Mangatábor Japánban 10. - Utolsó napom Japánban

A múltkori bejegyzésben elhagytuk a tábori szállást, hogy egy városnéző kirándulás után gépre szálljunk a fukuokai reptéren. Tokióba érkezve pedig felkerestünk egy hangulatos kis bárt, ahol vicces méretű pizzát vacsoráztunk. Elérkezett azonban az utolsó nap, cikksorozatom utolsó részében lássuk, hogy töltöttük el!

Csütörtök kora reggel szobatársam hamarabb lelépett, mert valakikkel már előre megbeszélt egy egész napos különprogramot. Én sem feküdtem már vissza, amikor felébredtem a motoszkálásra. Ehelyett szép komótosan rendbe szedtem magam, és kajajeggyel a kézben lelifteztem az éttermi szintre reggelizni. Az étkező bejáratánál a talán indiai vagy pakisztáni kisasszony elkérte a ticketet, majd odakísért egy üres asztalhoz. A megszokott minőségű és választékú svédasztal várt rizzsel, hallal, panírozott garnélával, japán fehér omlettel, salátával, péksüteményekkel és sok minden mással. Életemben itt ettem először zöld teás, zöld belű toast kenyeret.

A recepció előtti hallba megbeszélt találkozóig a vitrinben kiállított régi újságkivágásokat nézegettem, mellettük a szöveg kivonata angolul. Kichijoji nevezetességeiről, többek közt egy Hanako nevű elefántról szóltak. A jószágot még borjúként a thaiföldi-japán barátság jegyében egy thai üzletember adományozta az Ueno Zoo-nak 1949-ben, mivel a második világháború alatt egy-két kivétellel az összes állatkerti elefánt elpusztult. Mocskos egy története van ennek, propagandacélból végeztek ki kegyetlenül rengeteg állatot, még mielőtt a bombázások miatt tényleg tartani kellett volna a szökésüktől, vagy élelemhiány miatt kényszervágáshoz kellett volna folyamodni, itt olvashattok az esetről. Szóval Hanako évekkel később innen került a Kichijojiban, a szállodánk mögött pár tömbnyire elterülő Inokashira Park állatkertjébe. 69 évesen pusztult el 2016-ban. Japán eddigi legszebb kort megért elefántja annak ellenére, hogy egy csupasz betonkifutóban, magányosan tengette szinte egész életét. A régi, fekete-fehér fotók mellett, amiken gyerekek ujjonganak a kiselefánt láttán, kortárs híradások is ki lettek tűzve. Ezekből tudtam meg, hogy a közeli metróállomás egyik kijáratánál azóta szobrot is emeltek Hanakónak. Szép gesztus, és akik állították, talán őszintén is gyászolták, de beárnyékolja az egészet a tudat, hogy a nép befolyásolására kiéheztetett elefántok helyére, szintén manipulatív céllal fogadták be az állatot annak idején. 

Az utolsó Japánban töltött teljes napunk első programjaként meglátogattuk a Comic Zenon szerkesztőségét. Milyen praktikus, hogy az ennek otthont adó irodaház csak néhány saroknyira van a hoteltől! Mivel mindannyian nem fértünk volna be egyszerre, a fele társasággal egy épp nem használt tárgyalóba vonultunk, ahol kiosztottak nekünk egy-egy ajándék kötetet, ami a legutóbbi Kumamotós tematikájú pályázat díjnyertes mangáit tartalmazza. Ezután bevonultunk a szerkesztőség nagy, egybenyitott irodájába, ahol a Comic Zenon, annak online testvére, a Comic Zenyon és a SMAC! Webmagazine editorai dolgoznak. Íróasztalok sora, mindenhol óriási kupac akta, képregényoldalak, kötetek tornyosulnak - kellőképpen kaotikus látvány, főleg a főszerkesztő területe. A tárgyalóasztalra kipakoltak elénk egy tucat eredeti oldalt Hojo Tsukasa most futó sorozatából. Nagyon szép karakterek, finom vonalvezetés, érzékeny screen-tone használat, nem is vártunk mást tőle és asszisztenseitől. A lift előterében kis ficakok, ahol a mangakák és editoraik tartják a meetingeket. Mochida azt mondta, gyakran előfordul, hogy ha túl sokan futnak be egyszerre - egy-két asztal van csak itt -, valakik egy közeli bárban tartják a megbeszélést.

Ebédre a szerkesztőség épületének tetőteraszán működő Sora Zenonba voltunk hivatalosak. Nagy tál rántott csibefalat, sült krumpli, szendvicsek és valami padlizsános cucc, később egy óriási tál olaszos tészta volt a menü. Ebéd közben többen a kiosztott rajzos feladatokon ügyködtek. Ezen kívül van egy füzet, amibe az új Master Class tagok rajzolnak minden évben. A 2018-as eresztésnek szánt, egyelőre még üres oldalra itt került fel az én hozzájárulásom is, két karaage között. Utána a teraszról nézegettem a szűk utcákat, a távoli toronyházakat, a ködbe vesző parkot, mire eléggé beborult az idő, cseperegni is kezdett. Ha tudtam volna, eltettem volna az esernyőmet, de most már mindegy.

A büfé mellékhelyisége minden eddiginél modernebb. Itt már nem az ülőke mellett, hanem a falon vannak a kezelőgombok, legalább húsz. Igazából azt se tudtam, melyik mire való. Az biztos, hogy elsőre lehúzni sem sikerült. Végül megnyomtam egy zöld hullámos piktogramot - utólag derült ki, hogy ez a takarékos öblítés-, ami kimentett. A szomszédos, női mosdóban viszont ennél is komolyabb krízishelyzet alakult ki. Frissen szerzett hozzáértésemmel felajánlottam a segítségemet, de ketten együtt, az összes gombot végignyomkodva sem sikerült kiviteleznünk a feladatot. Végül a kollegina szólt a személyzetnek, mire az odament, megnyomta tök ugyanazt a gombot, amit mi is már többször, a wc pedig azonnal lehúzta magát... A mosdó egyébként jól felszerelt, még előre csomagolt fogselyem, szájvíz is be volt készítve olyan kis műanyag kupakban, amiben a kávétejszínt is veszi az ember.     

A hivatalos délutáni program alól a többség felmentette magát, ment Jump kiállítást nézni, meg ilyenek. Csak egy páran választottuk az editoraink által levezényelt utat. Első körben meg kellett találni a buszt, amivel furikázunk Tokió különböző pontjai között. A szállodánkkal szemben, egy sarokra van a metróállomás, amin átvágtunk. A túloldali kijáratnál felbukkanva megpillantottam Hanako szobrát, de nem volt idő odamenni jobban megnézni. Nem életnagyságú, mert Hanako nem máltai törpeelefánt volt, de az előzményektől függetlenül tetszik az ötlet, hogy nem csak "híres embereknek" állítanak szobrot. Buszra szálltunk, és a szemerkélő esőben, idegenvezetőnk történeteit hallgatva elindultunk Akihabara felé. A nagy szürkeség ellenére hangulatosnak éreztem az utat. A tipikusan japános lakóházak látványát, az aránytalanul keskenynek tűnő homlokzatukat - hogy inkább mélységben terjeszkednek, és hogy sokszor még a tömbházak sem sima téglatestek, hanem lekerekített sarok és egyéb fura formák törik meg a vonalaikat - nem sikerült megunnom. A császári palota körüli egykori várárokban csónakokból pecáztak. A környék kicsit városligeti hangulatot árasztott, ez volt a kedvenc városrészem, amin átsuhantunk.

Akihabarában az első dolgunk volt, hogy esernyőt vegyünk azoknak, akiknek otthon maradt. Sok helyen kapni olcsó, áttetsző, nem túl jó minőségű, de attól még praktikus "eldobható" esernyőket. Többször voltam tanúja szemkiszúrás-közeli szituációnak, mert állandóan lepattan a kis védőbütyök a merevítőik hegyéről, ezért eléggé balesetveszélyesek is, ha figyelmetlenül közlekedünk velük. Az áruházban, ahol magunkhoz vettük, egyébként mindent lehetett kapni. Son Goku edzőruháját mintázó melegítőt, Kingdomos nápolyit, One Piece-es mindenfélét. Még szex shop részleg is volt, ami központi helyen állt, és bejárata egy nem különösebben sokat takaró függönnyel volt leválasztva a nagy, összevont osztályból.

Vásárlás közben elhatároztuk, hogy mivel a csapat nagyobbik fele mangát szeretne venni, meglátogatjuk Enrico előző munkahelyét, a Mandarake lánc legközelebbi áruházát. A bökkenő csak az volt, hogy az egész Akihabarászásra valami másfél óra jutott, ami azt jelentette, hogy máshová utána már nem tudunk menni. Nem terveztem különösebben sok pénzt költeni, a gachapon figurák bezsákolásán túl nem volt egyéb küldetésem a környéken. A Mandarake pedig egy ismert használt manga - és figuraárusító hely. Gondoltam, ott aztán biztos találok valami érdekeset, szóval nem volt ellenvetésem, hogy oda menjünk. A városrészre jellemző, hogy kis túlzással minden második bolt valami híradástechnikai vagy videójáték szaküzlet, minden negyedik kapualjban pedig több sornyi gachapon gép. Rengeteget láttam odafele, de úgy voltam vele, hogy siessünk előbb oda, ahol mindenkinek meglesz az öröme, aztán ráérek visszafele is megnézni ezeket.

A kisáruház épülete több szintes. Külön-külön emelete van a játékfiguráknak, a maketteknek, a BJD babáknak, a konzoloknak, a BL mangáknak, a hentai mangáknak, a "normál" mangáknak - mindez a liftben ki is van írva. Személy szerint mangát eleve nem is akartam venni, mert nem tudok japánul, csak a rajzok miatt meg nem tartom érdemesnek. A BL emeleten csak lányok nézelődtek, értetlenkedve néztek rám, hogy mit keresek ott. Voltak csoporttársak, akik direkt a szerzőis - itt sok olyat is kapni - hentai cuccokra utaztak. Az ezeknek fenntartott szinten meg is találhatták számításukat, mert több soron, tömött polcokon sorakoztak a nagyon kitárulkozó borítóikkal nem finomkodó kiadványok. Ahhoz képest, hogy elvileg cenzúrázni kell a kényes részeket, a takarást elég kreatívan, egy hajszálvékony vonallal oldották meg sok címlapon. A konzolos szintről nincs mit mondani, itt árulták a játékokat gépekhez, amik nekem nincsenek. A BJD részleg elég horrorisztikusan festett a sejtelmes fények között vitrinben felültetett, fellógatott babákkal. Az eladón kívül csak egy külföldi, borostás pasas bóklászott itt. A makettes és mindenféle figurás osztály már izgalmasabb volt, de a mechákon és moe csajokon kívül meglepő módon szinte csak retró figurákat találtam. De az is lehet, hogy csak ezek lépték át az ingerküszöböm. Roskadásig tele a polcok színes dobozokkal, a vitrinek mindenféle mütyűrökkel, elsőre nehéz átlátni a káoszt, főleg, ha nincs sok idő. A modern, kreatív gachapon szettekből viszont semmi. Ez kicsit csalódás volt, ami betetőzött, amint kiderült, visszafele már rohannunk kell, nem lesz idő még azokat a gépeket se megnézni, amik mellett idejövet elhaladtunk.

A legalsó szinten megbeszélt találkára nem került elő mindenki időben, ezért amíg úgyis várni kellett, kitaláltuk, hogy ha visszaszaladunk a legutóbbi automatákig, amiket akkor láttam, amikor lefordultunk a Mandarake utcájába, az nekem már megfelel, és így tíz perc alatt az én körömet is letudhatjuk. Chris elkísért egy Lawson közértbe aprópénzt váltani, ahol szó nélkül felváltottak egy ötezrest száz yenes érmékre. Még vásárolni se kellett hozzá, de azért az alibi párszáz yenes tonhalas onigirimet megvettem. Történt ugyanis, hogy elsőre nem értettem, a pénztáros srác miért nem akarja odaadni, miért néz rám úgy, mintha ki akarnám rabolni, de aztán rájöttem, hogy eleve úgy kalkulált, hogy nem akarjuk megvenni, csak pénzt váltani jöttünk, és az apróból nem vonta le az árát. Szóval fizettem, aztán rohantunk a szemközti utcában álló gachaponsorhoz.

Volt itt vagy húsz gép, de végül csak egyet találtam, ami valami különlegesen kínált. Ennyit a sok hűhóról a pénzváltás és az érmék gyűjtögetése miatt! Chris türelmesen várakozott a járda szélén, az utca embere pedig szemtanúja lehetett, amint egy lökött külföldi a szakadó esőben egy pocsolyában térdelve, esernyőjét a vállán egyensúlyozva, remegő kézzel bogarászik a tárcájában, hogy egy olcsó játékot vegyen. De megérte! A kinézett szettben egy híres japán festményeket ábrázoló bélyegsorozat alapján készült figurák voltak. Ráadásul a lehető legjobbat húztam ki: egy nyúl és egy béka birkózik, akik mintha csak egy bizonyos tekercsről léptek volna ki! A manga elődjének tekintett illusztrációk alapján készült ajándéktárgyak már évekkel ezelőtt megtetszettek, ám azóta megfeledkeztem róluk. Itt sikerült egyet begyűjtenem, gachapon formájában! De most aztán futás vissza a találkahelyre, onnan a buszhoz! Még a figurához mellékelt reklámpapírka is elázott a kapszulán belül. Én nem tudom, hogy lehet, de az eső is más volt, mint itthon. Nagyobb cseppekben hullott, és simán bement az ernyő alá. A buszon dobtam is le az ingemet, begyűrtem egy szatyorba, azzal a Filás válltáskámba. Még jó, hogy volt alatta egy póló, ami nagyjából száraz maradt! Így viszont már elég hűvös volt, és még hátra volt több órányi utazás, mire átöltözhetek!

A Meiji szentély látogatása az eső miatt elmaradt, de a művésznépségnek úgyis izgalmasabb egy művészellátó, úgyhogy nem bánta senki, hogy egyből Shinjukuba, a Sekaidóba mentünk. Ez egy többszintes áruház mindenféle írószerekkel, irodai kellékekkel, de ami nekünk érdekes, rengeteg direkt mangakészítéshez való eszközzel. Ami azt illeti, a teljes második emelet egy mangás részleg. Eldördült a startpisztoly - mondták, egy óra múlva gyülekező -, rohantam fel a lépcsőn kosárral a kezemben. Rögtön a feljáró mellett egész szekrénysor tele referenciakötetekkel. Általános anatómia, különböző sportágak mozdulatai külön-külön könyvekben, építészeti, képzőművészeti stílusok válogatásai, háttérrajzoláshoz használható gyűjtemények kivehető melléklettel. Art book hegyek. Sok "How to..." típusú oktatókönyv kimondottan a különböző mangastílusokról. Az állványsorokon rengeteg rajzeszköz, papírok, kiegészítők.

Meglepő módon nem tartanak Copic termékeket, pedig valaki direkt ezért jött. Biztos azért nem, mert a konkurens Deleter Neopiko termékcsaládjait forgalmazzák. Egy Copic hibajavító festéket kipróbáltam volna, de vettem helyette egy Neopiko-Line-White-ot, ami majdnem egy tűfilc, ami fehéren fog. Be kell nyomni a hegyét, úgy kezdi el adagolni a festéket, és így lehet kb egy milliméteres vonalat húzni. 0.5-ösnek írják, de ez olyan, hogy vagy sikerül vagy nem, mert nem csak a kontrolltól függ, hanem a festék adagolásától, közvetve a papír felületétől is. Ettől függetlenül ezzel a "fehér tollal" van eddig a legtöbb jó tapasztalatom. Gyorsabban szárad, jobban fed, kevésbé kopik le, ha rárajzolunk, és kevésbé hajlamos felszedni a tust, mint mondjuk a Milan márkájú, Pantonban kapható, hígítószagú  klónja, vagy a fehér Uniball zselés toll.

Volt egy rakás Kuretake termék is. A márka itthon is hozzáférhető a Maido webáruházában, de a Sekaidóban nyilván minden olcsóbb, és sokkal nagyobb is a választék. Ha már itt voltam, vettem egy marék patront az ecsettollaimhoz. Meg egy új ecsettollat is a vastag méretből, aminek a fejét már bojtosra koptattam az évek során, már csak száraz ecset-technikához jó. Szemeztem egy ideje az arany- és ezüsttintás változatával, abból is vettem egyet-egyet, bár még nem tudom, mire fogom tudni használni. Nem tetszik annyira a színük, de lehet, hogy nem fénymásoló papíron, hanem valami fekete lapon kéne tesztelni, azon jobban érvényesülne.

Régen világszerte használtak raszterfóliát, több cég is gyártotta, de manapság csak japánból sikerült rendelni. A Sekaidóban egy egész sor volt a Deleter screen-tone-jainak szentelve, az állvány másik oldalán egy fél sor egy számomra ismeretlen gyártó picivel olcsóbb termékeinek. Előbbivel már dolgoztam, úgyhogy ebből vásároltam be. Csak ezek átböngészése elvitt fél órát. Darabja átszámítva szűk ezer forintba került, itthonról rendelve kétszer-háromszor ennyi szokott lenni a webshop árrése és a szállítás miatt. Vettem is vagy harmincat. Még így sem olcsó azért, csak különleges projektekhez használom. Nem mintha élesben, egy Silent Manga Audition-ös képregényhez lenne idő ezekkel szöszmötölni... Itthon vettem csak észre, hogy alig vettem világos tónusokat, amik pedig a legfontosabbak, de hát így járunk, ha kapkodnunk kell.

Márpedig kapkodni azt kellett! Háromnegyed óránál jártunk, a mangás osztály kábé felét sikerült addig átnéznem, amikor szóltak, hogy változott a műsor, sietnünk kell tovább, mindenki fáradjon a pénztárhoz. Mi? Ne már! Gyorsan bedobáltam még egy tust és egy menő radírseprűt a kosárba, és kelletlenül beálltam a sorba. Közben kikérdeztem egy olasz kollégát, hogy mit vett, és eltelt egy perc, mire rájöttem, hogy nem véletlenül nem válaszol. Magyarul beszéltem hozzá. Hát ja, kicsit pipa voltam, meg fáradt is. De ha azt vesszük, szakmai úton voltunk, nem turistáskodni, ez csak egy bónusz volt, szóval még így is bőven kompenzálva voltunk.

Pár ember kivételével mindenki visszament a szállodába. Én a mazochista, szakadó esőben városnéző különítménnyel tartottam. Viszont innen már nem buszoztunk, hanem metróztunk jó sokat. Kapóra jött a feltöltött Suica kártya, amit érkezésünkkor adtak. Az aluljáróban nem ellenőr áll a mozgólépcsők előtt, hanem ezt kell leolvastatni egy géppel, úgy enged tovább a kapu, közben levon egy bizonyos összeget. Emellett vásárláshoz is használható sok közértben, tök praktikus. De ami odalenn van, az tiszta labirintus! A telepakolt válltáskával, egy szatyor művellátós pakkal, esernyővel, készenlétben tartott kártyával, egy szál nem túl elegáns fehér, "villantós" pólóban egyre kényelmetlenebbé vált a tömegben lépcsőzni és kerülgetni másokat, közben folyamatosan figyelni, hogy ne maradjon le senki. Végre megérkeztünk Shibuyába, ahhoz a híres-neves kereszteződéshez, ami több filmben, animében, mangában szerepel. Utcafrontról nem lehetett jól belátni, kerestünk egy magaslati pontot. A Starbucks lett volna a legjobb, de ott venni is kellett volna valamit, a kiszolgálás abban a forgalomban túl sokáig tartott volna. Megelégedtünk egy fedett felüljáróval. Az ablakon keresztül figyeltük, mikor váltanak pirosra a lámpák az autóknak. Egyszer csak zöldet kaptak a gyalogosok, amire hat irányból egyszerre megindult a hangyasereg keresztül kasul az úton, mivel a zebrák is így mennek, keresztezik egymást. A többiek filmeztek, engem nem izgatott fel annyira. Végül is csak egy zebra tömeggel. A Hachiko szobor jobban érdekelt, ami szintén a kereszteződés környékén van. Sajnos saját fotóm nincs róla, de én is voltam megsimizni a kutyust.     

A szállodába visszaérve gyorsan átvettem a pólómat, mert hamarosan indultunk is a most már tényleg búcsúvacsorára, amit a Comic Zenon szomszédságában álló Cafe Zenon étteremben rendeztek nekünk. Herkentyűk, fűszeres sonka, rántott csirke, olaszos tészta, sütik, a szokásos finomságok minden mennyiségben, természetesen. Ingyen sör korlátlanul - tudom, van, akiknél ez szempont.😁 Jókat dumáltunk Andreával Argentínából és a Xian Nu Studio tagjaival Spanyolországból. A vacsora alatt Mochida és Tomizawa is beszédet mondott, majd Horie zárta az estet egy óriási bejelentéssel. Ez egyelőre nem publikus, mert még nincs minden részlet lefixálva, úgyhogy sajnos nem mondom el, minek örültünk annyira és estünk kétségbe egyúttal. De az nem titok, hogy azt mondta, szeretettel várnak minket jövőre is! Ha tényleg megint mehetnék, az nagyon kafa lenne!😎

Sajnos eztán jött a fekete leves. Másnap reggelre extra koránra tették a gyülekezőt azoknak, akiknek a délelőtti órákban indul a gépe. Ez számomra azt jelentette, hogy a vacsora utáni, a szálloda halljában zajló trécselés után alig pár óra maradt már csak alvásra. Annyira már nem éreztem jól magam, hogy elmenjek Vincentékkel játéktermezni, mert kezdett beütni a megfázás, de annyira nem voltam rosszul, hogy csak úgy el tudjak aludni. Most vettem csak észre, milyen szép a kilátás a szobánkból. Ablakunk egyenesen a Kichijoji metróállomás peronjára nézett. Úgy döntöttem, itt fogok állni egész éjjel, és gyönyörködön a cyberpunk városképben. A metróra várók meg bennem. Egymást nézzük csípőre tett kézzel. Egy hét Japánozás elsőre pont elég volt, de azért egy kicsit sajnáltam is, hogy már vége. Így vagy úgy, de tuti visszatérek még! Közben Massimo is befutott, és elment lefeküdni. Megbeszéltük, hogy én még itt leskelődök egy kicsit, de kellemetlen volt ott állni, mint egy kéjgyilkos, miközben a másik alszik, úgyhogy én is eltettem magam arra a 3-4 órára.

Péntek hajnalban szedelőzködtem, elköszöntem az épp jelenlevőktől, akik csak később indultak haza. Nem megy nekem ez a búcsúzkodás, meg úgysem örökre válunk el, másnaptól újra kapcsolatban vagyunk facebookon keresztül, felesleges nagy feneket keríteni neki!😅 Az esernyőmet jól otthagytam a szobában. Reméltem, hogy csak nem kell sokan sétálni a buszig, és a bőröndbe se fért volna bele, hogy hazahozzam. Épp csak világosodott, amikor kiértünk a Narita reptérre. Persze nem egy gépre várt mindenki, sejthető volt, hogy apránként szállingóznak el az emberek. Amint kinyitottak a boltok, beültünk egy Starbucksba reggelizni. Először voltam ilyenben, és nagyon nem voltam odáig tőle, de hangulatosabb volt, mint az a bizonyos itthoni, amibe azóta benéztem. Ettem valami zöld teás péksütit meg egy túrótortát, mielőtt aztán eljött az én időm is. Kiderült hogy Zürichig együtt megyünk Robertóval Brazíliából. Becsekkolás után nézelődtünk még a boltokban, de semmi olyasmit nem találtunk, amit nagyon meg akartunk volna venni. Érdekes, de azt a tengernyi gachapon gépet sem találtam, amit egy dokumentumfilmben mutattak, de legalább több pénzem marad legközelebbre! Az édességboltban vettem még ajándéknak egy zöld teás bonbont. Sajnos Kit Katból sem volt akkora választék, amekkorára számítottam, csak egyfélét, valamilyen sárga ízűt láttam. Pocky-ból meg csak kék szőlőst, azt se vettem.

Mielőtt felültünk a gépre, írtam egy üzenetet kettőnk nevében Chrisnek, hogy minden oké, nem keveredtünk el - éljen a reptéri wifi! Visszafele kényelmesebb helyem volt, mert szélső ülést kaptam, és elméletileg beszélgetni is tudtam Robertóval. A gyakorlatban a gépzúgás miatt alig értettük egymást, és aztán rám is szólt az előttem ülő, hogy nem tud aludni, mert hangos vagyok, úgyhogy elfoglaltuk inkább mással magunkat. Szerencsére működött az ülésbe szerelt monitor, most tudtam filmeket nézni. Lezongoráztam a Fekete Párducot, a Jumanji kettőt és valami hongkongi vígjátékot. Utóbbi volt még a legszórakoztatóbb, a másik kettő nem tetszett különösebben. A Star Wars nem tudom hanyadik részét elindítottam, de öt percnél tovább nem bírtam. Az előző napi elázás és légkondis buszban üldögélés eredményeképp a félnapos repülőút alatt egészen beütött a nátha. Az utasok úgy fele-fele arányban voltak japánok és nyugatiak. Ilyenkor szipogni vagy orrot fújni kisebb bunkóság? Ebből következett, hogy az egy hét alatt megszokott udvarias szipogásommal, majd mikor már nem bírtam tovább, az orrom fújásával mindkét csoportot megbotránkoztattam. De túlélték.

Alig akartam elhinni, amikor már Európa fölött jártunk! A monitoron bejátszott térképen mutogattam szomszédomnak, hogy ha a gép most kicsit balra fordulna, már szinte otthon is lennék. Egy örökkévalóság után aztán tényleg Zürichbe értünk. Alig bírtam menni, nem sokat segített a lábaimon és a hátamon, hogy a repülőn is fel tudtam állni néha. Nekem innen már várakozással együtt is csak három óra volt hátra a hazajutásig, de Roberto még órákat töltött a reptéren indulásra várva, hogy még egy félnapos túrát átszenvedjen Brazíliáig! A biztonsági ellenőrzést követően elköszöntünk egymástól, de hát rossz pénz nem vész el. Tehénbőgetős kisvasút és útlevél-levilágítós pofavizit után beértem a célegyenesbe, a Liszt Ferenc Repülőtérhez induló gép termináljába. Itt már tele volt minden magyarokkal. Még az a tipikus senkire tekintettel nem levő öregnéni-karakter is előkerült, aki elállja az utat, hogy az életveszélyes táskabepakolása miatt mások ne tudjanak haladni, és amikor ráejti a mellettem ülő fejére a pakkját, még visszabámul, és megkérdi, hogy megütötte-e az illetőt. De volt ám tipikus passzív-agresszív fiatal vállalkozó is, aki szerint nevetséges a reptér, nevetséges a mobilkapcsolat, nevetséges minden, ezért két hívás közt hangosan kell sopánkodnia a világfájdalma miatt, közben rángatózik a lába.

Nagyon hamar letelt az az egy óra húsz perc, de hát már edzésben voltam. Ferihegyen elég sokat kellett várni a bőröndökre, gondoltam is, hogy alaposan átnézik mindenkiét, mit lehet belőlük kilopni. Végül csak hozzájutottam, nem hiányzott belőle semmi, és bele sem raktak semmit. Az még a jó, hogy a hét-nyolc órás időeltolódás miatt ugyanaznap értem haza Pestre, mint amelyik nap elindultam. Este nyolc előtt már otthon voltam. Először eszembe se jutott a lépcsőházunk belépőkódja. Pedig csak egy hétig voltam oda! Na mindegy. Addigra kicsit jobban éreztem magam, és miután eltüntettem pár rántott palacsintát és fél üveg kólát, már egészen magamhoz tértem. Még aznap este neki is álltam felleltározni és befotózni a japán lootot.         

És most itt vagyunk. Visszatértem óta lenyomtunk Chrisszel egy húszoldalas mangát, ami a Takamoriban eltöltött napokról kellett, hogy szóljon. Izgi volt, mert hirtelen megrövidült a határidő, így kicsit spórolósabbak lettek a rajzok, és nem használtam screen-tone-okat, ahogy terveztem, de hát a "határidőre kész" az új "tökéletes".😗 Bevállaltam egy rövid sztorit egy új 5Panelses antológiába, aminek idejére kimenőt kértem a SMAC! Teamtől. Ezt jövő nyár elejéig mindenképp be kell fejeznem. Azután csak akkor kezdek bele itthoni munkába, ha valamiért komolyabb fantáziát látok benne, egyébként pedig azt tervezem, hogy jobban ráfekszem a mangás pályázatokra, amik nekem Master Class tagként egyúttal megbízások is. Örülök, hogy részt vehettem ezen az utazáson, mert egészen megváltoztatta a képregényezéshez való viszonyomat ahhoz képest, hogy az utóbbi időben kezdtem teljesen kiábrándulni abból, hogy megéri annyi energiát fektetni bele. Most megint úgy érzem, hogy megéri, csak nem az eddigi formában!

Mangatábor Japánban 9. - Takamori - Tokió

A legutóbbi cikkben részt vettünk egy nagyon komoly grillpartin, majd beültünk spicces kollégáinkat nézni és hallgatni az Aso Népfőiskola tornatermében tartott animés karaokepartira. Az idei mangatábor ezzel bezárta kapuit, de mi még nem végeztünk. Irány Tokió - egy kis kitérővel!

Szeptember 9-én, szerda reggel a több mint ötven képregényes, az editoraik, a Comic Zenon munkatársai és a tucatnyi önkéntes segítő tábort bontott, majd több turistabuszt is lefoglalva elindult a fukuokai reptér felé, hogy onnan átlibbenjen Tokióba. Előtte azonban be lett iktatva egy fél napos városnéző túra. Takamori és környékének látványosságai, majd a kumamotói vár meglátogatása volt a program. Utóbbira voltam a leginkább kíváncsi. Gondoltam, végre élőben is láthatom azt a helyszínt, ahol egy korábbi Silent Manga Audition pályázatra rajzolt képregényem játszódik, és fény derülhet rá, mennyire feltűnő, hogy csak úgy odakamuztam a bevásárlóutcát mindenféle referenciafotó hiányában!

Első állomásunk egy szó szerint értendő állomás, a Minami-aso vasútvonal egyik végállomása volt, ami pont Takamoriban található. A várótermet gyakorlatilag teljesen kitöltő ajándékbolt falain rengeteg shikishi board sorakozik híres mangakák eredeti rajzaival. Az egyik vasúti kocsi egy az egyben anime karakterekkel van telefestve, és az ablakok alatt két sorban szintén ki van rakva mangakák rajzaival. Talán ezek nem eredetiek, csak laminált nyomatok, hogy ellenálljanak az elemeknek. Az egész animés tematika egy összefogás eredménye, hogy a Kumamoto prefektúrában 2016-ban bekövetkezett, óriási károkat okozó földrengés utáni felépülés jegyében létrehozzanak egy turisztikai látványosságot, ami pénzt hoz az érintett települések konyhájára.

Nem kellett úgy sietni, volt idő kicsit nézelődni a boltban. Vettem egy Kumamonos (Kumamoto pref. kabalája) hűtőmágnest, és szemeztem egy másikkal, amin a karakter szamuráj szerkót hord, de egyelőre azt visszatettem. Egyébként volt itt minden, rengetegféle édesség, csecsebecse, enni- és innivaló, és persze gachapon automaták. Kettő volt emlékezetesebb. Az egyikben Transformeresen összehajtható állatfigurák voltak, csak épp nem járgánnyá, hanem tojássá (...) alakultak. Mindenhol láttam ezeket, divatosak lehetnek. A másik érdekesség egy fém kitűzőkollekció volt. Úgy néztek ki, mint nagyszüleink régi, szocos kitüntetései, csak Takamori jelképeivel, és politikai töltet nélkül - asszem, amennyire külföldiként meg tudtam ítélni. Bánom, hogy nem vettem belőlük!

Az animevagon hamar megtelt, nekem a másik, sajnos teljesen hétköznapi kocsiban jutott csak hely. Miután azonban kidöcögtünk az állomásról, kárpótolt az elrohanó falusi házak, kert végében futó patakok, kis sorompók, rizsföldek, távoli hegyek látványa. Tudjátok, van ez a tipikus animés jelenet, amikor a protagonista felvonatozik szülőfalujából a nagyvárosba, és az ablakon át nézi a tájat, vagy épp fordítva, nosztalgikus érzésekkel tér vissza - na pont ilyen volt a hangulat! Szép, napos idő, rengeteg élénkzöld és - kék. Mintha csak egy animébe csöppentünk volna! Az egyik ablakon, az orrom előtt be-, majd a túloldalon kiröppenő szöcske is animébe illő - valami óriásszörnyesbe, a mérete alapján.

Rövidesen megérkeztünk célállomásunkhoz, ahonnan gyalogosan közelítettük meg a következő nevezetességet, a Shirakawa forrást. Körülötte kis park és a Shirakawa Yoshimi szentély, amikhez belépőjegyet váltottunk. Ezen a kötelező Kumamon maci mellett egy pársoros ismertető is szerepel a helyről japánul, angolul, kínaiul és koreaiul. Eszerint innen ered a Minamiaso falut átszelő Shira folyó, percenként hatvan tonna vizet termel, és nevezetes természetes vízlelőhely. Az biztos, hogy a parkban, a kis öböllé szélesedő részen kristálytiszta volt, inni is lehetett belőle. Nem egész térdig érő mélységű, a meder kaviccsal és algacsomókkal borított, kis, barna halak úszkáltak benne.

A szentély mögül kikanyarodó másik vízfolyás - ez már közönséges pataknak tűnt - fölötti kis hídon megállva újabb érdekességet pillantottam meg: eldobott sörös dobozt és pvc csövet a mederbe süppedve! Ez igazán különleges, mert - és csak itt tudatosult bennem - egész eddig nem láttam utcai szemetet azóta, hogy japán földre léptem. De most felfedeztem egy hibát a Mátrixban, amit Chris sem értett, pláne, hogy az alap tisztaság-megóváson túl a szentély körül külön takarítók is dolgoznak. Visszafelé vettük az irányt, át az ajándékboltokkal és becsületkasszás őstermelői piaci standokkal szegélyezett ösvényen. A nyilvános wc guggolós-pottyantós. Mire visszaértünk a vasútállomáshoz, már ott vártak megszokott sofőrjeink.

A hegyek közt, kacskaringós szerpentineken vezetett az út. Egyes kanyaroknál lenézve a völgybe be lehetett látni egész Minamiasót. A földrengés nyomait még nem sikerült teljesen eltüntetni. Itt-ott félsávos útlezárások, helyszínelős szalaggal elkerített szakaszok felrepedezve, beszakadva, ledőlve a hegy oldalán. Megérkeztünk a Kusasenri fennsíkra. Ez egy 1 km átmérőjű füves placc, háttérben az Eboshidake heggyel. Egykor kráter volt, de az idők során feltöltődött a környező vulkánokból kilövellő törmelékkel. Most tök békés, és lovak legelnek rajta. Lovagolni is lehet, a lovarda személyzete cowboy-kalapot visel. Évszaktól függően kisebb-nagyobb tavacskákba gyűlik össze rajta a csapadék. Amikor ott voltunk, csak egyetlen húsz-harminc méter átmérőjű, kerek tó látszott. Van egy kis pukli a tér közepén, olyan, mint egy szánkázó domb. Gyalogtúrára is többen elindultak arrafelé, de mi inkább az Aso Vulkánmúzeum szomszédságában álló pihenő/étterem/ajándékbolt-komplexumot céloztuk meg.

Az étterem még nem állt készen a fogadásunkra, úgyhogy beszabadultunk az ajándéküzletbe pénzt költeni. Kumamon ott figyelt mindenen, of course. Én egy újabb hűtőmágnes és egy doboz bonbon megvételével támogattam karrierjét. Utóbbi érdekessége, hogy nem csak maciformájúra öntötték a kis csokikat, de ételfestékkel minden részletet rányomtattak. Volt fehér horrorszemük és pirospozsgás pofájuk is. Amíg meg nem ettük. Ezzel várni kellett egy darabig, mert anyukámnak vittem haza szuvenírként, de szerintem már itt is nyugodtan elárulhatom, hogy szép volt, de nem különösebben finom, ezért kicsit csalódtam benne. Mint a kakaómasszás mikulás, ami nem az igazi csokimikulás... Talán csak nem úgy fogyasztottuk, ahogy a dobozon írják, teához, és ezért tűnt ízetlennek. Vettem még egy doboz epres sütit is, ami szintén nem volt nagy kaland. Pogácsaszerűség babarózsaszín, enyhén eperre emlékeztető krémmel töltve. Többet nem akartam költeni itt, majd Tokióban!

A kötelező gachapon automatákból azért csak pecáztam egy nagyon japános pénztárcát, ami hűtött készételt mintázott közérti csomagolásban... Mondjuk elnéztem, azt hittem, műanyag makett, mert az automata képein nem látszott jól, de legalább később hasznossá vált, mert ebbe gyűjtöttem a gachaponozásra félretett aprót! A színes, gumi csupasz földikutya figurákat otthagytam, ahogy a hús-vér cicák méretére gyártott sapkákat is... A még kibontatlan kapszulát a kosárba tettem a többi vásárfia mellé. Nem akartam, hogy félreértés történjen amiatt, hogy esetleg csak annyit lát egy ott dolgozó, hogy valamit tömök a zsebembe a túlsó soron. Nem is igazán értem ezt a koncepciót, hogy a bolton belül, az áru sűrűjében "külsős", nem pénztárnál fizetendő áru is van. Lehet, hogy ott nem loptak még eddig.

Az ebéd a szuvenírshop fölötti étterembe lett lezsírozva. Elkerítették nekünk a helyiség nagyobbik felét, és megkomponáltak egy nagyon változatos és izgalmas svédasztalt mindenféle herkentyűkkel, tésztákkal, rizzsel, salátákkal, pici sütikkel. Nyilván finom volt, kár erre már külön kitérni. A brazil srácokkal beszélgettünk egyikük nagyon meredek focis sérüléséről, amiben ott is maradhatott volna. Nem volt könnyű beadni, hogy bár a magyarok is ismertek a fociról, én magyar létemre mégsem tudok róla semmit - mert egyszerűen nem érdekel.

Ebéd után egy kicsit hosszabb busztúra várt ránk, mert legközelebb csak Kumamoto városban álltunk meg. Végre megérkeztünk a várhoz. A komplexum bejáratától még nem sokat lehetett látni belőle a feljáróig vezető bevásárlóutca és a fák miatt, igaz, egy tornyát láthattuk kibukkanni a lombfödte domboldalból, amikor a szomszédos irodaépületek közül ráfordultunk a parkolójához vezető utcára. Itthon előtte még megnéztem róla egy csomó fotót, de egyiken sem látszott, hogy mennyire közel van a tényleges városhoz (gyakorlatilag ott állnak mellette a toronyházak), inkább nézett ki úgy, mintha kint állna valahol a határban.

Kumamonnal való fotózkodás az első program. Jól felforrósodott a napon, és el is mozdult, amikor rátehénkedtem. Igyekezni kellett, mert mindössze valami háromnegyed órát kaptunk, aztán húzni kellett a reptérre. Amikor bevettem magam a magyar szemmel egzotikus gyorsételeket, édességeket és mindenféle ajándéktárgyakat árusító, hagyományos középkori mintára felépített butikok közé, hamar beláttam, hogy egyrészt a Kumamotós képregényem étteremsora nem is különbözhetne jobban a valóságostól, másrészt pedig vásárfiát szerezni az otthoniaknak ÉS várat látogatni lehetetlen küldetés! Amikor belestem egy közért fotocellás ajtaján, és Andrea Argentínából behívott megmutatni, mennyi kincset talált itt, nagyjából felmértem, hogy ezen a bolton kívül nem sok fog már beleférni, ezért jól kinézelődöm magam, és amit lehet, helyben megveszek. Annak semmi értelme, hogy mindenhol végigrohanjak, de igazából semmit se lássak.

Sok bonbon, pia, flancos csomagolt süti, gyümölcsök, jó-jó, de hol találom a hűtőmágnes osztályt? Megtaláltuk. Volt vagy kétszázféle, aminek a harmada Kumamonos. Megvettem azt a gumis anyagból öntött szamurájost, amit még Takamoriban visszatettem a polcra, de mostanra kidolgoztam, kinek adnám mégis szívesen. Vettem ugyanebből a típusból egy olyat, amin a Kusasenri fennsík van tóval, lóval és heggyel a maci mögött, és egy nagyon dizájnos kis szettet különböző méretű és formájú szögletes, kitűzőre inkább hasonlító mágnesekből "Kumamon + valami kumamotói jellegzetesség" tematikára. Ezt kisebbik unokaöcsémnek és feleségének szántam, de hamarosan a kis utánpótlás ideológiai képzésére is bevethető lesz. Andrea ajánlott egy kumamotói várat ábrázoló, igényes kidolgozású, ennek ellenére nem is túl drága fém mágnest, ezt keresztanyám kapta.

Eltöltöttünk egy kis időt azzal, hogy átbogarásszuk a választékot, megállapítsuk, hogy egyformán jó ízlésünk van, mert nem dőlünk be a giccsnek (ú, de nagyon igénytelenek is voltaaaak...), és hogy bár rohadt jól mutatnak a bolti állványon, hétköznapi használatra egyáltalán nem praktikusak az ott kínált mobil-fityegők. Andrea tesztelte az itteni gachapon masinát, lőtt magának egy Kumamonos pecsétet beépített tintapárnával. Én most nem zsákbamacskáztam, viszont vettem egy limitált kiadású Fuchiko figurát. Fuchiko egy népszerű karakter, egy irodista lány, aki mindenféle kis pohárjelölő figurákként tűnik fel a gachapon szettekben. Így fekszik, úgy mászik, könyököl a pohár szélén, amiről így már tudják, hogy a tied, és nem isznak bele véletlenül. Limitáltnak pedig attól limitált, hogy egy olyan széria része, amiben a karakter Japán nevezetes helyszínein pózol egy fotózós állvány mögött. Itt a kumamotói váras variánst lehetett megvenni, ami máshol ellenben nem kapható (elvileg, de pl. a Narita reptéren is láttam, bár ott egyes boltok össze szokták gyűjteni a legnépszerűbb helyi különlegességeket). Formás kis dobozban van, nem is bontom ki.

Shoppingolás után egy sütögetős standnál vettem Kumamon formájú taiyakit csokis töltelékkel. Volt csokis, vaníliás, vörösbab-pasztás, édesburgonyás. Így, hogy nem a tipikus japán kenetet adták fel neki, lényegében egy gofri lett belőle, de nekem ízlett. Egyes bódék bejáratánál shamisen zenét játszottak magnóról, hogy még inkább belesüppedjünk a hangulatba. A bazársorok között kialakított kis téren vándor fegyverforgató mutatványosokat imitáló modern mutatványosok adtak elő, ami harcművészieskedő koreográfiát és a közönséggel való beszélgetést is magába foglalt. Ez annyira nem érdekelt, úgyhogy körbejártam a placcot. Elsétáltam a kumamotói történelmi kiállítás előtt, de nem mentem be, mert nem lett volna idő úgysem jól körülnézni. Ellenben a bejáratánál szemeztem egy újabb gachapon masinával, amiben groteszk mitológiai karaktereket, középkorias viseletet hordó emberalakokat mintázó figurák lapultak. Azt hiszem, valami híres tv dráma vagy színházi darab karakterei. Mintha felismertem volna közöttük az éppen lándzsavívó előadók karaktereit is. Nem hatottak meg végül annyira, hogy szűkös aprópénz-készletemet apasszam miattuk.

De már jött is a csapat nagyja lefele a várhoz vezető lépcsőről, véget ért a nagy várlátogatás. Csak itthon, a hivatalos beszámolóhoz mellékelt fotókból tudtam meg, hogy be se lehetett menni a várba, csak távolról csodálni, ahogy darukkal dolgoznak rajta, szóval nem volt ott semmi, de semmi látnivaló - ezt most én mondom. Oka elég szomorú. A 2016-os földrengésben rongálódott meg annyira, hogy a teljes felújítást a tervek szerint csak 2036-ra tudják befejezni. Ráadásul 1998-2008 között már restaurálták egyszer, aminek során a középkorban épült részeket kibővítő, tizenhetedik századi építmények nagy részét újrahúzták. Ennek eredménye most ment a levesbe.

A parkolóban elköszöntünk az önkéntesektől, akik csak idáig kísértek minket, majd buszba vágódtunk, és megindultunk a fukuokai repülőtér felé. Ez Kumamoto városból nem két perc, szóval egy technikai szünetet beiktattunk félúton. Amíg a többiek elmentek közértbe friss Weekly Shonen Jumpot venni kb. ezer forintért, én a bolt előtti gachapon gépeket bütyköltem. Találtam két nagyon jó szériát. Az egyikben élethű gyíkok, gekkók voltak - funkciójukat tekintve mobilra való fityegők / kulcstartók, a másikban leopárdgekkó játékfigurák, de chibi sztájlban. Megint, valaki éjszakákon át forgolódott álmatlanul, hogy megfejtse, mi kell a népnek, mire előállt ezzel, és a céges meetingen is keresztülvitte. A concept artist elég hamar lebontotta a valódi gekkó arányait eltúlzott geometriai formákra, de néha azért rá kellett szólni, hogy nem mindegy, melyik színváltozatú állathoz melyik cserép- vagy kókuszhéj-odú illik! Only in Japan! Egyébként régen nekem is volt egy élő, és az állatkereskedésben, ahol dolgoztam, több is. Vu Dinh Lan Vietnamból, mint kiderült, szintén hüllőzik, neki is megtetszett ez utóbbi kollekció. Én a vanilla, fehér alapon fekete pettyes jószágot kaptam, ő az egyik barna plecsniset, ami lehet, hogy nem is leopárd-, hanem zsírfarkú gekkó.  Többet nem vettem, mert nem volt már valami sok hely a kézipoggyászomban, a nagy táska meg elásva a busz aljába, és körülményes lett volna a reptéren tetriszezni bele az új holmikat. Na de majd ha Tokióba érünk! Akihabarában széjjelvásárlom az egész automataparkot!

A buszon mindenki a magazinját bújta. Mennyire lenne életképes nálunk egy ilyen nyomtatási- és papírminőségű képregénymagazin? A kérdés csak félig költői, ne nézzük, hogy általában képregénymagazin mennyire sikeres itthon, és hogy nem tudnánk mivel megtölteni. Még a szerzői kiadványokhoz viszonyítva is elég silány, de hát ezért is kerül olyan kis pénzbe, már a kinyomott példányszámon kívül. De az is igaz, hogy a benne lévő tartalomnak nem ez a végső formája, aminek az olvasók tudatában is vannak. Annak veszik, ami - mintavételezésnek egy komolyabb elköteleződés előtt.

A reptéren becsekkolás és biztonsági ellenőrzés után leülünk a váróterembe tévézni. Valami krimisorozat ment, főszereplője egy kövér, a környezete szerint aranyosan kemény nyomozó, ballonkabátban. Enrico körbeosztott pár shikishi boardot. A feladat az volt, hogy minden csapat telerajzoljon egyet a következő, tokiói városnézős nap végére. A Team "A"-tabló első rajza az enyém, amit várakozás közben és a repülőút alatt készítettem el. A Kumamotós, levesezős mangám protagonistáját skicceltem fel maid szerkóban, kölcsönkért szerszámokkal, mert a sajátom már a hajigálók keze közt volt, a bőröndöm mélyén. A stewardess megdicsérte, úgyhogy már megérte! És mekkora megkönnyebbülés, hogy visszafele nem babarepülővel kellett jönni! Az idő is gyorsan telt, ülésszomszédaim Andrea Argentínából és Yoonmi az Egyesült Államokból.

A Haneda reptéren csomagfelvétel, elköszöntünk Ahlemtől, aki innen már ment haza Tunéziába. Újabb buszozás Kichijojiba. Habár ez külvárosi résznek számít, még itt is rögtön látszott, hogy már Tokióban voltunk. Városi fények, magas, furcsa formájú lakó- és irodaházak, és emberek az utcákon! Nem ehhez voltunk szokva Takamoriban! És igen, az is szemmel látható volt, hogy sokan mérgesek ránk, amiért elálltuk az utat, amíg kirámoltuk bőröndjeinket a busz aljából.

Megérkeztünk a Kichijoji Tokyu REI Hotelbe. Egyelőre csak bejelentkeztünk, és bedobtuk a bőröndöket egy zárható irodába, aztán igyekeztünk, hogy odaérjünk időre egy pár sarokra lévő bárba, ahová vacsorára foglaltak nekünk asztalokat. A Shirokiya jó kis hely. Két terme volt, egyikben rendes asztalokkal és székekkel, a másikban tatamis-töröküléses megoldással. Utóbbiban kaptunk helyet, belépés előtt az előtérben lévő zárható cipősszekrényekben hagytuk a lábbeliket. A tatami valójában nem is hagyományos tatami volt, hanem párnázott bőrülés, amivel a padló ki volt rakva az asztalok körül. Már majdnem megijedtem, hogy egy órán keresztül nyomorogni fogok, de amikor leültem az olasz többségi asztalhoz, észrevettem, hogy az igazából egy mélyedésbe van állítva, így japánosan és "rendesen" is lehet ülni előtte, ha a lábunkat belógatjuk az asztallap alá. Ez nagyon jó ötlet, bár a beesett ételmaradékokat biztos körülményesebb is feltakarítani. Gondolom minden nap kiemelik hozzá az egész hóbelebancot.

Kihozták az előételt, öntettel lelocsolt salátát és edamame babot. Rendelni nem közvetlenül a pincérektől, hanem tableten keresztül lehetett, ami járt minden asztalhoz. Teszteltük is rögtön pár korsó sörön és egy adag rántott csirkefalatkán, ami karaage néven futva nagyon népszerű errefelé. Amikor meglátták a srácok, hogy mit árulnak itt pizzának csúfolva, egészen elképedtek. Eleinte elvből nem akartak rendelni, de adtam alájuk a lovat, hogy mégis kérjünk egyet, mert milyen jó lesz majd kitenni az asztal közepére, és ujjal mutogatva ócsárolni! Nem volt rossz, de átmérője mint idehaza egy kistányér (és ez még legalább négy szeletre vágva), a feltét sem volt valami gazdag. Tulajdonképpen a saját márkás közérti mirelit pizzákra emlékeztetett, csak nem sült csontszárazra a tésztája. Salvatore és Elena kiröhögte. Befutott pár kosár sashimi is halakból és lábasfejűekből. Kedvenc csíkos halam még nyersen is jobban ízlett, mint a hazai halászlé, vagy úgy igazából bármilyen hagyományos halétel. Persze-persze, a magyar ízeket semmi sem verheti, meg biztos férges leszek!😂 Ezt is elosztottuk, mint mindent, amit kikértünk. Bármit és bármennyit kérhettünk, de nem éltünk vissza ezzel. Prosztó dolog lett volna mindenből a legdrágábbat kérni és két pofára zabálni csak azért, mert ingyen van.

A dohányzós részleg egy légtérben volt a nem dohányzóssal, sőt, tulajdonképpen annak kellős közepén. Valami elszívót alkalmazhattak, mert mégsem lehetett érezni, csak közvetlen közelről. Ide ült le Tomizawa-sensei is. Nem jött üres kézzel, magával hozta Salvatore egy korábbi pályamunkájának kinyomtatott, feljavított változatát. Egy híres mangaka vette a fáradságot, hogy ne csak pár szavas kritikával segítsen, de hogy szemléletesebb legyen a mondanivalója, átszerkessze, sőt részben saját maga újrarajzolja a paneleket! Nem tudom, nekem ez nagy dolognak tűnik. Mi is megnézhettük, és tényleg, a két verziót egymás mellé téve mindenhol, ahol változás történt, rögtön láttuk, hogy miért volt rá szükség, és hogy tényleg jobb lett így a végeredmény. Mindezt anélkül, hogy bármilyen magyarázat oda lett volna biggyesztve!  

Ha dohányoznék, már megérkezésünk óta annál az asztalnál ültem volna, és szívtam volna magamba a sok tudományt is a füstön kívül. Így viszont csak indulás előtt negyedórával csusszantam át, amikor felszabadult egy hely Tomizawa mester mellett, aki ekkor épp a kínai kolléga, Wang Xiao Dong munkáit kritizálta mobilján. Nicolas azt mondta, rá kéne szoknom a cigire, hogy ne maradjak ki az ilyen fontos eseményekből.

A szállodába visszatérve rövid eligazítás után megkaptuk a szobakulcsokat, vagyis mágneskártyákat. Én egy kétágyas szobát kaptam a hatodikon, amit az olasz Massimóval osztottam meg. A berendezés egészen hasonló, mint még első nap a Hotel AZ-ban, Tosuban, de járt a lakosztályhoz hazavihető fehér mamusz (amit a mosdóba menet kellett volna használni) és reggeliző jegy, amivel beengednek az étkezőbe. Az utolsó napi program, a tokiói városnézés kevésbé volt kötött, mint a korábbiak, volt lehetőség egyéni utakat járni. Szobatársam korábban kelt, mert jöttek érte kocsival, de nekem ez volt az első túrám Tokióban, szóval maradtam az alap, hivatalos programtervnél, amit az editorok állítottak össze. Kiadólátogatás, shoppingolás Akihabarában, a híres Sekaido művészellátó felkeresése - huhú, ez jó lesz!  

Hamarosan jön a befejező rész!

Gasztrotábor Japánban 8. - Búcsúparti animés karaokéval

A legutóbbi bejegyzésben beültünk az első Nemzetközi Manga Csúcstalálkozóra, hogy megtudjuk, hogy állnak a hazai gyártású mangával a különböző országok, és mennyire becsülik meg alkotóikat. Egyszerre volt lelombozó és lelkesítő élmény, örülök, hogy jelen lehettem. De a nap még nem ért véget!

 

Ahogy kihajtottak minket a sportpályára, már messziről látszott, hogy miben mesterkednek - vendéglátóink az utolsó tábori este alkalmából grillpartit rendeztek a meghívott nemzetközi képregényesek, előadók és a jelenlevő japán mangakák tiszteletére! Este? Hat óra volt, még világos, ideális idő egy utolsó nagy fotózásra, amíg még mindenki együtt van Takamoriban. Úgyhogy mielőtt rászabadítottak volna a kajás standokra, készítettek rólunk egy-két vidám tablóképet az Aso Népfőiskola főbejárata előtti lépcsőn. Ennyien még sosem voltak egyszerre meghívva a táborba, a hátsó sorokban állókat már alig lehet kivenni!

Egy korábbi bejegyzésben említettem, hogy a Pádár Ádámmal közös képregényünk (A munka gyümölcse) rajzstílusához Hara Tetsuo (Fist of the North Star) és Hojo Tsukasa (City Hunter) rajzaiból merítettem az inspirációt. Később úgy alakult, hogy amikor helyezést értem el a Silent Manga Audition pályázaton, mindketten részt vettek a munkám zsűrizésében. Aztán eltelt nem egész egy év, és tessék! Kapva kaptam az alkalmon, amikor megláttam, hogy Hojo-sensei benne van egy kis közös fotózásban, rögtön be is álltam a sorba. Sajnos Hara mester már nem volt jelen, vele is kellett volna egyet lőni. Beismerem, hogy nem vagyok a sorozataik rajongója, mármint nem gyűjtöm őket (más sorozatot se nagyon gyűjtök), de nagyra értékelem, hogy részt vesznek egy számunkra, nem japán képregényesek számára ilyen fontos kezdeményezésben.

A rendezvényről is kellett pár kép, hogy meg tudjam nektek mutatni. Gondoltam, gyorsan letudom, mielőtt besötétedik, a tapasztalatok alapján úgysem kell attól tartani, hogy addig megesznek előlem mindent. A pálya szélén félkörben rendezkedtek el a grillasztalok és hűtőládás standok. Félútig jutottam, amikor előkerült a délelőtti Dragon Ballos stáb, és megkérdezte, hogy tetszik Takamori, és melyik a kedvenc ételem a kínálatból. Megint volt pár kínos félreértés - vagy inkább nem-értés -, de biztos lesz mit összevágniuk azért valami vicces zenével. Kamehaméztunk a kamerába, aztán folytattam a standok feltérképezését.

Grillparti lévén főleg vékony szelet sült húsok voltak különböző fajokból, kis grillkolbász, grillzöldségek, grillezett onigiri. Most tudtam meg, hogy grillezni is szokták, ami adott is neki egy kis ízt, finomabb volt, mint simán. Mindenhol ki volt írva japánul és angolul, hogy mit kínálnak, és nagy figyelmességre vall a szervezők részéről, hogy az egyik standnál csak tengeri herkentyűket sütöttek "Seafood for Islam" felirattal kimondottan a muszlim vendégek számára. Persze ez volt a legcsalogatóbb pult, és sokáig nem is mertem odamenni, mert nem voltam biztos benne, hogy illik-e, nem tűnök-e bunkónak, amiért eleszem előlük az ételt. De aztán ahogy elnéztem, ez rajtam kívül senkit nem izgatott, úgyhogy én is jelentkeztem pár halért. A frankó rákokat és polipokat addigra már felfalták. 

Kaptunk hozzájuk mély műanyagtányért, aljába barbecue szószt, azzal járhattunk pultról pultra, mintavételezésre. A pálya közepén sorokba rendezett asztalok egyikére tettem a tányéromat, amíg elmentem innivalóért. Visszafele már hallottam a hátam mögül, hogy "- Dragon Ball! Dragon Ball!" Emberünk megint! 😂 Pánikot színlelve felkaptam a tányérom, és mint a big foot azon a bizonyos felvételen, távozás közben hátrapillantottam, arcot vágtam. Ha más nem, ennek bele kell kerülnie az adásba! Ennyit tudtam nyújtani. Remélem, sose látom! 😃

Itthon jó ebédhez szól a nóta, ott vacsora mellé kaptunk megint zenés kulturális bemutatót. Furulya- és dobszóra néptáncosok vonultak fel. A rókamaszkos volt a főkolompos, ő ment a sor elején. Utána jöttek általános iskolás minionjai, majd a fura arcú asszonyság és egy rakás bolond. Mindegyikük kicsit máshogy lépett az ütemre, a bolondok eléggé szabadon kezelték a koreográfiát. A sor végigkígyózott az asztalok között, én pedig alig győztem helyezkedni, hogy nehogy berángassanak. Mert ez ilyen berángatós tánc volt ám! Messze nem ittam ehhez még eleget! 😅

Egy tányér csirkés yakisoba felmarkolása után csatlakoztam az ukrán-orosz asztaltársasághoz. Érdekes, de a tésztás pultnál kenyeret (azt a tipikus japán, puha fajtát) is kínáltak. A tésztához. Később láttam, hogy nem csak mellé eszik, de félbe nyitva abba rakják! Tésztás hot-dog! Na, de ezen hamar túlléptem, és inkább azon gondolkodtam, hogy lehet, hogy amikor én megyek a herkentyűs pulthoz, mindig csak ugyanaz a hal van, Sideburn004 mégis jobbnál jobb falatokkal tér vissza?! Most például pillecukros sült banán volt előtte, állítólag ugyanattól a standtól. Odamentem, hát nem elfogyott? Erre ő is visszament, és hamarosan hozott nekem egyet! Kapcsolatok!

Közben besötétedett. A pálya szélén felállított színpadon humoristák és egy idevalósi amatőr zenészpalánta szórakoztatták a publikumot. Az idézem, "manga iránti szenvedélyünket jelképező" jókora máglya meggyújtásával az érzelmi hullámvasút újabb állomására értem. Amúgy ritkán iszom, úgyhogy az alattomos sake és a dobozos, párszázalékos itókák is rátettek egy lapáttal a hangulatra. Ezen a ponton inkább nyugton ültem, nehogy valami rosszat mondjak vagy tegyek, mialatt leküldtem egy újabb tányér yakisobát szivacs gyanánt. Működött a terv, mire Enrico hívott a tornaterembe a karaokepartira, már nem is támolyogtam. Azt viszont határozottan kijelentettem, hogy nincs az a mennyiségű bambi, aminek a hatására én beálljak énekelni. Mer én ilyen party pooper vagyok. Másnak viszont sokkal kevesebb is elég volt hozzá, úgyhogy a spicces afterparty kezdetét vette.

Az ajtó mellett két asztalnyi ömlesztett ingyen csoki és rágcsa várt minket. Elvettem pár darabot úgy, hogy ne válogassam ki a legjobbakat, másnak is jusson; ezzel a marék nasival ültem be a nézőtérre. Hamar egész sokan beszállingóztak annak ellenére, hogy kint folyt tovább a grillezés. Sok kisgyerek is előkerült, biztos a segítők családtagjai. Népszerű, régi animék főcímzenéjére lehetett énekelni, olyanokra, amiket nagy valószínűség szerint a világ minden tájáról érkező vendégek is jól ismernek. A gyerkőcöknek tartogatott Chibi Maruko-chan kivételével valóban ismerős is volt mind, de fejből nem tudtam volna egyik szövegét sem. Márpedig anélkül nem ment volna, mert a kivetítőn csak japán felirat futott! Sailor Moonnal és Evangelionnal kezdtünk, nagyon ment a spanyol Xian Nu Studio tagjainak. Előkerült a Saint Seiya openingje, amit a brazil kollégák kértek, hiszen náluk óriási kultusza van a sorozatnak. A Dragon Ball főcímzenéjére a SMAC! Webmagazine főszerkesztője is beugrott. Lement még egy pár szám, mialatt a kintiek többsége is behúzódott, a srácok meg ott vonatoztak a színpad előtt. Műsorzárásként Zevania Vietnamból és Roberto Brazíliából beatboxoltak egyet.    

Hazabuszozva még egyszer, utoljára megmártóztunk a fürdőben. Tudjátok, mivel nem utazgatok, ezért a szállodai szokások sem annyira magától értetődőek számomra. Az első nap után kiderült, hogy természetesen a mi hotelünkben is naponta bejárnak a takarítók a szobákba, amikor a vendégek távol vannak. Erre akkor jöttem rá, amikor nem találtam a szétdobált yukatámat, és a használt törölközőm sem volt ott, ahol hagytam, szerintem logikusan az egyik karosszék támlájára dobva. Helyettük viszont vadonatújak vártak a szekrényben. Képzelem, mit szólhattak, amikor először léptek be a...hát, legénylakásba! Nekünk viszont bejött ez a csibészes hangulat, és úgysem tudtuk, hová és hogyan illik tenni a koszos cuccot, meg malacok is vagyunk mindenféle rosszindulat nélkül. Remélem, azért nem okoztunk gondot.

"-Kézcsók! Meghoztuk a kultúrát! Ha itt letesszük, jó?"

Másnap reggel ébresztő a szokott időben. A bőröndjeinket még lefekvés előtt bepakoltunk, hogy ne kelljen kapkodni. Elköszöntünk a kaiju-pókoktól, megállapodtunk abban, hogy rajtam kívül még legalább egy valaki horkolt éjjelenként, majd reggeli után kijelentkeztünk a szállodából. Bár maga a mangatábor véget ért, két teljes napunk maradt még Japánban. Hogy mivel töltöttük el, hamarosan elmesélem!

Folytatása következik!

Mangatábor Japánban 7. - Mangakonferencia

A legutóbbi bejegyzésből kiderült, miről beszélgettünk a Q&A session újabb felvonásában a tábor második napján, és hogy mivel készültek vendéglátóink ebédidőre. De lássuk, mit tartogatott számunkra még ez a keddi nap a Kumamotói Nemzetközi Mangatáborban!

Nem hétköznapi dolog, hogy 19 ország több mint ötven képregényalkotója - nem számítva a házigazdák képviselőit - összeüljön, hogy beszámoljon a manga helyzetéről hazájában. Pedig pontosan ezt célozta meg az első International Manga Summit, szó szerint Nemzetközi Manga Csúcstalálkozó. Igen, kicsit fellengzősnek éreztem én is az elnevezést annak fényében, hogy én képviseltem Magyarországot, pedig csak egy srác vagyok a homokozóból, mégis meghívtak.

Mint ottlétünk alatt mindennek, ennek az eseménynek is megadták a módját. Ebéd után bevonultunk a tornacsarnokba, az asztalok körbe rendezve. Mindenkinek megvolt a kijelölt helye. Nagy kiírás névvel és országgal, hogy jól lássák, ki beszél éppen, az asztalon kis zászló felállítva mindenki előtt. Egy köteg jegyzet bekészítve, hogy ne csak a kivetítőn követhessük a témákat. Központi helyen a kiadó és a SMAC! Webmagazine vezetősége és SMA zsűritagok - Horie, Mochida, valamint Hara, Hojo, Tomizawa és Tsugihara mangakák, továbbá editorok és munkatársak, akiket még nem ismerek. Mögöttünk még egy asztalsor, szintén japán személyzet laptopokkal - gondolom, hogy jegyzeteljenek. Fotósok, filmesek készenlétben. Egészen fontos embernek éreztük magunkat!

Az esemény fő célja az volt, hogy a szervezők megismerjék más országok képregénykultúráját, különös tekintettel az import és hazai készítésű mangákra. Milyen címek jelennek meg mostanában és melyek a legnépszerűbbek, mennyire közkedvelt a képregény és azon belül a manga, mint médium, és milyen más szórakozási formákkal kell versenyeznie; vannak-e helyi alkotások, és hogy viszonyul hozzájuk a közönség; vannak-e mangás rendezvények az adott országban; hogy történik a jelentkezés a helyi kiadókhoz az alkotók részéről stb. Ezekre nyilván részben azért kíváncsiak, mert egy esetleges piacbővítéshez jól jönnek az első kézből származó infók. Részben viszont összefügg a Silent Manga Audition célkitűzésével, a tehetségkutatással.

Horie a többórás beszélgetés során kifejtette, hogy a manga jövője nem fest valami rózsásan még Japánban sem, aminek okai eléggé összetettek. A probléma egyik része viszonylag közismert: a népesség fokozatosan öregedik, egyre kevesebb a képregénymagazinokat vásárló fiatal. Az sem újdonság, hogy a korábbinál sokkal több szórakoztatóipari médium vonja el a közönség figyelmét - ezt itthon is érezzük. Egyre kevesebbeket is vonz a manga, mint karrierlehetőség. A tipikus hetente vagy havonta nyomtatásban megjelenő, antológiaszerű képregénymagazinok eladott példányszáma fokozatosan csökken. Ez nem simán csak a kieső bevétel miatt baj, hanem azért is, mert ezek a magazinok kiemelkedő fontosságúak az utánpótlás szempontjából. Ezeknél a tipikus japán munkamódszer (rendszeres pályázatok, editor és mangaka közös munkája, erős rosta, alkalmi állás asszisztensként) nem csak piacra dobja az újoncokat, de a kinevelésüket is biztosítja hosszú távon. A magazinok eltűnésével mindezek lehetőségei jelentősen leszűkülnének. A világvége azért még nem mostanában lesz, de a kiadóknak számolniuk kell az eshetőségekkel. A SMAC! Team válasza erre külföldi alkotók (és editorok) bevonása lenne - ennek kezdeti, erősen kísérleti fázisában vagyunk éppen. Ehhez kell tudni, meddig lehet nyújtózkodni - mennyire biztosított más országokban az alkotók új nemzedékének kiképzése, esetleg hogyan lehetne az esélyeiken javítani.

A füzetbe jegyzetelést nagyon hamar praktikátlannak nyilvánítottam, de szerencsére hazahozhattuk az eseményre kiosztott nyomtatott vázlatokat. Az alábbiakban ezekből másolnék be ide pár adatot érdekességképpen.

- Egy 2016-os seregszemle alapján összesen 218 manga magazin került kiadásra Japán-szerte. Mivel rendszeresen előkerül a téma, hogy itthon nem készülnek gyerekeknek szóló képregények: ebből 61 kiadvány célozza meg kimondottan őket; 28 szól főleg fiúknak, 33 főleg lányoknak. A 47, tesztoszteronnal átitatott shounen publikáció mellett ott virít a felsorolásban 27 Boys Love tematikájú is. Érdekes, hogy utóbbit így kiemelték, habár fontos információ lehet annak tükrében, hogy hogy alakul ezen magazinok száma a jövőben. A digitális kiadások eladásait ugyanis egyre inkább növelik a hasonló címek, mert a kevésbé nyíltan felvállalt érdeklődési körnek kedvez a diszkrétebb terjesztés.

- 2018-as adatok alapján nagyjából évi 12.500 cím (átlagosan napi 30) kerül kiadásra, habár ezek 10-15 százaléka reprint új formátumban.

- A teljes sajtópiacra jellemző a digitális kiadványok térnyerése, amelyek döntő többsége manga.

- Egy idei közvélemény-kutatás alapján a japán mangapiacon jelenleg legnépszerűbb zsánerek a fantasy, az akció és a dráma. Jól mennek a szokatlan koncepciójú főzős képregények. A jegyzetben megemlített fantasy címek közös jellemzője a csinos rajzi világ, ami nem csoda, hiszen az ilyen sztorik miliőjéhez különösen sokat adhat egy jól megválasztott, "szép" dizájn. A korunkra reflektáló romantikus darabok is sikeresek. A női olvasókat célzó művekben egyre népszerűbbek az idősebb protagonistával operáló sztorik. Ennek vajon van köze az öregedő társadalom dolgához?  

- A színes képregényoldalak rajzolásához a megkérdezett mangakák 60 százaléka használ valamilyen szinten számítógépes programokat (főleg Photoshopot), 44 százalékuk kizárólag digitálisan dolgozik egy 2011-es felmérés szerint. Ez az arány a sokkal jellemzőbb fekete-fehér oldalak esetében csak 13 százalék. Aki próbálta már mindkettőt, megmondhatja, hogy baromi drága a minőségi marker és festék rendszeres készleten tartása, és javítani is nehezebb, mint digitálisan.

- Japán-szerte kb. 22 egyetemen és főiskolában, illetve vagy 100 szakosodott iskolában oktatják a mangakészítést. A közelmúltban új címet jegyző profi alkotók száma 6000. Nagyjából kétezren élnek a sorozatukból.

     

A Japán mangapiacát bemutató napirendi pont lezongorázása után a meghívott alkotók országait vettük sorra. Ez úgy nézett ki, hogy kivetítették az utazás előtt jó előre kérdőíveken begyűjtött infók alapján szerkesztett grafikonokat, kördiagramokat és kiemelt megállapításokat, miközben felkérték a résztvevőket, hogy szóban fejtsék ki bővebben a mondanivalót.

- Indonézia népessége kis mértékben növekszik - a 0-4 éves után az 5-9, 10-14 és 15-19 éves korosztály létszáma a legmagasabb a lakosságon belül. Talán ennek is köze van a képregény, mint médium népszerűségéhez. Bár a manga nagyon könnyen hozzáférhető, rengeteg könyvesboltban megvásárolható, a Ciayo webképregényes (okostelefonra optimalizált) platform meghatározó szereplője a helyi piacnak, mivel sok itt futó cím nagyon népszerű. De ettől még a hagyományos, nyomtatott, import mangák is jól mennek. A Dragon Ball például annyira népszerű volt annak idején, hogy egy indonéz kiadó megbízott egy helyi képregényest, hogy készítsen hozzá saját folytatást. Számos helyi készítésű sorozat fut jelenleg, azonban a kiadás ingatag lábakon áll, és sok olvasó inkább a nagyrészt ingyenes webtoonokat preferálja. Malajziában Indonéziához hasonlóan sok helyen vehetünk mangát ( a legnépszerűbbek a Doraemon és a Dragon Ball), és helyi gyártású sorozatok is fellelhetőek. Vannak ehhez asszisztáló kiadók is, de a zsugorodó piac miatt egyre többen húzzák le a rolót. Általánosságban nem életképes karrierválasztás itt a képregényezés.

- Brazíliában - talán a sok japán származású lakosnak köszönhetően is - szintén nagyon népszerű a manga. A Marvel és DC uralom azért itt is megfigyelhető úgy, mint nálunk. Jelen van egy erős alkotói réteg, de annak ellenére, hogy például a Silent Manga Audition-ön elért helyezéseik hírére többen sorozatot indíthattak a Jambo és Draco kiadóknál, tehát van kiadói igény a munkáikra, általánosságban nem fizetik meg őket. Argentínában jellemzően csak szerzői kiadásban és webképregényként jelennek meg saját gyártású mangák (bár az anime népszerű, és az import manga is olcsó, könnyen hozzáférhető). Chilében még az import manga jelenléte sem vehető készpénznek, mert csak szaküzletekben és bizonyos könyvtárakban lehet hozzájutni, illetve drága mulatságnak számít. Nem is nagyon fut hazai gyártású sorozat.

- Kínában a mangák hozzáférhetősége sokkal körülményesebb, mivel könyvesbolti forgalomban kevésbé elterjedtek. Jellemzően az eBay kínai megfelelőjéről, a Taobaóról szerzik be az olvasók. A közönség nagy része okostelefonon fogyasztja, a kiadókhoz is appokon keresztül vezet az út - ha egy cím itt népszerűvé válik, jó esetben megjelennek ők is.

- Thaiföldön erős a cenzúra a médiában, de olyan szinten, hogy amikor a Dragon Ball Z egyes jeleneteiben Goku megszabadul a pólójától, ki kellett homályosítani a mellkasát. Az import manga könnyen hozzáférhető és nagy népszerűségnek örvend, a hazait viszont lesajnálják. Ennek ellenére vannak azért képviselői, a legismertebb közülük az Apaimanee Saga. Vietnamban a Doraemon rendkívüli népszerűségnek örvend, a mangaka Fujiko F. Fujio szinte a legismertebb japán az országban. Az import manga nem csak mindenhol kapható, de viszonylag olcsónak is számít. Minő meglepetés, a hazai címeket nehéz megetetni a kiadókkal, mert kicsi rájuk a kereslet.

- Az európai országokból érkezők nagyjából egyetértenek abban, hogy számos alkotójuk érdeklődik a mangakészítés iránt (mindenhol többen, mint Magyarországon és Ukrajnában, ahol hasonlónak tűnik az általános helyzet), és jelenteti meg munkáit szerzői kiadásként (többségében), vagy kiadó által (rosszul fizet, de  legalább pl. a spanyoloknál elég jó infrastruktúrája van - a mienkhez képest), de jellemzően nincs nagy érdeklődés irántuk, mert az elkövetők nem japánok - amit rendszeresen a fejükhöz is vágnak. Portugáliának van egy komolyabb, rendszeresen megjelenő antológiája az ottani alkotók részére (Jankenpon). Abban van egy kis szórás, hogy hol tekintik olcsónak, hol drágának az import kiadványokat, de itt már kezdtem a korábbi pontoknál is szubjektívebbnek érezni a válaszokat.

- Én a nap végére kerültem sorra, és már nem pörgött a nyelvem, két mondatban letudtam az egész  bús magyar képregényes állapat leírását. Cserébe viszont még otthon megírtam egy tizenhét oldalas áttekintést a jelenlegi képregénypiacról, nem kímélve meg címzettjeimet a képregénytörténeti vonatkozásoktól és zaftos pletykálnivalóktól (pl. Nyugat + Zombik fennforgás) - mindent szalonképes stílusban, természetesen. Ezt kinyomtatva bedobtam egy valag összevásárolt magyar képregény mellé egy (igazából két) ajándékcsomagba, aminek Enrico és a többi editor igencsak örült. Emellett folyamatosan linkelem azóta is a titkos szektás fb csopiba az angol nyelvű, magyar vonatkozású képregényes írásokat (mint például a Szabó Zoltán Ádám által szerkesztett magyar képregénytörténeti áttekintést a Wikipédián), ha a stáb és a többi, külföldi képregényes szellemi gyarapodására építőnek vélem.

Horie így első körben, az esemény végén azt a következtetést vonta le az észrevételeink alapján, hogy a lokálisan előállított manga csekély népszerűségének és végső soron a rossz piaci helyzetének fő oka világszerte egy tapasztalt editori réteg hiánya, ami miatt az alkotók magukra vannak utalva. A legtöbb résztvevő - még a komoly mangarajongói bázissal bíró Brazília képviselői is - panaszkodott arra a jelenségre, hogy egy hazai képregényes nem számít legitim mangakának a rajongók szemében, mert nem japán. Ez házigazdáink szerint persze ordas nagy baromság, de ha lehetne mégis valami logikus indokot találni a vélemény mögött, az szerintük a nemzetközileg is populáris mangák minőségét garantáló editor-mangaka munkamódszer megvalósulásával orvosolható lenne. Ez biztosítaná, hogy ne csak mangaszerűek legyenek a rajzok (ami még a legkönnyebben elsajátítható része a dolognak), de az sztori vezetése és az oldalkompozíciók is "tipikusan mangássá" váljanak, amit sokan hiányolnak a nyugati alkotásokból.  A felszólalók szerint azokban az országokban, ahol van lehetősége az ottani mangaalkotóknak, hogy kiadónak dolgozzanak, sem létezik a fenti metódus - ha időben leadják az anyagot, betartanak pár előírást, akkor már minden oké. De nem is csoda, hiszen Japánon kívül hol lenne elég mangapiacon edződött szerkesztő, akinek a tudásában megbíznak annyira a művészek, hogy többször is átírják, átrajzolják a munkát, mert hogy úgy ezer százalék jobb és népszerűbb lesz?

Mit jelent ez számunkra? Japánban érdekeltek a kiadók a saját jövőbeli aranytojást tojóik kinevelésében, nálunk nem, és úgy tűnik, a világ nagyobbik részén sem olyan mértékben. Így nem lesz túl gyakran közös munka, meg tanulópénz-szórás, mint most a SMAC! Team akcióival. Mennyibe is kerültem nekik arra az egy hétre? Repülő, szállás, ellátás, programok, belföldi utazás, költőpénz - forintban egy milkára saccolom. Itthon nem hogy ekkora reprezentációs juttatásra, de rendes reklámra se lesz pénz, az alkotók meg kevés esetben ütik meg azt a szintet, ami piacképes lenne / lehetne, ha gatyába rázná a munkáikat valaki, ami pedig igazolja a kiadók óvatosságát, miszerint a magyar cucc nem eladható. Meg aztán honnan kerítsék elő azt a bizonyos valakit, aki tapasztalatból mondja a tutit, hogy mi kell a magyar népnek?

Na, de akkor mit tehet az alkotó, hogy egyszer jobb legyen? Hát alkosson, de ne csak úgy játszásiból. Horie is megmondta, a világmegváltást kezdhetjük akár a közvetlen környezetünkkel. Legyünk mi hazánkban azok az alkotók, akik jó példával járnak elöl, vagy éppen editorok, akik magukra szedik a szükséges tudást, hogy a feltörekvő alkotókat támogathassák. Próbálkozásokban minden esetre nincs hiány, a Random, az EpicLine és a hasonló projektek egész biztosan nem voltak hiábavalók, még ha maguk nem is oldották meg a helyzetet. De ha optimistán nézzük, csak a mai napig mindkét megnevezett magazin kinevelt egy-egy kiadóvezetőt, és több díjnyertes alkotót. Ez az érintett egyének szintjén igenis előrelépés, ha más nem, tapasztalatszerzés szintjén. Közösségi szinten, egyszerre az összes hazai képregényesnél nem tudom, mi lenne a reális szintlépés, nem is hiszem, hogy történhetne ilyen. Nem mindenki szeretné ugyanazt, nem mindenki tesz ugyanannyit érte. Meg most őszintén, magunknak és a magunk közönségének alkotunk, nem valami megfoghatatlan szebb jövő építéséért. Végső soron minden összefogás, kölcsönös előnyök reményében való közös fellépés ellenére mindenki a maga boldogulásáért felelős. Ha valakit felkarolnak, legtöbbször az sem egy sorsolásnak köszönhető, nagyon is köze van az illető korábbi ténykedéseihez.

Ide vág a Goobo kiadó (az előbb említett EpicLine magazin kiadója) pár nappal ezelőtti bejelentése, ami szerintem jól illusztrálja, amire gondolok. Zorro képregény fog megjelenni magyarul, de nem fordítás, hanem egészen új sorozat magyar alkotók tollából, teljesen hivatalosan! Ez óriási dolog! Nyilván Tálosi András nem közösségépítő szándékkal vágott bele, hanem a siker lehetőségét szem előtt tartva. Nem csak, hogy ő maga szeretett volna mindig is álarcos igazságtevőt írni, de lezáratlan EpicLine-os sorozatát, a Fekete Hollót (kb. Zorro Budapesten az 1800-as években) folyamatosan kérik vissza az olvasók. Kérdőívezgetés nélkül derült ki, mit kíván a nép, tessék!😎 Mindezzel két másik hazai alkotónak, Vári Tominak (rajzoló) és Vadas Máténak (színező) is a malmára hajtotta a vizet, akik viszont külön-külön is megdolgoztak érte, hogy egy ilyen komoly vállalás körül felmerüljön a nevük. András maga is amatőr képregényesként kezdte, és sok mindenbe belevágott, amíg ennek a bulinak megteremthette a feltételeit, és hogy senkinek ne legyen ellenvetése, amiért íróként ő formálja tovább a maszkos bajszos legendáját. Ha csak a szokásos százemberes közönségének rajzolgatott volna tovább ahelyett, hogy belecsapott a lecsóba, az a száz ember nagyon boldog lett volna még ki tudja, meddig. Így viszont remélhetőleg sokkal többen lesznek boldogok.

(Ez a "száz ember" már kezd mémmé válni a hazai képregényes berkekben, komolyan mondom...)
  

Na, de vissza az okoskodáshoz. A tényező, ami nélkül egészen biztos nem lehet fellendülés, az a produktum, az eladható képregény. Ennek a mesterségét mindenképp ki kell tanulni. Viszont  szerintem ehhez itthon nem tudunk kellő tapasztalatot gyűjteni. Pont azért nem, mert nem érdemes az örökkévalóságig mártírkodni (hobbiból, de a karrier és magánélet rovására százpéldányos kiadásra dolgozni). Emiatt jó, hogy szembejönnek ilyen komoly pályázatok, ahol nem csak a díj a jutalom, hanem a közös munka lehetősége is gyakorló szakmabeliekkel. Annak, aki elégedetlen a helyzetével, de nem tudja, merre induljon, érdemes innen megközelítenie a továbblépés lehetőségét. Kell hozzá türelem meg rugalmasság? Nem ám akármekkora! Hozza az eredményt? Hát, nekem eddig hozza, de kinek mi a célja a képregényezéssel. Nem mindenkinek megoldás - akinek például csak hobbi, annak indokolatlanul sok idő- és energiabefektetés szűk határidővel, kötöttségek mellett alkotni.

Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az első fecskék sikerén felbuzdulva kialakuljon egy stabil kör, aminek tagjai előbb lesznek ismertek a nemzetközi eredményeik miatt, és ezután, a "sikerek" felhalmozásával tűnnek eladhatóbbnak a kiadók szemében, vonzóbbnak a potenciális honi olvasók, példaképek az amatőr alkotók számára. Majdnem ide sorolnám Futaki Attilát, Tondora Juditot, Farkas Lajost is, de igazándiból elsősorban Seny-t tartom jelenleg a legfontosabb példának (a Saturday A.M.-nél futó Saigami c. sorozata miatt). Mivel a mangás közösségből a szemünk láttára nőtt fel a profi léthez, sokat nyomhat a latban, hogy "közülünk való", ami az ambiciózus amatőr művészeknek azonosulási pont. Skatuya és a Tapasticon, egyéb netes felületeken potenciálisan eddig felfedezetlen (számunkra) népszerű magyar alkotók dettó, még ha nem is profi környezetben dolgoznak. Bár a kétezer tetszikelés nem egyenlő kétezer eladott kiadvány árával, de jól jöhet még az a mértékű követettség, ami egy kizárólag magyar netes közönség előtt elképzelhetetlen. Szóval ha engem kérdeztek, lehet, hogy nem mesébe illő a magyar képregény mostani helyzete, és egészében talán sosem fog ez megváltozni, de azért számítok pár izgalmas felfedezésre a jövőben!

"- Ha Japánban születtek volna, mára mindannyiuk sorozatot vezetne valamelyik magazinban!". Bár a konferencia elhúzódott, és nem volt éppen lélekemelő azt hallgatni, hogy az import munkák mellett milyen kevés figyelmet kapnak hazájukban ezek a tehetséges srácok, Horie ceremóniamesteri tudományának hála csepp elszontyolodás nélkül, sőt, inkább fellelkesülten hagytuk el a termet, hogy belevessük magunkat a Takamoriban eltöltött tábori napokat megkoronázó búcsúpartiba.

Folytatása következik!