Mangatábor Japánban 1. - Rákészülés és repülőút Tokióba

Egy nagy nemzetközi mangarajzoló pályázat szervezői meghívtak egy Japánban tartott táborba, ahol a szakmai programok és városnézés mellett az a megtiszteltetés is ért, hogy átvehettem díszoklevelemet a versenyen nyújtott teljesítményemért. Ha kíváncsiak vagytok, milyen volt a híres mangakák és a bő ötven, a világ minden tájáról érkező díjazott alkotó társaságában eltöltött néhány nap, kövessétek új cikksorozatomat, aminek első részét lejjebb görgetve olvashatjátok!

Kijutni Japánba legalább egyszer azt hiszem, minden mangarajongó vágya. Az én bakancslistámon is szerepelt középiskolás, Dragon Ball-függő koromtól fogva, de amilyen sokba kerül már önmagában a repülőjegy is, az évek során valahogy letettem róla. Volna rá félretett pénzem, egzotikus ételekre, programokra, japán holmikra elszórni még oké is lenne, de sajnálnék annyit magára a közlekedésre költeni. Amióta azonban a Silent Manga Audition beszivárgott az életembe, a nagy utazás újra realitássá vált. A pályázat nyolcadik fordulóján elért helyezésemnek köszönhetően 2017. december végétől folyamatos kapcsolatban állok a SMAC! team editoraival, két új közös projekten is túl vagyunk azóta. Talán ez is segített, hogy a szervezők felvételt szavazzanak meg számomra a korábbi fordulók szerintük legígéretesebb nyerteseiből toborzott Master Class tagjai közé. Az új tagokat az időről időre Japánban megrendezett banketteken avatják, ráadásul az utazás és az ott tartózkodás minden költségét állják. Így történhetett, hogy élve a kivételes lehetőséggel, 2018. szeptember 14-én útra keltem a manga hazájába!  

Érdemes tudni rólam, hogy a pénzkérdést félretéve sem vagyok egy nagy utazó. Korábban a díszállattenyésztő hobbi miatt nem is igen mozdulhattam ki, mert ha megtettem, visszatértemkor mindig valami katasztrófahelyzet fogadott. Pár napnál tovább ezért nem is maradtam távol, és legmesszebbre is Prágába, vagyis a "szomszédba" utaztam - még középsulisként, busszal, nagy társaságban. Nem tökegyedül. Táborozni se jártam soha egy érettségi utáni küzdősport tábort leszámítva, ami meg pont olyan rosszul sült el, ahogy addig is képzeltem az ilyen alkalmakat. Gondolhatjátok, hogy az öröm mellé jutott egy kis pánik is, ami egyenes arányban fokozódott a tábor facebook csoportjában az editorok által csepegtetett tudnivalók szaporodásával.

A legnagyobb para a közfürdő és a régi típusú japán wc dolgában generálódott, mivel a programismertető szerint az idő nagy részét egy hagyományos japán szállóban és egy régi általános iskolában terveztük tölteni. Nem vagyok különösebben exhibicionista, és a térdem, bokám is rossz - tudjátok, nem tudok guggolni... Ami azt illeti, huzamosabb ideig seizában vagy törökülésben ülni se, ami megnehezíti a tradicionális japán életérzés maradéktalan élvezetét. Aztán ott van az idegen nyelv kérdése. Iskolában kifejezetten jó voltam angolból, de jelenleg, bár általában mindent megértek, amit normál tempóban mondanak, beszélni nem beszélek folyékonyan. Mindezeket figyelembe véve kicsivel talán érthetőbb, hogy volt pár pillanat, amikor - bármennyire is butaságnak hangzik - legszívesebben lemondtam volna az utat. De nem tettem, mert tudom, hogy nem akárkit hív meg csak úgy egy valódi japán mangakiadó, és lehet, hogy ilyen alkalom számomra sem adódik többet.

Az útlevelem ezer éve lejárt, úgyhogy mindenképpen újat kellett csináltatni még jóval a zarándoklat előtt, hogy mihamarább repjegyet foglalhassanak számomra. Vízum szerencsére nem kellett, és elegendő költőpénzt is tudtam váltani még épp időben, mert az előkészületek javát az utolsó hetekre hagytam az aktuális SMA manga elhúzódó munkálatai miatt. Megírták, mit vigyünk magunkkal, hogy viselkedjünk, ha már ott vagyunk, hol és kikkel leszünk egy szobában elszállásolva meg hasonlók. Előre felmérték, van-e valami különleges igényünk az ételeket és elhelyezést tekintve (pl. ételallergia, vallási előírások miatt), illetve lehetőséget biztosítottak az utazás előkészületei során felmerülő költségek visszaigénylésére (pl. taxi, vonatjegy a reptérig, nagykövetségig, ételvásárlás az odaút alatt, ha blokkal igazoljuk), úgyhogy mondtam is nekik, itthoni mércével szokatlanul nagyvonalú a stáb. Hasonlót eddig csak a Szegedi Képregényfesztiválon való részvételkor tapasztaltam kiállítóként, nyilván a szervezők anyagi korlátaival arányosan.

Gondoltam, nem illik ezek után üres kézzel menni. Nem lehetett tudni, hány editor lesz ott, és hogy lesznek-e olyanok, akiket még nem ismerhettünk, mert addig a háttérben ténykedtek (többségüknek nem csak a mangakák istápolása, hanem saját webes cikksorozat vezetése, oktatóvideókban szereplés is a feladata, egyebek mellett). Ezért ahelyett, hogy vettem volna tíz zacskó flancosan csomagolt pirospaprikát a Váci utcában, amiből 1-5 darabot aztán hazahoztam volna, kollektív ajándékot szántam nekik - konkrétan egy magyar képregényes pakkot. Mivel a meghívás egyik célja a különböző országok képregényes kultúrájának feltérképezése, úgy éreztem, hasznosnak találják majd.

Kerültek a csomagba friss (egy-két éven belül megjelent) szerzői munkák, hogy bepillantást nyerjenek a mai trendekbe, meg pár régebbi, amik valamilyen szempontból különlegesek voltak. Jutottak bele a klasszikus adaptációs vonalról származók is magyar képregénytörténeti jelentőségük okán csakúgy, mint egy-egy mostani Füles és Kedvenc rejtvénymagazin, hogy lássák természetes környezetüket. Rádobtam még a halomra egy jubileumi Mondo magazint és egy katalógust is a nyáron az Országos Széchényi Könyvtárban tartott képregénykiállítás anyagáról, illetve pár gyöngyszemet a hazai mangakiadás sötét múltjából (Semices kiadású Sailor Moon, Video Girl Ai, stb.). Írtam angol nyelvű lábjegyzetet mindegyikhez, hogy tudják, miről szólnak, és miért fontosak. Nagy részüket vettem, néhányat kedvezményesen vagy ajándékba kaptam, illetve amik már nem hozzáférhetők, saját gyűjteményemből áldoztam fel. Ezeket elosztottam a bőröndöm és a kézipoggyászom között, hogy ha az előbbit a reptéren elkeverik - na emiatt is rettegtem már előre egy ismerősöm egészen friss tapasztalata miatt -, legalább a fele időben megérkezzen. A 33 különböző méretű és formátumú kiadvány összértéke miatt kicsit aggódtam, hogy vámfizetésre köteleznek, vagy egyes pucérkodós, belezős jeleneteknél kinyitva fennakadnak majd csomagellenőrzésnél. Szeretik ilyesmivel riogatni az egyszeri turistát a japán vámügy hivatalos oldalán...

Az indulás előtti napokban kaptunk pár hasznos infót arra az esetre, ha elektronikai cikkeket szeretnénk odakint vásárolni. Ebből a jóhiszemű posztból valahogy aztán a Master Class facebook csoport átcsapott online piactérré, ahol mindenki előre leadhatta a rendelést, hogy mit szeretne venni Japánban, amit érkezéséig az editorok igyekeznek majd beszerezni, hogy ne kelljen időt pazarolni a helyszínen a keresgélésre. Számomra a vadászat öröme része a kalandnak, nem nyújtottam be semmire az igényemet. Konkrét elképzelésem úgysem volt, azt terveztem, biztos találok éppen elég kafa cuccot, amikor majd ott cirkálunk Tokió utcáin. A bőröndöt is úgy pakoltam, hogy hazafelé maradjon hely a szuvenírnek - no meg a rengeteg fancy rajzeszköznek, amit az utolsó nap programjába illesztett, Sekaido művészellátóba tett látogatáskor zsákmányolhatok.

Volt azért egy kis ijesztgetés is, mert pont akkoriban volt tájfun sok helyen nem csak Japánban, de az egész környékén. Nagyon rusnya tájfun-térképet mutogattak nekünk, és elláttak egy rakat telefonszámmal, e-mail címmel, egyéb elérhetőséggel, hogy ha bármi van, a szervezők segíteni tudjanak. Ami jó, mert nem attól féltem, hogy lezuhanunk, hanem attól, hogy esetleg lezárják a reptereket, máshová irányítják a gépet, csúsznak járatok, ami aztán felborít mindent, én meg ott rohangálok majd tanácstalanul egyik termináltól a másikig, életem első repülőútja pedig káoszba fullad.

Az indulás előtti utolsó héten elmentem beszerezni pár új göncöt, sajna egy időben ezzel az új járványszerűséggel. Előtte is tömegesen krehácsoltak a nyakamba a buszon, de immár az egész bevásárlóközpont járványügyi központtá vált. Mindenki akkorra időzítette a shoppingolást, mert akció volt a C&A-ban, ami pedig egyenesen lepratelep benyomását keltette. Azt még valamennyire megértem, hogy hétköznaponként a nagy igyekezetben emberek betegen mennek dolgozni, de hogy egy rohadt pulóver egy ezressel olcsóbban többet érjen, mint mások egészsége, arra a szememben nincs bocsánat. Senki nem szeretne betegség miatt lecsúszni egy méregdrága repülőútról (még ha más is fizeti), jogosan tarthattam ennek lehetőségétől. Találjátok ki, megbetegedtem-e az indulás előtt négy nappal a leprások miatt?

13-a, csütörtök este, kigyógyultam valamennyire. Az utazás előtti éjszaka hajnali kettőig forgolódtam az ágyban, aztán lassan egyértelművé vált, hogy nem fogok tudni elaludni. Így is lett. Korán reggel ki Ferihegyre, majd becsekkolás. Az útiterv a következő volt. Közvetlen járat innen Japánba nincs, szóval Pestről a SWISS gépén előbb az ellenkező irányba, a svájci Zürichbe kell repülni, nem egészen másfél óra. Onnan viszont majdnem fél nap alatt jutok majd el ténylegesen Japánba, a Narita reptérre. Ott váltás az ANA belföldi járatára, még két óra Fukuokába. Átszállásra másfél-két óra áll rendelkezésre minden esetben. Habár az eredeti elképzelés szerint a csomagomat már csak a legvégső állomáson kellett volna felvennem, a reptéri munkatárs figyelmeztetett, hogy Japánba belépéskor úgyis megnézik a pakkomat, ezért csak Tokióig csekkolja be. Jó. Hamarabb kiderül, ha loptak belőle a hírhedten enyveskezű magyar reptéri csomagdobálók. A felszerelt lakatot is biztos pillanatok alatt lekapnák, de úgyis csak azért tettem rá, hogy inkább egy lakat nélkülivel próbálkozzanak. 

A biztonsági ellenőrzés után már itthon egy kis "külföld" fogadott: a reptéri boltokban rengeteg olyan árut kapni, amit az átlagos hazai boltokban nem. Hasonló érzés fogott el, mint kiskoromban a Déli pályaudvarnál működő "dollárboltban" tett látogatásokkor, amikor anyukámék ritkás külföldi kirándulásaikból megmaradt valutáját mentünk elkölteni akkor még egzotikusnak számító Mirindára, Toblerone csokira, legóra meg ilyesmikre. A gyomrom háborgott a nagy izgalomban, de csak betoltam egy croissant-ot meg egy muffint egy kis ásványvízzel. Ez is kétezer forintba került, mert reptér, de az éhezést sem láttam jobbnak úgy, hogy első repülősként (repülőként? repperként?) nem tudtam, mire számítsak kajafronton a mindent egybevetve nagyjából egy napos úton. Blokkokat nem gyűjtögettem, vendéglátóim így is épp eleget áldoztak már rám. Ne filléreskedjünk, ha nem muszáj.

Mosolyogj! A háttérben minden hatodik ember göthös!

Micsoda meglepetés - a tiszteletemre a reptérre is kivonult a járványügyi intézet! Fordulni se tudtam, mindenhonnan krehács. Csináltam is szelfit a fuldokló tömeggel. Az út első szakasza ezt leszámítva kellemesnek volt mondható. Az ablak mellé kaptam helyet. Mindenki azt kérdezte itthon, nem félek-e a repüléstől, meg hogy nem fogom-e kidobni a taccsot, de a helyzet az, hogy a szomszédaim egy ablakra tapadt ötéves mellé ültek, aki aznap járt először a majálison. A felpattanás is vicces volt, de a kedvenc részem, amikor szinte oldalra fordulva kanyarodik a gép. A horizont egészen a fejem fölé került, az addig alattam elterülő erdős táj pedig bolyhos falvédővé vált. Hamarosan reggelit szolgáltak fel, vajas croissant-ot (ismétlés a tudás atyja), itókát és egy apró SWISS logós svájci csokit. Gyorsan megérkeztünk Zürichbe, eddig minden oké.

Ez a reptér kicsit cifrábbnak tűnt a Liszt Ferencnél. A megfelelő kapuhoz előbb azt a kijáratot kellett megtalálni, ami az ellenőrző ponton át (egy leolvasóra téve csekkolják az útlevelet, jól megnézik az arcunkat üvegajtón keresztül) egy olyan kisvasúthoz vezet, ami majd egy kétperces döcögéssel a megfelelő terminálba szállít, miközben a hangosbemondóban madárcsicsergés és tehénbőgés váltakozik. A csatlakozásra várva belefutottam egy kirándulásból hazaigyekvő japán általános iskolás osztályba, egy gépen utaztunk Tokióig. Ezalatt több különbséget is megfigyeltem rajtuk az itteniekhez képest. Először is, bár voltak köztük kis leprások, de mindegyik szájmaszkot viselt, hogy ne betegítse meg a környezetét. Másodszor, tudtak viselkedni. Nem üvöltöztek, nem csapkodtak, és amikor rosszalkodtak, az úgy nézett ki, hogy sűrűn cseréltek üléseket, és feltérdeltek a székben, hogy hátrafordulva beszélgessenek a mögöttük ülő társaikkal, nem zavaró hangerővel.

Már ráharaptam, amikor eszembe jutott, hogy ha nincs fotó, akkor meg sem történt.

 Nem tudom, elvárás-e a légitársaságok részéről, hogy a légiutas-kísérők szépek legyenek, de mindenesetre azok voltak. Végig mosolygósok, kedvesek, ami nyilván munkaköri kötelesség. Viszont a legszebb, talán japán lánynak több arcát is láthattuk, ami szerintem nagyon vicces volt. Éppen töltögette az utasok poharait az említett, szinte túl udvarias modorban, de egyszer csak az egyik gyerek mondhatott valamit, mert hirtelen az irányukba nézett, és az összes kellem eltűnt az arcáról. "Kis szaros!"- tekintet. A későbbiekben megfigyeltem, hogy a japán stewardessek más stílusban szolgálták ki a nyugati turistákat és a japán felnőtteket, idősebb diákokat, mint a japán kisiskolásokat - két üléssor között hirtelen komolyra váltva, mintha tanárnővé változtak volna. 

Ne tévesszen meg senkit a "B" jelzés a jegyen, ez a SWISS-nél nem business class, hanem turista osztály. Amivel semmi gond, nem is vártam el többet, csak hát a lábaim jó hosszúak, úgy férek csak el, ha kisterpeszben a térdeim az előttem lévő ülés két sarka mellé nyúlnak ki. Szerencsére csak a jobboldalamon ült egy nagydarab srác, és ő se nagyon nyújtogatta felém a térdét. Esetleg az út vége felé, de igazat adtam neki, mert addig az ő lábai nyomorogtak, hogy az enyémek úgy-ahogy elférjenek. Tőlem balra egy középiskolásnak saccolt japán lány ült. Majd kuporgott. Mindenféle pózokat vett fel. Összegömbölyödött. Ő megtehette, mert bőven elfért az ülésben. De az élet nem habos torta. Amikor eljutott oda, hogy aludni szeretne, próbált erre hajolni, arra hajolni, de nem nagyon ment a dolog. A még legtűrhetőbb pozitúra a homlokának a lenyitott uzsonnaasztalra támasztása volt, esetleg a minden üléshez járó kispárnával és pokróccal kombinálva. Én azokat végig az ölemben fogtam. Rohadt kényelmetlen volt, pedig feldobhattam volna a csomagtartóba, ha lett volna annyi eszem, meg nem lett volna olyan körülményes a fészkelődés egy középső ülésből.  

Lassan elkezdték körbetolni az italos kocsikat. Csak egy üveg mentes vizet kértem, és beosztottam, mert nem vonzott a repülőn lévő közös wc, mint egyetlen opció. Vagyis de, a sorban állás kicsit vonzott. Kiosztottak egy-egy kis csomag sós kekszet. Pár óra múlva előkerült az első rendes kaja is. Valami tojásos masszás anyag hússal meg párolt zöldséggel. Igazából már nem emlékszem rá, elég felejthető volt, bár nem kifejezetten rossz. De jutott mellé majonézes káposztasaláta, joghurt, kis, puha tésztájú zsömleféle, hozzá vaj és dzsem is. Mintha egy tálcán szolgálák volna fel a tízórait és az ebédet. A joghurtot és a salátát átugrottam, mert nem akartam, hogy meghajtson, de fájó szívvel, mert utálok ételt kidobni. Láttam viszont, hogy a csajszi a salival kezdte, úgyhogy megkínáltam az enyémmel. Ez a fejemben úgy játszódott le, hogy én udvariasan felajánlom, ő megköszöni és örömmel elfogadja. Mindenki boldog, én pedig annak tudatában folytatom az ebédet, hogy aznap is cselekedtem valami jót, és az étel sem a kukában kötött ki. A valóságban viszont ez úgy nézett ki, hogy én, mint nagydarab, vadidegen külföldi váratlanul odahajolok, megkérdem angolul, hogy "-kéred az enyémet is?", mire a ő riadtan a széktámlához simul, és mondja, hogy "-nem!". Ennyiben maradtunk, de innentől még kínosabbá vált a fészkelődés, nehogy hozzáérjek, és azt higgye, molesztálom.

Tetűlassan telt az idő, olvasással próbáltam elütni. Molnár Gábor Éjbe zuhant évek című önéletrajzi regényét vittem magammal. Ott vettem fel a fonalat, hogy az író vakságát okozó balesete után hazaindulna Brazíliából Magyarországra. Egyik folyami kikötőből a másikig utazik számos kényelmetlenség között, míg végül felszállhat az Európába tartó óceánjáróra. Mikor vonatja befut a Keleti pályaudvarra, első dolga, hogy taxival elvigye két Dél-Amerikában fogott és ládákba csomagolt óriáskígyóját a pesti állatkertnek ajándékba, amin persze az út során mindenki ledöbben. De a neheze eztán jön - nem csak a protagonista, de az olvasó számára, az én számomra is. A huszonéves Molnár ugyanis csak annyit árult el levelében az itthoniaknak, hogy látászavarban szenved. Annál a jelenetnél, amikor érkezésekor senki nincs otthon, ezért a munkahelyén keresi fel anyját, aki csak ott tudja meg, hogy fia megvakult, inkább letettem.

Nem is nagyon tudtam volna olvasni ha akartam volna se, mert lekapcsolták a villanyt, lehúzták a sötétítő függönyöket, és csak egy kis halovány pilács égett. Ha valaki lámpát gyújtott maga fölött, odamentek a légikisasszonyok, és leoltották. Ekkorra jutottam el oda, hogy mindenem fájt, felállni meg nehézkes lett volna a körülöttem ülők miatt, és amúgy sem segített volna sokat. Az előttem lévő ülés támlájába épített képernyőn elvileg tudtam volna filmeket nézni, a gyakorlatban viszont rossz volt a kép, a távirányítót meg a karfából, szinte az alvó lány alól kellett volna kipiszkálnom, amibe szorosan bele volt gyógyulva. Egyszer megpróbáltam, pont úgy festettem, mint aki bizalmaskodni akar, rohadt gyanús volt. Aludni nem tudtam, úgyhogy kezdtem kicsit élve eltemetve érezni magam. Vagy még inkább úgy, mint amikor kiskoromban egy műtét miatt egy éjszakát kórházban kellett töltenem - a félhomály, a neszek, a nővérke - stewardess időnkénti sertepertélése közöttünk és a lázálomszerű képek álom és ébrenlét határán. Néha légörvénybe futottunk, ami kicsit meghullámoztatta a gépet. Ilyenkor örültem, és vártam a következőt, mert legalább történt valami.

Szinte el se akartam hinni, amikor egyszer csak elkezdték felrángatni a függönyöket, és tolták befelé a felszolgáló kocsikat. Forróvizes kéztörlő kendőket kaptunk, amit Japánban étkezések előtt használnak. Jött a második fő étkezés. Főtt rizs, szószos sült disznó darabkák. Határozottan jól sikerült. Mellé a kötelező puha minibuci vajjal és dzsemmel, gyümölcssaláta. Dobozos jégkrém. Ez aztán nagyon kell a sok prüszkölőnek! Otthagytam, nehogy visszaessek. A többit megettem.

Még korábban kiosztottak két kitöltendő űrlapot, amit elkérnek az embertől az országba lépéskor. Hol fogunk megszállni, van-e nálunk egy bizonyos összeg feletti készpénz, van-e elvámolni való árunk, büntetett előéletűek vagyunk-e, ilyesmikre kellett válaszolni rajtuk. Amikor a pilóta bejelentette, hogy hamarosan megérkezünk, mindenki pánikszerűen nekiesett a kitöltésnek, látszólag nagy rutinnal. Én nem voltam rutinos, ezért már az út elején elkezdtem kitöltögetni, és mostanra majdnem el is készültem. Nem értettem, mire vonatkozik egy bizonyos pont, de megkérdeztem egy légikisasszonyt, aki segített. Az igazság az, hogy itthon rengeteget olvastam ezekről a papírokról, és szinte minden oldalon előre riogattak olyan dolgokkal, amiket nem is kérdeztek (pl. hogy MINIMUM mennyi pénzt viszünk magunkkal - hogy elhiggyék, turisták vagyunk, nem illegális bevándorlók). Meg hogy rövid interjúra számíthatunk a reptéri őrök részéről. Másrészről az is igaz, hogy hiába tudok angolul, ha a hétköznapokban nem használt szavakat használtak olyan fogalmakra, amiket sokkal közérthetőbben is meg lehet nevezni. Az ilyesmik jól megkavartak.

Akárhogy is, a leszállást megkezdtük, és rövid idő múlva, életemben először japán földre léptem. Nyirkos, borús idő a Narita reptéren. Követtem a jelzéseket, elindultam a csomagfelvétel felé, de mielőtt nekivágtam a labirintusnak, beugrottam a mosdóba. A wc-t nem néztem, de a piszoár igényes. Ez biztató, talán nem hagy el jószerencsém a rötyivel kapcsolatosan a jövőben sem! A csap olyan modern, hogy nem is jöttem rá, hogy működik. Összevissza fogdostam, kerestem egy gombot vagy fotocellát, mire random pillanatban elindult a víz, majd elállt. Más is így járt, nevettünk a dolgon. Volt még bőven időm a következő gép indulásáig, de nem tudtam, meddig tart a beléptetési procedúra, úgyhogy gyorsan indultam is tovább. A gépemről mindenki előrement már. Szinte egyedül lézengtem a kihalt folyosókon, miközben próbáltam feldolgozni, hogy én most frankón Japánban vagyok! Hiába próbáltak némelyek lehúzni, hogy a képregényezéssel nem viszem semmire, meg hogy a japánok direkt elzárkóznak a nyugati alkotóktól, ha mangáról van szó, valahogy mégis ide kerültem!

Folytatás következik!