2018. december 22., szombat

Mangatábor Japánban 9. - Takamori - Tokió

A legutóbbi cikkben részt vettünk egy nagyon komoly grillpartin, majd beültünk spicces kollégáinkat nézni és hallgatni az Aso Népfőiskola tornatermében tartott animés karaokepartira. Az idei mangatábor ezzel bezárta kapuit, de mi még nem végeztünk. Irány Tokió - egy kis kitérővel!


Szeptember 9-én, szerda reggel a több mint ötven képregényes, az editoraik, a Comic Zenon munkatársai és a tucatnyi önkéntes segítő tábort bontott, majd több turistabuszt is lefoglalva elindult a fukuokai reptér felé, hogy onnan átlibbenjen Tokióba. Előtte azonban be lett iktatva egy fél napos városnéző túra. Takamori és környékének látványosságai, majd a kumamotói vár meglátogatása volt a program. Utóbbira voltam a leginkább kíváncsi. Gondoltam, végre élőben is láthatom azt a helyszínt, ahol egy korábbi Silent Manga Audition pályázatra rajzolt képregényem játszódik, és fény derülhet rá, mennyire feltűnő, hogy csak úgy odakamuztam a bevásárlóutcát mindenféle referenciafotó hiányában!


Első állomásunk egy szó szerint értendő állomás, a Minami-aso vasútvonal egyik végállomása volt, ami pont Takamoriban található. A várótermet gyakorlatilag teljesen kitöltő ajándékbolt falain rengeteg shikishi board sorakozik híres mangakák eredeti rajzaival. Az egyik vasúti kocsi egy az egyben anime karakterekkel van telefestve, és az ablakok alatt két sorban szintén ki van rakva mangakák rajzaival. Talán ezek nem eredetiek, csak laminált nyomatok, hogy ellenálljanak az elemeknek. Az egész animés tematika egy összefogás eredménye, hogy a Kumamoto prefektúrában 2016-ban bekövetkezett, óriási károkat okozó földrengés utáni felépülés jegyében létrehozzanak egy turisztikai látványosságot, ami pénzt hoz az érintett települések konyhájára.


Nem kellett úgy sietni, volt idő kicsit nézelődni a boltban. Vettem egy Kumamonos (Kumamoto pref. kabalája) hűtőmágnest, és szemeztem egy másikkal, amin a karakter szamuráj szerkót hord, de egyelőre azt visszatettem. Egyébként volt itt minden, rengetegféle édesség, csecsebecse, enni- és innivaló, és persze gachapon automaták. Kettő volt emlékezetesebb. Az egyikben Transformeresen összehajtható állatfigurák voltak, csak épp nem járgánnyá, hanem tojássá (...) alakultak. Mindenhol láttam ezeket, divatosak lehetnek. A másik érdekesség egy fém kitűzőkollekció volt. Úgy néztek ki, mint nagyszüleink régi, szocos kitüntetései, csak Takamori jelképeivel, és politikai töltet nélkül - asszem, amennyire külföldiként meg tudtam ítélni. Bánom, hogy nem vettem belőlük!


Az animevagon hamar megtelt, nekem a másik, sajnos teljesen hétköznapi kocsiban jutott csak hely. Miután azonban kidöcögtünk az állomásról, kárpótolt az elrohanó falusi házak, kert végében futó patakok, kis sorompók, rizsföldek, távoli hegyek látványa. Tudjátok, van ez a tipikus animés jelenet, amikor a protagonista felvonatozik szülőfalujából a nagyvárosba, és az ablakon át nézi a tájat, vagy épp fordítva, nosztalgikus érzésekkel tér vissza - na pont ilyen volt a hangulat! Szép, napos idő, rengeteg élénkzöld és - kék. Mintha csak egy animébe csöppentünk volna! Az egyik ablakon, az orrom előtt be-, majd a túloldalon kiröppenő szöcske is animébe illő - valami óriásszörnyesbe, a mérete alapján.


Rövidesen megérkeztünk célállomásunkhoz, ahonnan gyalogosan közelítettük meg a következő nevezetességet, a Shirakawa forrást. Körülötte kis park és a Shirakawa Yoshimi szentély, amikhez belépőjegyet váltottunk. Ezen a kötelező Kumamon maci mellett egy pársoros ismertető is szerepel a helyről japánul, angolul, kínaiul és koreaiul. Eszerint innen ered a Minamiaso falut átszelő Shira folyó, percenként hatvan tonna vizet termel, és nevezetes természetes vízlelőhely. Az biztos, hogy a parkban, a kis öböllé szélesedő részen kristálytiszta volt, inni is lehetett belőle. Nem egész térdig érő mélységű, a meder kaviccsal és algacsomókkal borított, kis, barna halak úszkáltak benne.

A szentély mögül kikanyarodó másik vízfolyás - ez már közönséges pataknak tűnt - fölötti kis hídon megállva újabb érdekességet pillantottam meg: eldobott sörös dobozt és pvc csövet a mederbe süppedve! Ez igazán különleges, mert - és csak itt tudatosult bennem - egész eddig nem láttam utcai szemetet azóta, hogy japán földre léptem. De most felfedeztem egy hibát a Mátrixban, amit Chris sem értett, pláne, hogy az alap tisztaság-megóváson túl a szentély körül külön takarítók is dolgoznak. Visszafelé vettük az irányt, át az ajándékboltokkal és becsületkasszás őstermelői piaci standokkal szegélyezett ösvényen. A nyilvános wc guggolós-pottyantós. Mire visszaértünk a vasútállomáshoz, már ott vártak megszokott sofőrjeink.

A hegyek közt, kacskaringós szerpentineken vezetett az út. Egyes kanyaroknál lenézve a völgybe be lehetett látni egész Minamiasót. A földrengés nyomait még nem sikerült teljesen eltüntetni. Itt-ott félsávos útlezárások, helyszínelős szalaggal elkerített szakaszok felrepedezve, beszakadva, ledőlve a hegy oldalán. Megérkeztünk a Kusasenri fennsíkra. Ez egy 1 km átmérőjű füves placc, háttérben az Eboshidake heggyel. Egykor kráter volt, de az idők során feltöltődött a környező vulkánokból kilövellő törmelékkel. Most tök békés, és lovak legelnek rajta. Lovagolni is lehet, a lovarda személyzete cowboy-kalapot visel. Évszaktól függően kisebb-nagyobb tavacskákba gyűlik össze rajta a csapadék. Amikor ott voltunk, csak egyetlen húsz-harminc méter átmérőjű, kerek tó látszott. Van egy kis pukli a tér közepén, olyan, mint egy szánkázó domb. Gyalogtúrára is többen elindultak arrafelé, de mi inkább az Aso Vulkánmúzeum szomszédságában álló pihenő/étterem/ajándékbolt-komplexumot céloztuk meg.

Az étterem még nem állt készen a fogadásunkra, úgyhogy beszabadultunk az ajándéküzletbe pénzt költeni. Kumamon ott figyelt mindenen, of course. Én egy újabb hűtőmágnes és egy doboz bonbon megvételével támogattam karrierjét. Utóbbi érdekessége, hogy nem csak maciformájúra öntötték a kis csokikat, de ételfestékkel minden részletet rányomtattak. Volt fehér horrorszemük és pirospozsgás pofájuk is. Amíg meg nem ettük. Ezzel várni kellett egy darabig, mert anyukámnak vittem haza szuvenírként, de szerintem már itt is nyugodtan elárulhatom, hogy szép volt, de nem különösebben finom, ezért kicsit csalódtam benne. Mint a kakaómasszás mikulás, ami nem az igazi csokimikulás... Talán csak nem úgy fogyasztottuk, ahogy a dobozon írják, teához, és ezért tűnt ízetlennek. Vettem még egy doboz epres sütit is, ami szintén nem volt nagy kaland. Pogácsaszerűség babarózsaszín, enyhén eperre emlékeztető krémmel töltve. Többet nem akartam költeni itt, majd Tokióban!


A kötelező gachapon automatákból azért csak pecáztam egy nagyon japános pénztárcát, ami hűtött készételt mintázott közérti csomagolásban... Mondjuk elnéztem, azt hittem, műanyag makett, mert az automata képein nem látszott jól, de legalább később hasznossá vált, mert ebbe gyűjtöttem a gachaponozásra félretett aprót! A színes, gumi csupasz földikutya figurákat otthagytam, ahogy a hús-vér cicák méretére gyártott sapkákat is... A még kibontatlan kapszulát a kosárba tettem a többi vásárfia mellé. Nem akartam, hogy félreértés történjen amiatt, hogy esetleg csak annyit lát egy ott dolgozó, hogy valamit tömök a zsebembe a túlsó soron. Nem is igazán értem ezt a koncepciót, hogy a bolton belül, az áru sűrűjében "külsős", nem pénztárnál fizetendő áru is van. Lehet, hogy ott nem loptak még eddig.


Az ebéd a szuvenírshop fölötti étterembe lett lezsírozva. Elkerítették nekünk a helyiség nagyobbik felét, és megkomponáltak egy nagyon változatos és izgalmas svédasztalt mindenféle herkentyűkkel, tésztákkal, rizzsel, salátákkal, pici sütikkel. Nyilván finom volt, kár erre már külön kitérni. A brazil srácokkal beszélgettünk egyikük nagyon meredek focis sérüléséről, amiben ott is maradhatott volna. Nem volt könnyű beadni, hogy bár a magyarok is ismertek a fociról, én magyar létemre mégsem tudok róla semmit - mert egyszerűen nem érdekel.


Ebéd után egy kicsit hosszabb busztúra várt ránk, mert legközelebb csak Kumamoto városban álltunk meg. Végre megérkeztünk a várhoz. A komplexum bejáratától még nem sokat lehetett látni belőle a feljáróig vezető bevásárlóutca és a fák miatt, igaz, egy tornyát láthattuk kibukkanni a lombfödte domboldalból, amikor a szomszédos irodaépületek közül ráfordultunk a parkolójához vezető utcára. Itthon előtte még megnéztem róla egy csomó fotót, de egyiken sem látszott, hogy mennyire közel van a tényleges városhoz (gyakorlatilag ott állnak mellette a toronyházak), inkább nézett ki úgy, mintha kint állna valahol a határban.


Kumamonnal való fotózkodás az első program. Jól felforrósodott a napon, és el is mozdult, amikor rátehénkedtem. Igyekezni kellett, mert mindössze valami háromnegyed órát kaptunk, aztán húzni kellett a reptérre. Amikor bevettem magam a magyar szemmel egzotikus gyorsételeket, édességeket és mindenféle ajándéktárgyakat árusító, hagyományos középkori mintára felépített butikok közé, hamar beláttam, hogy egyrészt a Kumamotós képregényem étteremsora nem is különbözhetne jobban a valóságostól, másrészt pedig vásárfiát szerezni az otthoniaknak ÉS várat látogatni lehetetlen küldetés! Amikor belestem egy közért fotocellás ajtaján, és Andrea Argentínából behívott megmutatni, mennyi kincset talált itt, nagyjából felmértem, hogy ezen a bolton kívül nem sok fog már beleférni, ezért jól kinézelődöm magam, és amit lehet, helyben megveszek. Annak semmi értelme, hogy mindenhol végigrohanjak, de igazából semmit se lássak.

Sok bonbon, pia, flancos csomagolt süti, gyümölcsök, jó-jó, de hol találom a hűtőmágnes osztályt? Megtaláltuk. Volt vagy kétszázféle, aminek a harmada Kumamonos. Megvettem azt a gumis anyagból öntött szamurájost, amit még Takamoriban visszatettem a polcra, de mostanra kidolgoztam, kinek adnám mégis szívesen. Vettem ugyanebből a típusból egy olyat, amin a Kusasenri fennsík van tóval, lóval és heggyel a maci mögött, és egy nagyon dizájnos kis szettet különböző méretű és formájú szögletes, kitűzőre inkább hasonlító mágnesekből "Kumamon + valami kumamotói jellegzetesség" tematikára. Ezt kisebbik unokaöcsémnek és feleségének szántam, de hamarosan a kis utánpótlás ideológiai képzésére is bevethető lesz. Andrea ajánlott egy kumamotói várat ábrázoló, igényes kidolgozású, ennek ellenére nem is túl drága fém mágnest, ezt keresztanyám kapta.


Eltöltöttünk egy kis időt azzal, hogy átbogarásszuk a választékot, megállapítsuk, hogy egyformán jó ízlésünk van, mert nem dőlünk be a giccsnek (ú, de nagyon igénytelenek is voltaaaak...), és hogy bár rohadt jól mutatnak a bolti állványon, hétköznapi használatra egyáltalán nem praktikusak az ott kínált mobil-fityegők. Andrea tesztelte az itteni gachapon masinát, lőtt magának egy Kumamonos pecsétet beépített tintapárnával. Én most nem zsákbamacskáztam, viszont vettem egy limitált kiadású Fuchiko figurát. Fuchiko egy népszerű karakter, egy irodista lány, aki mindenféle kis pohárjelölő figurákként tűnik fel a gachapon szettekben. Így fekszik, úgy mászik, könyököl a pohár szélén, amiről így már tudják, hogy a tied, és nem isznak bele véletlenül. Limitáltnak pedig attól limitált, hogy egy olyan széria része, amiben a karakter Japán nevezetes helyszínein pózol egy fotózós állvány mögött. Itt a kumamotói váras variánst lehetett megvenni, ami máshol ellenben nem kapható (elvileg, de pl. a Narita reptéren is láttam, bár ott egyes boltok össze szokták gyűjteni a legnépszerűbb helyi különlegességeket). Formás kis dobozban van, nem is bontom ki.


Shoppingolás után egy sütögetős standnál vettem Kumamon formájú taiyakit csokis töltelékkel. Volt csokis, vaníliás, vörösbab-pasztás, édesburgonyás. Így, hogy nem a tipikus japán kenetet adták fel neki, lényegében egy gofri lett belőle, de nekem ízlett. Egyes bódék bejáratánál shamisen zenét játszottak magnóról, hogy még inkább belesüppedjünk a hangulatba. A bazársorok között kialakított kis téren vándor fegyverforgató mutatványosokat imitáló modern mutatványosok adtak elő, ami harcművészieskedő koreográfiát és a közönséggel való beszélgetést is magába foglalt. Ez annyira nem érdekelt, úgyhogy körbejártam a placcot. Elsétáltam a kumamotói történelmi kiállítás előtt, de nem mentem be, mert nem lett volna idő úgysem jól körülnézni. Ellenben a bejáratánál szemeztem egy újabb gachapon masinával, amiben groteszk mitológiai karaktereket, középkorias viseletet hordó emberalakokat mintázó figurák lapultak. Azt hiszem, valami híres tv dráma vagy színházi darab karakterei. Mintha felismertem volna közöttük az éppen lándzsavívó előadók karaktereit is. Nem hatottak meg végül annyira, hogy szűkös aprópénz-készletemet apasszam miattuk.


De már jött is a csapat nagyja lefele a várhoz vezető lépcsőről, véget ért a nagy várlátogatás. Csak itthon, a hivatalos beszámolóhoz mellékelt fotókból tudtam meg, hogy be se lehetett menni a várba, csak távolról csodálni, ahogy darukkal dolgoznak rajta, szóval nem volt ott semmi, de semmi látnivaló - ezt most én mondom. Oka elég szomorú. A 2016-os földrengésben rongálódott meg annyira, hogy a teljes felújítást a tervek szerint csak 2036-ra tudják befejezni. Ráadásul 1998-2008 között már restaurálták egyszer, aminek során a középkorban épült részeket kibővítő, tizenhetedik századi építmények nagy részét újrahúzták. Ennek eredménye most ment a levesbe.

A parkolóban elköszöntünk az önkéntesektől, akik csak idáig kísértek minket, majd buszba vágódtunk, és megindultunk a fukuokai repülőtér felé. Ez Kumamoto városból nem két perc, szóval egy technikai szünetet beiktattunk félúton. Amíg a többiek elmentek közértbe friss Weekly Shonen Jumpot venni kb. ezer forintért, én a bolt előtti gachapon gépeket bütyköltem. Találtam két nagyon jó szériát. Az egyikben élethű gyíkok, gekkók voltak - funkciójukat tekintve mobilra való fityegők / kulcstartók, a másikban leopárdgekkó játékfigurák, de chibi sztájlban. Megint, valaki éjszakákon át forgolódott álmatlanul, hogy megfejtse, mi kell a népnek, mire előállt ezzel, és a céges meetingen is keresztülvitte. A concept artist elég hamar lebontotta a valódi gekkó arányait eltúlzott geometriai formákra, de néha azért rá kellett szólni, hogy nem mindegy, melyik színváltozatú állathoz melyik cserép- vagy kókuszhéj-odú illik! Only in Japan! Egyébként régen nekem is volt egy élő, és az állatkereskedésben, ahol dolgoztam, több is. Vu Dinh Lan Vietnamból, mint kiderült, szintén hüllőzik, neki is megtetszett ez utóbbi kollekció. Én a vanilla, fehér alapon fekete pettyes jószágot kaptam, ő az egyik barna plecsniset, ami lehet, hogy nem is leopárd-, hanem zsírfarkú gekkó.  Többet nem vettem, mert nem volt már valami sok hely a kézipoggyászomban, a nagy táska meg elásva a busz aljába, és körülményes lett volna a reptéren tetriszezni bele az új holmikat. Na de majd ha Tokióba érünk! Akihabarában széjjelvásárlom az egész automataparkot!


A buszon mindenki a magazinját bújta. Mennyire lenne életképes nálunk egy ilyen nyomtatási- és papírminőségű képregénymagazin? A kérdés csak félig költői, ne nézzük, hogy általában képregénymagazin mennyire sikeres itthon, és hogy nem tudnánk mivel megtölteni. Még a szerzői kiadványokhoz viszonyítva is elég silány, de hát ezért is kerül olyan kis pénzbe, már a kinyomott példányszámon kívül. De az is igaz, hogy a benne lévő tartalomnak nem ez a végső formája, aminek az olvasók tudatában is vannak. Annak veszik, ami - mintavételezésnek egy komolyabb elköteleződés előtt.

A reptéren becsekkolás és biztonsági ellenőrzés után leülünk a váróterembe tévézni. Valami krimisorozat ment, főszereplője egy kövér, a környezete szerint aranyosan kemény nyomozó, ballonkabátban. Enrico körbeosztott pár shikishi boardot. A feladat az volt, hogy minden csapat telerajzoljon egyet a következő, tokiói városnézős nap végére. A Team "A"-tabló első rajza az enyém, amit várakozás közben és a repülőút alatt készítettem el. A Kumamotós, levesezős mangám protagonistáját skicceltem fel maid szerkóban, kölcsönkért szerszámokkal, mert a sajátom már a hajigálók keze közt volt, a bőröndöm mélyén. A stewardess megdicsérte, úgyhogy már megérte! És mekkora megkönnyebbülés, hogy visszafele nem babarepülővel kellett jönni! Az idő is gyorsan telt, ülésszomszédaim Andrea Argentínából és Yoonmi az Egyesült Államokból.

A Haneda reptéren csomagfelvétel, elköszöntünk Ahlemtől, aki innen már ment haza Tunéziába. Újabb buszozás Kichijojiba. Habár ez külvárosi résznek számít, még itt is rögtön látszott, hogy már Tokióban voltunk. Városi fények, magas, furcsa formájú lakó- és irodaházak, és emberek az utcákon! Nem ehhez voltunk szokva Takamoriban! És igen, az is szemmel látható volt, hogy sokan mérgesek ránk, amiért elálltuk az utat, amíg kirámoltuk bőröndjeinket a busz aljából.

Megérkeztünk a Kichijoji Tokyu REI Hotelbe. Egyelőre csak bejelentkeztünk, és bedobtuk a bőröndöket egy zárható irodába, aztán igyekeztünk, hogy odaérjünk időre egy pár sarokra lévő bárba, ahová vacsorára foglaltak nekünk asztalokat. A Shirokiya jó kis hely. Két terme volt, egyikben rendes asztalokkal és székekkel, a másikban tatamis-töröküléses megoldással. Utóbbiban kaptunk helyet, belépés előtt az előtérben lévő zárható cipősszekrényekben hagytuk a lábbeliket. A tatami valójában nem is hagyományos tatami volt, hanem párnázott bőrülés, amivel a padló ki volt rakva az asztalok körül. Már majdnem megijedtem, hogy egy órán keresztül nyomorogni fogok, de amikor leültem az olasz többségi asztalhoz, észrevettem, hogy az igazából egy mélyedésbe van állítva, így japánosan és "rendesen" is lehet ülni előtte, ha a lábunkat belógatjuk az asztallap alá. Ez nagyon jó ötlet, bár a beesett ételmaradékokat biztos körülményesebb is feltakarítani. Gondolom minden nap kiemelik hozzá az egész hóbelebancot.

Kihozták az előételt, öntettel lelocsolt salátát és edamame babot. Rendelni nem közvetlenül a pincérektől, hanem tableten keresztül lehetett, ami járt minden asztalhoz. Teszteltük is rögtön pár korsó sörön és egy adag rántott csirkefalatkán, ami karaage néven futva nagyon népszerű errefelé. Amikor meglátták a srácok, hogy mit árulnak itt pizzának csúfolva, egészen elképedtek. Eleinte elvből nem akartak rendelni, de adtam alájuk a lovat, hogy mégis kérjünk egyet, mert milyen jó lesz majd kitenni az asztal közepére, és ujjal mutogatva ócsárolni! Nem volt rossz, de átmérője mint idehaza egy kistányér (és ez még legalább négy szeletre vágva), a feltét sem volt valami gazdag. Tulajdonképpen a saját márkás közérti mirelit pizzákra emlékeztetett, csak nem sült csontszárazra a tésztája. Salvatore és Elena kiröhögte. Befutott pár kosár sashimi is halakból és lábasfejűekből. Kedvenc csíkos halam még nyersen is jobban ízlett, mint a hazai halászlé, vagy úgy igazából bármilyen hagyományos halétel. Persze-persze, a magyar ízeket semmi sem verheti, meg biztos férges leszek!😂 Ezt is elosztottuk, mint mindent, amit kikértünk. Bármit és bármennyit kérhettünk, de nem éltünk vissza ezzel. Prosztó dolog lett volna mindenből a legdrágábbat kérni és két pofára zabálni csak azért, mert ingyen van.

A dohányzós részleg egy légtérben volt a nem dohányzóssal, sőt, tulajdonképpen annak kellős közepén. Valami elszívót alkalmazhattak, mert mégsem lehetett érezni, csak közvetlen közelről. Ide ült le Tomizawa-sensei is. Nem jött üres kézzel, magával hozta Salvatore egy korábbi pályamunkájának kinyomtatott, feljavított változatát. Egy híres mangaka vette a fáradságot, hogy ne csak pár szavas kritikával segítsen, de hogy szemléletesebb legyen a mondanivalója, átszerkessze, sőt részben saját maga újrarajzolja a paneleket! Nem tudom, nekem ez nagy dolognak tűnik. Mi is megnézhettük, és tényleg, a két verziót egymás mellé téve mindenhol, ahol változás történt, rögtön láttuk, hogy miért volt rá szükség, és hogy tényleg jobb lett így a végeredmény. Mindezt anélkül, hogy bármilyen magyarázat oda lett volna biggyesztve!  


Ha dohányoznék, már megérkezésünk óta annál az asztalnál ültem volna, és szívtam volna magamba a sok tudományt is a füstön kívül. Így viszont csak indulás előtt negyedórával csusszantam át, amikor felszabadult egy hely Tomizawa mester mellett, aki ekkor épp a kínai kolléga, Wang Xiao Dong munkáit kritizálta mobilján. Nicolas azt mondta, rá kéne szoknom a cigire, hogy ne maradjak ki az ilyen fontos eseményekből.

A szállodába visszatérve rövid eligazítás után megkaptuk a szobakulcsokat, vagyis mágneskártyákat. Én egy kétágyas szobát kaptam a hatodikon, amit az olasz Massimóval osztottam meg. A berendezés egészen hasonló, mint még első nap a Hotel AZ-ban, Tosuban, de járt a lakosztályhoz hazavihető fehér mamusz (amit a mosdóba menet kellett volna használni) és reggeliző jegy, amivel beengednek az étkezőbe. Az utolsó napi program, a tokiói városnézés kevésbé volt kötött, mint a korábbiak, volt lehetőség egyéni utakat járni. Szobatársam korábban kelt, mert jöttek érte kocsival, de nekem ez volt az első túrám Tokióban, szóval maradtam az alap, hivatalos programtervnél, amit az editorok állítottak össze. Kiadólátogatás, shoppingolás Akihabarában, a híres Sekaido művészellátó felkeresése - huhú, ez jó lesz!  

Hamarosan jön a befejező rész!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése