülőhal-kaviáros maki - ilyen kapható Magyarországon is, ahogy lazacos, tonhalas is, de mondanom sem kell, ezek finomabbak. Tintahal sashimi, ez végképp tök más, mint itthon! Nem gumis, és van íze! Véletlenül az egész kupacot felcsíptem, jól összetapicskoltam a számmal illetett evőpálcikámmal a közös fogyasztásra szánt ennivalót. Olvastam ezt-azt az asztali etikettről, valószínűleg meg is szegtem pár szabályt, de ebben az esetben úgy vettem észre, senki nem zavartatta magát, nem használtak külön kiszedő eszközt. Engem ugyan nem izgat, a BKV-n hamarabb kapok el valami nyavalyát! Én is rendbe jöttem addigra (remélem, hogy hordozó sem voltam már!), és nem tántorított el az a tény sem, hogy Japánban épp olyan járványszezon várt, mint amiből kiszakadtam. Csak ugye itt minden érintett hordta a nindzsa cosplayt. Hamarosan leszállt az indonéz csapat gépe, úgyhogy elindultunk mi is eléjük. Pedig rengeteg kaja maradt még! Remélem, hogy elcsomagoltatta valaki, és nem lett kidobva! Te jó ég! A szívem szakadt meg. 

A nemzetközi terminál kicsit odébb van, mint a belföldi, ahol engem fogadtak. Odakint kellemes, meleg, napsütéses idő volt, az itthonihoz képest szokatlanul magas páratartalommal. Céges minibusszal átgurultunk a másik épülethez, ahol megkértem Christ, hogy fotózzon le a homlokzat oroszláncsaládos szobra előtt. Azt mondta, oké, de ez csak egy sima szobor, nem valami japánspecifikus! Nem baj, a csajok bírják az oroszláncsaládos cuccokat - válaszoltam. Odabent aztán lekapott egy rendes Japános (Fukuokás) felépítmény előtt is, ami igazából egy fesztiváli kellék. Bizonyos rendezvényeken az alján lévő lyukakba rudakat illesztenek, hogy annál fogva egy csapat a vállán hordozza végig az utcán.



A mostani tábor különlegessége, hogy nem csak az új, de a korábban avatott Master Class tagok is mind meg lettek hívva. Indonéziában nagyon megy a helyi készítésű manga, nem csoda, hogy sok ambiciózus fiatal alkotó jelentkezett a pályázatra, és ért el előkelő helyezést. Országukból így egy 12 fős csoport érkezett. Jött még pár spanyol kolléga is. Bemutatkozás és eligazítás után magunk mögött hagytuk a repteret, és késő délután megérkeztünk Tosu városba, ahol megszálltunk a Hotel AZ hotelben. Az első gondolatom a helyről, hogy ha ezt itthon elmesélem, mindenki bohócfilmes poénokat fog bedobálni. A második, hogy a környék elég sivárnak tűnt turista szemmel. Rengeteg raktárépület, alacsony családi házak - hagyományos és modern vegyesen. Mindössze pár nyugati stílusú szálloda és egy játékbarlang magasodott ki, körben a távolban ködbe vesző hegyvonulat. Nyomott külvárosi hangulat, járókelők sehol. Taiyo, a SMA munkatársa is megmondta, hogy abszolúte semmi, de semmi nincs odakünn, úgyhogy ne is csámborogjunk el. Gyanús, hogy ezt csak azért mondta, nehogy eltévedjen valaki, mert egy nyugati turistának már a hotel szomszédságában álló japán kivitelű kertes házak is egzotikumnak számítanak. Nem igaz, hogy semmi érdekeset nem találnánk, ha nagyon akarnánk...



A hallban újabb eligazítás. Vacsorára aznap sajnos nem lehetett számítani, viszont a szomszédban volt egy éjjelnappali. A tokiói metrózáshoz kaptunk egy feltöltött Suica kártyát, ami nem csak bérletként funkciónál, de például ilyen helyeken is fel lehet használni vásárláshoz. Kiosztottak egy paksamétát is, amin a szervezők elérhetőségei mellett a teljes út alatt felkeresett szálláshelyek címei, a napi programok, hasznos japán kifejezések és etikett, a japán SIM kártya beüzemelési útmutatója, valamint a csoportbeosztás található. Több mint ötven ember hatékony koordinálásához szükség volt hat, egyenként 8-10 fős csoportot alkotni egy-egy editorral az élen. A papír szerint én az "A" csoportba kerültem Enrico vezetésével, társaim pedig négy olasz, egy francia, egy német és egy amerikai képregényes. Velük még nem találkoztam, mert egy részüket egy másik szállodába vitték, a többiek meg csak később érkeztek.

A jelenlevőkkel elfoglaltuk a nyolcadik emeletet (a japán épületekben az első emelettől indul a számozás, az a tulajdonképpeni földszint), meglepetésemre egyágyas - bár franciaágyas - szobákat kaptunk. Ahol alkotóduók voltak, gondolom ott ketten egy szobába kerültek, mert egyébként két személyesnek írják le ezeket is a honlapon. Izgatottan nyitottam be a mosdóba, ahol a négyzethez közelítő arányú, kicsi, de mély fürdőkád mellett megkönnyebbülésemre nyugati wc fogadott. Volt rajta beépített bidé, amin a fenékmosó víz hőmérsékletét és a sugár erősségét is szabályozni lehet. Igaz, az ülőkemelegítő és a zene funkció hiányzott - elég csöves modell, de ez jutott. Az egész fülke aljzata húsz centivel magasabban van a padló szintjéhez képest, sokkal alacsonyabb belmagasságú, mint a szoba, és csupa műanyag. Nem szellőzött valami jól, zuhanyzás után (szigorúan zárt ajtónál, hogy a kicsapó pára ne hozza működésbe a füstjelzőt) sokáig nyirkosak voltak a falak. A csap mellett egyenként csomagolt, eldobható fogkefe, borotva, két használatra elég tubusos fogkrém. A falon szappan és sampon nyomós adagolóban. Törölköző, pizsi helyett fehér yukata kikészítve, utóbbit nem próbáltam fel.


 
Megérkezés után mindenki elment pihenni, de megbeszéltük, hogy ha indulunk a közértbe vacsoráért, kopogunk egymásnak, hogy együtt menjünk. Ledőltem az ágyra, és kibontottam a céges borítékot, amit még Chris adott a vendéglőben. Ebben volt a SIM kártya csomagja, a Suica card, meg valami furcsa szolgáltatásra feljogosító pakk, ami ha jól értem, egy élő tolmács vonal hívását teszi lehetővé, ha angolul nem tudó japán illetővel kell kommunikálnunk. Tényleg, a recepciósoknál is van ilyen, ha szükségünk lenne valamire, erről beszélt Taiyo! Most, hogy volt bőven időm, nekimentem megint a SIM kártyának. Nagyon keservesen találtam meg a megfelelő menüpontokat, mert nem csak, hogy itt angolul voltak megadva, a telómon meg magyar van beállítva, mert ezen lehet a legkönnyebben segíteni. De sokszor teljesen logikátlan helyen voltak eldugva, és úgy voltak megfogalmazva, hogy utoljára gondoltam volna arra, hogy ezeket keresem. Mire sikerült a beállítás, hogy a szálloda wi-fijén keresztül felregelhessek a szolgáltató oldalán, már beesteledett. Ami nagyobb baj, hogy így sem működött. Az a helyzet, hogy sok nyugati mobil nem használható Japánban, hiába kártyafüggetlennek és "SIM unlocked-nak" van véve. Az enyém is ilyennek bizonyult, amiért irtózatosan felhúztam magam. A szoba magányában egyre jobban elöntött az elszigeteltség érzése, főleg, ahogy hallottam, a beszűrődő hangok alapján az indonéz csapattagok milyen jól elvannak egymás közt. Vártam a kopogást, de nem jött senki, nekem meg elment a kedvem mindentől és mindenkitől, úgyhogy én sem erőltettem.

Az eligazításnál elmondták, másnap reggel mettől meddig lehet reggelizni az étkezőben, és mikor van gyülekező a hallban, hogy útra keljünk következő állomásunk, a tényleges mangatábor felé. Beállítottam az ébresztőt az ágy támlájába épített órán, és eltettem magam másnapra. A szoba meleg volt és levegőtlen, a légkondi hangosan zúgott, ha pedig ablakot nyitottam, az országúti zajoktól nem tudtam elaludni még úgy sem, hogy legutoljára két és fél nappal azelőtt sikerült. Valahogy aztán csak összejött, és amikor szó szerint a hasamra sütött a nap, már kicsivel jobban éreztem magam. Az ablakon kilesve előbb egy varjút pillantottam meg, ami a vezetékeket szerelő munkásokat leste, majd egy edzőtáborozó gyerek judo / karate csoportot, akik buszra szálltak, talán hogy egy jó kis hegyi, erdei edzéssel kezdjék a napot. Szerencsére én most nem olyan táborban voltam, ahol futással kell kezdeni.

Épp zuhanyoztam, amikor a szomszéd srácok kopogtak, hogy gyerünk reggelizni. Mint kiderült, félrehallottam az instrukciókat, és igencsak bele kellett húzni, hogy a konyha zárása előtt odaérjek. Tisztáztuk az előző este dolgát is. Az történt, hogy bár akkor nem kopogtak, de küldtek facebook üzenetet, hogy megyek-e velük, amit vagy a körülményes internet miatt, vagy mert addigra már lefeküdtem, nem kaptam meg, vagy nem vettem észre, hogy megjött. Úgyhogy kellemesen csalódtam a fiúkban-lányokban, nem olyanok, mint itthon annyian, akikkel eddig dolgom volt, akik az első adandó alkalommal leráztak, kihagytak mindenből. Na, de rohanás lefele!


 Szinte üres az étkező, egy-két japán szállóvendég imitt-amott. Kiszúrtam két olasz csapattársamat és egy maláj kollégát - felismertem őket facebookos fotóikról. Bemutatkoztam, majd a svédasztalos menü felderítése után leültem közéjük. A választék nem volt nagy, de minden, amit kóstoltam, finom volt. Japán omlett, amit téglaformára sütnek és kis téglalapokká szeletelnek fel. Meglepően édes, mert cukorral készítik. Elena, az olasz lány pont emiatt nem szereti, de nekem nagyon bejön a repülős menüből már ismerős lágy tésztájú mini zsömlével kombinálva. Mini virsli, semmi különös, de nem is rossz. A rizst most átugrottam, a levest és a pikáns szószos ételeket is. Viszont a sült halfilé! Sötét színű, de nem volt odaégve. Kicsit olajos ízű, minden esetre nagyon jó! Vicces belegondolni, hogy előző nap mekkora magabiztossággal jelentettem ki, hogy nem szeretem a halat annak fényében, hogy ilyen jót, mint most nem is nagyon ettem még!


Reggeli után Hyrohiku, a maláj srác elment a szálloda pénzbedobós mosodájából visszaszerezni a ruháit, majd lőni pár fotót a közeli házakról referenciakép gyanánt. A többiekkel szétszéledtünk, hogy összekészüljünk a találkozó előtt. Az editorok felhívták rá a figyelmünket, de a paksamétában is kiemelték, hogy a japánok pontos emberek, fontos, hogy mi is mindig időben jelenjünk meg a megbeszélt helyen. Vasárnap délelőtt tíz órakor kiránduló busz várt ránk a hotel parkolójában. Útravalóul mindenki kapott egy félliteres ásványvizet, majd nekivágtunk a több órás útnak. Irány Takamori, a Kumamotói Nemzetközi Mangatábor helyszíne!

Folytatás következik!

2018. október 12., péntek

Mangatábor Japánban 1. - Rákészülés és repülőút Tokióba

Egy nagy nemzetközi mangarajzoló pályázat szervezői meghívtak egy Japánban tartott táborba, ahol a szakmai programok és városnézés mellett az a megtiszteltetés is ért, hogy átvehettem díszoklevelemet a versenyen nyújtott teljesítményemért. Ha kíváncsiak vagytok, milyen volt a híres mangakák és a bő ötven, a világ minden tájáról érkező díjazott alkotó társaságában eltöltött néhány nap, kövessétek új cikksorozatomat, aminek első részét lejjebb görgetve olvashatjátok!


Kijutni Japánba legalább egyszer azt hiszem, minden mangarajongó vágya. Az én bakancslistámon is szerepelt középiskolás, Dragon Ball-függő koromtól fogva, de amilyen sokba kerül már önmagában a repülőjegy is, az évek során valahogy letettem róla. Volna rá félretett pénzem, egzotikus ételekre, programokra, japán holmikra elszórni még oké is lenne, de sajnálnék annyit magára a közlekedésre költeni. Amióta azonban a Silent Manga Audition beszivárgott az életembe, a nagy utazás újra realitássá vált. A pályázat nyolcadik fordulóján elért helyezésemnek köszönhetően 2017. december végétől folyamatos kapcsolatban állok a SMAC! team editoraival, két új közös projekten is túl vagyunk azóta. Talán ez is segített, hogy a szervezők felvételt szavazzanak meg számomra a korábbi fordulók szerintük legígéretesebb nyerteseiből toborzott Master Class tagjai közé. Az új tagokat az időről időre Japánban megrendezett banketteken avatják, ráadásul az utazás és az ott tartózkodás minden költségét állják. Így történhetett, hogy élve a kivételes lehetőséggel, 2018. szeptember 14-én útra keltem a manga hazájába!  

Érdemes tudni rólam, hogy a pénzkérdést félretéve sem vagyok egy nagy utazó. Korábban a díszállattenyésztő hobbi miatt nem is igen mozdulhattam ki, mert ha megtettem, visszatértemkor mindig valami katasztrófahelyzet fogadott. Pár napnál tovább ezért nem is maradtam távol, és legmesszebbre is Prágába, vagyis a "szomszédba" utaztam - még középsulisként, busszal, nagy társaságban. Nem tökegyedül. Táborozni se jártam soha egy érettségi utáni küzdősport tábort leszámítva, ami meg pont olyan rosszul sült el, ahogy addig is képzeltem az ilyen alkalmakat. Gondolhatjátok, hogy az öröm mellé jutott egy kis pánik is, ami egyenes arányban fokozódott a tábor facebook csoportjában az editorok által csepegtetett tudnivalók szaporodásával.

A legnagyobb para a közfürdő és a régi típusú japán wc dolgában generálódott, mivel a programismertető szerint az idő nagy részét egy hagyományos japán szállóban és egy régi általános iskolában terveztük tölteni. Nem vagyok különösebben exhibicionista, és a térdem, bokám is rossz - tudjátok, nem tudok guggolni... Ami azt illeti, huzamosabb ideig seizában vagy törökülésben ülni se, ami megnehezíti a tradicionális japán életérzés maradéktalan élvezetét. Aztán ott van az idegen nyelv kérdése. Iskolában kifejezetten jó voltam angolból, de jelenleg, bár általában mindent megértek, amit normál tempóban mondanak, beszélni nem beszélek folyékonyan. Mindezeket figyelembe véve kicsivel talán érthetőbb, hogy volt pár pillanat, amikor - bármennyire is butaságnak hangzik - legszívesebben lemondtam volna az utat. De nem tettem, mert tudom, hogy nem akárkit hív meg csak úgy egy valódi japán mangakiadó, és lehet, hogy ilyen alkalom számomra sem adódik többet.


Az útlevelem ezer éve lejárt, úgyhogy mindenképpen újat kellett csináltatni még jóval a zarándoklat előtt, hogy mihamarább repjegyet foglalhassanak számomra. Vízum szerencsére nem kellett, és elegendő költőpénzt is tudtam váltani még épp időben, mert az előkészületek javát az utolsó hetekre hagytam az aktuális SMA manga elhúzódó munkálatai miatt. Megírták, mit vigyünk magunkkal, hogy viselkedjünk, ha már ott vagyunk, hol és kikkel leszünk egy szobában elszállásolva meg hasonlók. Előre felmérték, van-e valami különleges igényünk az ételeket és elhelyezést tekintve (pl. ételallergia, vallási előírások miatt), illetve lehetőséget biztosítottak az utazás előkészületei során felmerülő költségek visszaigénylésére (pl. taxi, vonatjegy a reptérig, nagykövetségig, ételvásárlás az odaút alatt, ha blokkal igazoljuk), úgyhogy mondtam is nekik, itthoni mércével szokatlanul nagyvonalú a stáb. Hasonlót eddig csak a Szegedi Képregényfesztiválon való részvételkor tapasztaltam kiállítóként, nyilván a szervezők anyagi korlátaival arányosan.

Gondoltam, nem illik ezek után üres kézzel menni. Nem lehetett tudni, hány editor lesz ott, és hogy lesznek-e olyanok, akiket még nem ismerhettünk, mert addig a háttérben ténykedtek (többségüknek nem csak a mangakák istápolása, hanem saját webes cikksorozat vezetése, oktatóvideókban szereplés is a feladata, egyebek mellett). Ezért ahelyett, hogy vettem volna tíz zacskó flancosan csomagolt pirospaprikát a Váci utcában, amiből 1-5 darabot aztán hazahoztam volna, kollektív ajándékot szántam nekik - konkrétan egy magyar képregényes pakkot. Mivel a meghívás egyik célja a különböző országok képregényes kultúrájának feltérképezése, úgy éreztem, hasznosnak találják majd.


Kerültek a csomagba friss (egy-két éven belül megjelent) szerzői munkák, hogy bepillantást nyerjenek a mai trendekbe, meg pár régebbi, amik valamilyen szempontból különlegesek voltak. Jutottak bele a klasszikus adaptációs vonalról származók is magyar képregénytörténeti jelentőségük okán csakúgy, mint egy-egy mostani Füles és Kedvenc rejtvénymagazin, hogy lássák természetes környezetüket. Rádobtam még a halomra egy jubileumi Mondo magazint és egy katalógust is a nyáron az Országos Széchényi Könyvtárban tartott képregénykiállítás anyagáról, illetve pár gyöngyszemet a hazai mangakiadás sötét múltjából (Semices kiadású Sailor Moon, Video Girl Ai, stb.). Írtam angol nyelvű lábjegyzetet mindegyikhez, hogy tudják, miről szólnak, és miért fontosak. Nagy részüket vettem, néhányat kedvezményesen vagy ajándékba kaptam, illetve amik már nem hozzáférhetők, saját gyűjteményemből áldoztam fel. Ezeket elosztottam a bőröndöm és a kézipoggyászom között, hogy ha az előbbit a reptéren elkeverik - na emiatt is rettegtem már előre egy ismerősöm egészen friss tapasztalata miatt -, legalább a fele időben megérkezzen. A 33 különböző méretű és formátumú kiadvány összértéke miatt kicsit aggódtam, hogy vámfizetésre köteleznek, vagy egyes pucérkodós, belezős jeleneteknél kinyitva fennakadnak majd csomagellenőrzésnél. Szeretik ilyesmivel riogatni az egyszeri turistát a japán vámügy hivatalos oldalán...


Az indulás előtti napokban kaptunk pár hasznos infót arra az esetre, ha elektronikai cikkeket szeretnénk odakint vásárolni. Ebből a jóhiszemű posztból valahogy aztán a Master Class facebook csoport átcsapott online piactérré, ahol mindenki előre leadhatta a rendelést, hogy mit szeretne venni Japánban, amit érkezéséig az editorok igyekeznek majd beszerezni, hogy ne kelljen időt pazarolni a helyszínen a keresgélésre. Számomra a vadászat öröme része a kalandnak, nem nyújtottam be semmire az igényemet. Konkrét elképzelésem úgysem volt, azt terveztem, biztos találok éppen elég kafa cuccot, amikor majd ott cirkálunk Tokió utcáin. A bőröndöt is úgy pakoltam, hogy hazafelé maradjon hely a szuvenírnek - no meg a rengeteg fancy rajzeszköznek, amit az utolsó nap programjába illesztett, Sekaido művészellátóba tett látogatáskor zsákmányolhatok.

Volt azért egy kis ijesztgetés is, mert pont akkoriban volt tájfun sok helyen nem csak Japánban, de az egész környékén. Nagyon rusnya tájfun-térképet mutogattak nekünk, és elláttak egy rakat telefonszámmal, e-mail címmel, egyéb elérhetőséggel, hogy ha bármi van, a szervezők segíteni tudjanak. Ami jó, mert nem attól féltem, hogy lezuhanunk, hanem attól, hogy esetleg lezárják a reptereket, máshová irányítják a gépet, csúsznak járatok, ami aztán felborít mindent, én meg ott rohangálok majd tanácstalanul egyik termináltól a másikig, életem első repülőútja pedig káoszba fullad.

Az indulás előtti utolsó héten elmentem beszerezni pár új göncöt, sajna egy időben ezzel az új járványszerűséggel. Előtte is tömegesen krehácsoltak a nyakamba a buszon, de immár az egész bevásárlóközpont járványügyi központtá vált. Mindenki akkorra időzítette a shoppingolást, mert akció volt a C&A-ban, ami pedig egyenesen lepratelep benyomását keltette. Azt még valamennyire megértem, hogy hétköznaponként a nagy igyekezetben emberek betegen mennek dolgozni, de hogy egy rohadt pulóver egy ezressel olcsóbban többet érjen, mint mások egészsége, arra a szememben nincs bocsánat. Senki nem szeretne betegség miatt lecsúszni egy méregdrága repülőútról (még ha más is fizeti), jogosan tarthattam ennek lehetőségétől. Találjátok ki, megbetegedtem-e az indulás előtt négy nappal a leprások miatt?

13-a, csütörtök este, kigyógyultam valamennyire. Az utazás előtti éjszaka hajnali kettőig forgolódtam az ágyban, aztán lassan egyértelművé vált, hogy nem fogok tudni elaludni. Így is lett. Korán reggel ki Ferihegyre, majd becsekkolás. Az útiterv a következő volt. Közvetlen járat innen Japánba nincs, szóval Pestről a SWISS gépén előbb az ellenkező irányba, a svájci Zürichbe kell repülni, nem egészen másfél óra. Onnan viszont majdnem fél nap alatt jutok majd el ténylegesen Japánba, a Narita reptérre. Ott váltás az ANA belföldi járatára, még két óra Fukuokába. Átszállásra másfél-két óra áll rendelkezésre minden esetben. Habár az eredeti elképzelés szerint a csomagomat már csak a legvégső állomáson kellett volna felvennem, a reptéri munkatárs figyelmeztetett, hogy Japánba belépéskor úgyis megnézik a pakkomat, ezért csak Tokióig csekkolja be. Jó. Hamarabb kiderül, ha loptak belőle a hírhedten enyveskezű magyar reptéri csomagdobálók. A felszerelt lakatot is biztos pillanatok alatt lekapnák, de úgyis csak azért tettem rá, hogy inkább egy lakat nélkülivel próbálkozzanak. 

A biztonsági ellenőrzés után már itthon egy kis "külföld" fogadott: a reptéri boltokban rengeteg olyan árut kapni, amit az átlagos hazai boltokban nem. Hasonló érzés fogott el, mint kiskoromban a Déli pályaudvarnál működő "dollárboltban" tett látogatásokkor, amikor anyukámék ritkás külföldi kirándulásaikból megmaradt valutáját mentünk elkölteni akkor még egzotikusnak számító Mirindára, Toblerone csokira, legóra meg ilyesmikre. A gyomrom háborgott a nagy izgalomban, de csak betoltam egy croissant-ot meg egy muffint egy kis ásványvízzel. Ez is kétezer forintba került, mert reptér, de az éhezést sem láttam jobbnak úgy, hogy első repülősként (repülőként? repperként?) nem tudtam, mire számítsak kajafronton a mindent egybevetve nagyjából egy napos úton. Blokkokat nem gyűjtögettem, vendéglátóim így is épp eleget áldoztak már rám. Ne filléreskedjünk, ha nem muszáj.

Mosolyogj! A háttérben minden hatodik ember göthös!
Micsoda meglepetés - a tiszteletemre a reptérre is kivonult a járványügyi intézet! Fordulni se tudtam, mindenhonnan krehács. Csináltam is szelfit a fuldokló tömeggel. Az út első szakasza ezt leszámítva kellemesnek volt mondható. Az ablak mellé kaptam helyet. Mindenki azt kérdezte itthon, nem félek-e a repüléstől, meg hogy nem fogom-e kidobni a taccsot, de a helyzet az, hogy a szomszédaim egy ablakra tapadt ötéves mellé ültek, aki aznap járt először a majálison. A felpattanás is vicces volt, de a kedvenc részem, amikor szinte oldalra fordulva kanyarodik a gép. A horizont egészen a fejem fölé került, az addig alattam elterülő erdős táj pedig bolyhos falvédővé vált. Hamarosan reggelit szolgáltak fel, vajas croissant-ot (ismétlés a tudás atyja), itókát és egy apró SWISS logós svájci csokit. Gyorsan megérkeztünk Zürichbe, eddig minden oké.

Ez a reptér kicsit cifrábbnak tűnt a Liszt Ferencnél. A megfelelő kapuhoz előbb azt a kijáratot kellett megtalálni, ami az ellenőrző ponton át (egy leolvasóra téve csekkolják az útlevelet, jól megnézik az arcunkat üvegajtón keresztül) egy olyan kisvasúthoz vezet, ami majd egy kétperces döcögéssel a megfelelő terminálba szállít, miközben a hangosbemondóban madárcsicsergés és tehénbőgés váltakozik. A csatlakozásra várva belefutottam egy kirándulásból hazaigyekvő japán általános iskolás osztályba, egy gépen utaztunk Tokióig. Ezalatt több különbséget is megfigyeltem rajtuk az itteniekhez képest. Először is, bár voltak köztük kis leprások, de mindegyik szájmaszkot viselt, hogy ne betegítse meg a környezetét. Másodszor, tudtak viselkedni. Nem üvöltöztek, nem csapkodtak, és amikor rosszalkodtak, az úgy nézett ki, hogy sűrűn cseréltek üléseket, és feltérdeltek a székben, hogy hátrafordulva beszélgessenek a mögöttük ülő társaikkal, nem zavaró hangerővel.

Már ráharaptam, amikor eszembe jutott, hogy ha nincs fotó, akkor meg sem történt.
 Nem tudom, elvárás-e a légitársaságok részéről, hogy a légiutas-kísérők szépek legyenek, de mindenesetre azok voltak. Végig mosolygósok, kedvesek, ami nyilván munkaköri kötelesség. Viszont a legszebb, talán japán lánynak több arcát is láthattuk, ami szerintem nagyon vicces volt. Éppen töltögette az utasok poharait az említett, szinte túl udvarias modorban, de egyszer csak az egyik gyerek mondhatott valamit, mert hirtelen az irányukba nézett, és az összes kellem eltűnt az arcáról. "Kis szaros!"- tekintet. A későbbiekben megfigyeltem, hogy a japán stewardessek más stílusban szolgálták ki a nyugati turistákat és a japán felnőtteket, idősebb diákokat, mint a japán kisiskolásokat - két üléssor között hirtelen komolyra váltva, mintha tanárnővé változtak volna. 

Ne tévesszen meg senkit a "B" jelzés a jegyen, ez a SWISS-nél nem business class, hanem turista osztály. Amivel semmi gond, nem is vártam el többet, csak hát a lábaim jó hosszúak, úgy férek csak el, ha kisterpeszben a térdeim az előttem lévő ülés két sarka mellé nyúlnak ki. Szerencsére csak a jobboldalamon ült egy nagydarab srác, és ő se nagyon nyújtogatta felém a térdét. Esetleg az út vége felé, de igazat adtam neki, mert addig az ő lábai nyomorogtak, hogy az enyémek úgy-ahogy elférjenek. Tőlem balra egy középiskolásnak saccolt japán lány ült. Majd kuporgott. Mindenféle pózokat vett fel. Összegömbölyödött. Ő megtehette, mert bőven elfért az ülésben. De az élet nem habos torta. Amikor eljutott oda, hogy aludni szeretne, próbált erre hajolni, arra hajolni, de nem nagyon ment a dolog. A még legtűrhetőbb pozitúra a homlokának a lenyitott uzsonnaasztalra támasztása volt, esetleg a minden üléshez járó kispárnával és pokróccal kombinálva. Én azokat végig az ölemben fogtam. Rohadt kényelmetlen volt, pedig feldobhattam volna a csomagtartóba, ha lett volna annyi eszem, meg nem lett volna olyan körülményes a fészkelődés egy középső ülésből.  

Lassan elkezdték körbetolni az italos kocsikat. Csak egy üveg mentes vizet kértem, és beosztottam, mert nem vonzott a repülőn lévő közös wc, mint egyetlen opció. Vagyis de, a sorban állás kicsit vonzott. Kiosztottak egy-egy kis csomag sós kekszet. Pár óra múlva előkerült az első rendes kaja is. Valami tojásos masszás anyag hússal meg párolt zöldséggel. Igazából már nem emlékszem rá, elég felejthető volt, bár nem kifejezetten rossz. De jutott mellé majonézes káposztasaláta, joghurt, kis, puha tésztájú zsömleféle, hozzá vaj és dzsem is. Mintha egy tálcán szolgálák volna fel a tízórait és az ebédet. A joghurtot és a salátát átugrottam, mert nem akartam, hogy meghajtson, de fájó szívvel, mert utálok ételt kidobni. Láttam viszont, hogy a csajszi a salival kezdte, úgyhogy megkínáltam az enyémmel. Ez a fejemben úgy játszódott le, hogy én udvariasan felajánlom, ő megköszöni és örömmel elfogadja. Mindenki boldog, én pedig annak tudatában folytatom az ebédet, hogy aznap is cselekedtem valami jót, és az étel sem a kukában kötött ki. A valóságban viszont ez úgy nézett ki, hogy én, mint nagydarab, vadidegen külföldi váratlanul odahajolok, megkérdem angolul, hogy "-kéred az enyémet is?", mire a ő riadtan a széktámlához simul, és mondja, hogy "-nem!". Ennyiben maradtunk, de innentől még kínosabbá vált a fészkelődés, nehogy hozzáérjek, és azt higgye, molesztálom.

Tetűlassan telt az idő, olvasással próbáltam elütni. Molnár Gábor Éjbe zuhant évek című önéletrajzi regényét vittem magammal. Ott vettem fel a fonalat, hogy az író vakságát okozó balesete után hazaindulna Brazíliából Magyarországra. Egyik folyami kikötőből a másikig utazik számos kényelmetlenség között, míg végül felszállhat az Európába tartó óceánjáróra. Mikor vonatja befut a Keleti pályaudvarra, első dolga, hogy taxival elvigye két Dél-Amerikában fogott és ládákba csomagolt óriáskígyóját a pesti állatkertnek ajándékba, amin persze az út során mindenki ledöbben. De a neheze eztán jön - nem csak a protagonista, de az olvasó számára, az én számomra is. A huszonéves Molnár ugyanis csak annyit árult el levelében az itthoniaknak, hogy látászavarban szenved. Annál a jelenetnél, amikor érkezésekor senki nincs otthon, ezért a munkahelyén keresi fel anyját, aki csak ott tudja meg, hogy fia megvakult, inkább letettem.


Nem is nagyon tudtam volna olvasni ha akartam volna se, mert lekapcsolták a villanyt, lehúzták a sötétítő függönyöket, és csak egy kis halovány pilács égett. Ha valaki lámpát gyújtott maga fölött, odamentek a légikisasszonyok, és leoltották. Ekkorra jutottam el oda, hogy mindenem fájt, felállni meg nehézkes lett volna a körülöttem ülők miatt, és amúgy sem segített volna sokat. Az előttem lévő ülés támlájába épített képernyőn elvileg tudtam volna filmeket nézni, a gyakorlatban viszont rossz volt a kép, a távirányítót meg a karfából, szinte az alvó lány alól kellett volna kipiszkálnom, amibe szorosan bele volt gyógyulva. Egyszer megpróbáltam, pont úgy festettem, mint aki bizalmaskodni akar, rohadt gyanús volt. Aludni nem tudtam, úgyhogy kezdtem kicsit élve eltemetve érezni magam. Vagy még inkább úgy, mint amikor kiskoromban egy műtét miatt egy éjszakát kórházban kellett töltenem - a félhomály, a neszek, a nővérke - stewardess időnkénti sertepertélése közöttünk és a lázálomszerű képek álom és ébrenlét határán. Néha légörvénybe futottunk, ami kicsit meghullámoztatta a gépet. Ilyenkor örültem, és vártam a következőt, mert legalább történt valami.

Szinte el se akartam hinni, amikor egyszer csak elkezdték felrángatni a függönyöket, és tolták befelé a felszolgáló kocsikat. Forróvizes kéztörlő kendőket kaptunk, amit Japánban étkezések előtt használnak. Jött a második fő étkezés. Főtt rizs, szószos sült disznó darabkák. Határozottan jól sikerült. Mellé a kötelező puha minibuci vajjal és dzsemmel, gyümölcssaláta. Dobozos jégkrém. Ez aztán nagyon kell a sok prüszkölőnek! Otthagytam, nehogy visszaessek. A többit megettem.

Még korábban kiosztottak két kitöltendő űrlapot, amit elkérnek az embertől az országba lépéskor. Hol fogunk megszállni, van-e nálunk egy bizonyos összeg feletti készpénz, van-e elvámolni való árunk, büntetett előéletűek vagyunk-e, ilyesmikre kellett válaszolni rajtuk. Amikor a pilóta bejelentette, hogy hamarosan megérkezünk, mindenki pánikszerűen nekiesett a kitöltésnek, látszólag nagy rutinnal. Én nem voltam rutinos, ezért már az út elején elkezdtem kitöltögetni, és mostanra majdnem el is készültem. Nem értettem, mire vonatkozik egy bizonyos pont, de megkérdeztem egy légikisasszonyt, aki segített. Az igazság az, hogy itthon rengeteget olvastam ezekről a papírokról, és szinte minden oldalon előre riogattak olyan dolgokkal, amiket nem is kérdeztek (pl. hogy MINIMUM mennyi pénzt viszünk magunkkal - hogy elhiggyék, turisták vagyunk, nem illegális bevándorlók). Meg hogy rövid interjúra számíthatunk a reptéri őrök részéről. Másrészről az is igaz, hogy hiába tudok angolul, ha a hétköznapokban nem használt szavakat használtak olyan fogalmakra, amiket sokkal közérthetőbben is meg lehet nevezni. Az ilyesmik jól megkavartak.

Akárhogy is, a leszállást megkezdtük, és rövid idő múlva, életemben először japán földre léptem. Nyirkos, borús idő a Narita reptéren. Követtem a jelzéseket, elindultam a csomagfelvétel felé, de mielőtt nekivágtam a labirintusnak, beugrottam a mosdóba. A wc-t nem néztem, de a piszoár igényes. Ez biztató, talán nem hagy el jószerencsém a rötyivel kapcsolatosan a jövőben sem! A csap olyan modern, hogy nem is jöttem rá, hogy működik. Összevissza fogdostam, kerestem egy gombot vagy fotocellát, mire random pillanatban elindult a víz, majd elállt. Más is így járt, nevettünk a dolgon. Volt még bőven időm a következő gép indulásáig, de nem tudtam, meddig tart a beléptetési procedúra, úgyhogy gyorsan indultam is tovább. A gépemről mindenki előrement már. Szinte egyedül lézengtem a kihalt folyosókon, miközben próbáltam feldolgozni, hogy én most frankón Japánban vagyok! Hiába próbáltak némelyek lehúzni, hogy a képregényezéssel nem viszem semmire, meg hogy a japánok direkt elzárkóznak a nyugati alkotóktól, ha mangáról van szó, valahogy mégis ide kerültem!

Folytatás következik!