2018. december 28., péntek

Mangatábor Japánban 10. - Utolsó napom Japánban

A múltkori bejegyzésben elhagytuk a tábori szállást, hogy egy városnéző kirándulás után gépre szálljunk a fukuokai reptéren. Tokióba érkezve pedig felkerestünk egy hangulatos kis bárt, ahol vicces méretű pizzát vacsoráztunk. Elérkezett azonban az utolsó nap, cikksorozatom utolsó részében lássuk, hogy töltöttük el!


Csütörtök kora reggel szobatársam hamarabb lelépett, mert valakikkel már előre megbeszélt egy egész napos különprogramot. Én sem feküdtem már vissza, amikor felébredtem a motoszkálásra. Ehelyett szép komótosan rendbe szedtem magam, és kajajeggyel a kézben lelifteztem az éttermi szintre reggelizni. Az étkező bejáratánál a talán indiai vagy pakisztáni kisasszony elkérte a ticketet, majd odakísért egy üres asztalhoz. A megszokott minőségű és választékú svédasztal várt rizzsel, hallal, panírozott garnélával, japán fehér omlettel, salátával, péksüteményekkel és sok minden mással. Életemben itt ettem először zöld teás, zöld belű toast kenyeret.

A recepció előtti hallba megbeszélt találkozóig a vitrinben kiállított régi újságkivágásokat nézegettem, mellettük a szöveg kivonata angolul. Kichijoji nevezetességeiről, többek közt egy Hanako nevű elefántról szóltak. A jószágot még borjúként a thaiföldi-japán barátság jegyében egy thai üzletember adományozta az Ueno Zoo-nak 1949-ben, mivel a második világháború alatt egy-két kivétellel az összes állatkerti elefánt elpusztult. Mocskos egy története van ennek, propagandacélból végeztek ki kegyetlenül rengeteg állatot, még mielőtt a bombázások miatt tényleg tartani kellett volna a szökésüktől, vagy élelemhiány miatt kényszervágáshoz kellett volna folyamodni, itt olvashattok az esetről. Szóval Hanako évekkel később innen került a Kichijojiban, a szállodánk mögött pár tömbnyire elterülő Inokashira Park állatkertjébe. 69 évesen pusztult el 2016-ban. Japán eddigi legszebb kort megért elefántja annak ellenére, hogy egy csupasz betonkifutóban, magányosan tengette szinte egész életét. A régi, fekete-fehér fotók mellett, amiken gyerekek ujjonganak a kiselefánt láttán, kortárs híradások is ki lettek tűzve. Ezekből tudtam meg, hogy a közeli metróállomás egyik kijáratánál azóta szobrot is emeltek Hanakónak. Szép gesztus, és akik állították, talán őszintén is gyászolták, de beárnyékolja az egészet a tudat, hogy a nép befolyásolására kiéheztetett elefántok helyére, szintén manipulatív céllal fogadták be az állatot annak idején. 

Az utolsó Japánban töltött teljes napunk első programjaként meglátogattuk a Comic Zenon szerkesztőségét. Milyen praktikus, hogy az ennek otthont adó irodaház csak néhány saroknyira van a hoteltől! Mivel mindannyian nem fértünk volna be egyszerre, a fele társasággal egy épp nem használt tárgyalóba vonultunk, ahol kiosztottak nekünk egy-egy ajándék kötetet, ami a legutóbbi Kumamotós tematikájú pályázat díjnyertes mangáit tartalmazza. Ezután bevonultunk a szerkesztőség nagy, egybenyitott irodájába, ahol a Comic Zenon, annak online testvére, a Comic Zenyon és a SMAC! Webmagazine editorai dolgoznak. Íróasztalok sora, mindenhol óriási kupac akta, képregényoldalak, kötetek tornyosulnak - kellőképpen kaotikus látvány, főleg a főszerkesztő területe. A tárgyalóasztalra kipakoltak elénk egy tucat eredeti oldalt Hojo Tsukasa most futó sorozatából. Nagyon szép karakterek, finom vonalvezetés, érzékeny screen-tone használat, nem is vártunk mást tőle és asszisztenseitől. A lift előterében kis ficakok, ahol a mangakák és editoraik tartják a meetingeket. Mochida azt mondta, gyakran előfordul, hogy ha túl sokan futnak be egyszerre - egy-két asztal van csak itt -, valakik egy közeli bárban tartják a megbeszélést.


Ebédre a szerkesztőség épületének tetőteraszán működő Sora Zenonba voltunk hivatalosak. Nagy tál rántott csibefalat, sült krumpli, szendvicsek és valami padlizsános cucc, később egy óriási tál olaszos tészta volt a menü. Ebéd közben többen a kiosztott rajzos feladatokon ügyködtek. Ezen kívül van egy füzet, amibe az új Master Class tagok rajzolnak minden évben. A 2018-as eresztésnek szánt, egyelőre még üres oldalra itt került fel az én hozzájárulásom is, két karaage között. Utána a teraszról nézegettem a szűk utcákat, a távoli toronyházakat, a ködbe vesző parkot, mire eléggé beborult az idő, cseperegni is kezdett. Ha tudtam volna, eltettem volna az esernyőmet, de most már mindegy.


A büfé mellékhelyisége minden eddiginél modernebb. Itt már nem az ülőke mellett, hanem a falon vannak a kezelőgombok, legalább húsz. Igazából azt se tudtam, melyik mire való. Az biztos, hogy elsőre lehúzni sem sikerült. Végül megnyomtam egy zöld hullámos piktogramot - utólag derült ki, hogy ez a takarékos öblítés-, ami kimentett. A szomszédos, női mosdóban viszont ennél is komolyabb krízishelyzet alakult ki. Frissen szerzett hozzáértésemmel felajánlottam a segítségemet, de ketten együtt, az összes gombot végignyomkodva sem sikerült kiviteleznünk a feladatot. Végül a kollegina szólt a személyzetnek, mire az odament, megnyomta tök ugyanazt a gombot, amit mi is már többször, a wc pedig azonnal lehúzta magát... A mosdó egyébként jól felszerelt, még előre csomagolt fogselyem, szájvíz is be volt készítve olyan kis műanyag kupakban, amiben a kávétejszínt is veszi az ember.     

A hivatalos délutáni program alól a többség felmentette magát, ment Jump kiállítást nézni, meg ilyenek. Csak egy páran választottuk az editoraink által levezényelt utat. Első körben meg kellett találni a buszt, amivel furikázunk Tokió különböző pontjai között. A szállodánkkal szemben, egy sarokra van a metróállomás, amin átvágtunk. A túloldali kijáratnál felbukkanva megpillantottam Hanako szobrát, de nem volt idő odamenni jobban megnézni. Nem életnagyságú, mert Hanako nem máltai törpeelefánt volt, de az előzményektől függetlenül tetszik az ötlet, hogy nem csak "híres embereknek" állítanak szobrot. Buszra szálltunk, és a szemerkélő esőben, idegenvezetőnk történeteit hallgatva elindultunk Akihabara felé. A nagy szürkeség ellenére hangulatosnak éreztem az utat. A tipikusan japános lakóházak látványát, az aránytalanul keskenynek tűnő homlokzatukat - hogy inkább mélységben terjeszkednek, és hogy sokszor még a tömbházak sem sima téglatestek, hanem lekerekített sarok és egyéb fura formák törik meg a vonalaikat - nem sikerült megunnom. A császári palota körüli egykori várárokban csónakokból pecáztak. A környék kicsit városligeti hangulatot árasztott, ez volt a kedvenc városrészem, amin átsuhantunk.

Akihabarában az első dolgunk volt, hogy esernyőt vegyünk azoknak, akiknek otthon maradt. Sok helyen kapni olcsó, áttetsző, nem túl jó minőségű, de attól még praktikus "eldobható" esernyőket. Többször voltam tanúja szemkiszúrás-közeli szituációnak, mert állandóan lepattan a kis védőbütyök a merevítőik hegyéről, ezért eléggé balesetveszélyesek is, ha figyelmetlenül közlekedünk velük. Az áruházban, ahol magunkhoz vettük, egyébként mindent lehetett kapni. Son Goku edzőruháját mintázó melegítőt, Kingdomos nápolyit, One Piece-es mindenfélét. Még szex shop részleg is volt, ami központi helyen állt, és bejárata egy nem különösebben sokat takaró függönnyel volt leválasztva a nagy, összevont osztályból.

Vásárlás közben elhatároztuk, hogy mivel a csapat nagyobbik fele mangát szeretne venni, meglátogatjuk Enrico előző munkahelyét, a Mandarake lánc legközelebbi áruházát. A bökkenő csak az volt, hogy az egész Akihabarászásra valami másfél óra jutott, ami azt jelentette, hogy máshová utána már nem tudunk menni. Nem terveztem különösebben sok pénzt költeni, a gachapon figurák bezsákolásán túl nem volt egyéb küldetésem a környéken. A Mandarake pedig egy ismert használt manga - és figuraárusító hely. Gondoltam, ott aztán biztos találok valami érdekeset, szóval nem volt ellenvetésem, hogy oda menjünk. A városrészre jellemző, hogy kis túlzással minden második bolt valami híradástechnikai vagy videójáték szaküzlet, minden negyedik kapualjban pedig több sornyi gachapon gép. Rengeteget láttam odafele, de úgy voltam vele, hogy siessünk előbb oda, ahol mindenkinek meglesz az öröme, aztán ráérek visszafele is megnézni ezeket.


A kisáruház épülete több szintes. Külön-külön emelete van a játékfiguráknak, a maketteknek, a BJD babáknak, a konzoloknak, a BL mangáknak, a hentai mangáknak, a "normál" mangáknak - mindez a liftben ki is van írva. Személy szerint mangát eleve nem is akartam venni, mert nem tudok japánul, csak a rajzok miatt meg nem tartom érdemesnek. A BL emeleten csak lányok nézelődtek, értetlenkedve néztek rám, hogy mit keresek ott. Voltak csoporttársak, akik direkt a szerzőis - itt sok olyat is kapni - hentai cuccokra utaztak. Az ezeknek fenntartott szinten meg is találhatták számításukat, mert több soron, tömött polcokon sorakoztak a nagyon kitárulkozó borítóikkal nem finomkodó kiadványok. Ahhoz képest, hogy elvileg cenzúrázni kell a kényes részeket, a takarást elég kreatívan, egy hajszálvékony vonallal oldották meg sok címlapon. A konzolos szintről nincs mit mondani, itt árulták a játékokat gépekhez, amik nekem nincsenek. A BJD részleg elég horrorisztikusan festett a sejtelmes fények között vitrinben felültetett, fellógatott babákkal. Az eladón kívül csak egy külföldi, borostás pasas bóklászott itt. A makettes és mindenféle figurás osztály már izgalmasabb volt, de a mechákon és moe csajokon kívül meglepő módon szinte csak retró figurákat találtam. De az is lehet, hogy csak ezek lépték át az ingerküszöböm. Roskadásig tele a polcok színes dobozokkal, a vitrinek mindenféle mütyűrökkel, elsőre nehéz átlátni a káoszt, főleg, ha nincs sok idő. A modern, kreatív gachapon szettekből viszont semmi. Ez kicsit csalódás volt, ami betetőzött, amint kiderült, visszafele már rohannunk kell, nem lesz idő még azokat a gépeket se megnézni, amik mellett idejövet elhaladtunk.

A legalsó szinten megbeszélt találkára nem került elő mindenki időben, ezért amíg úgyis várni kellett, kitaláltuk, hogy ha visszaszaladunk a legutóbbi automatákig, amiket akkor láttam, amikor lefordultunk a Mandarake utcájába, az nekem már megfelel, és így tíz perc alatt az én körömet is letudhatjuk. Chris elkísért egy Lawson közértbe aprópénzt váltani, ahol szó nélkül felváltottak egy ötezrest száz yenes érmékre. Még vásárolni se kellett hozzá, de azért az alibi párszáz yenes tonhalas onigirimet megvettem. Történt ugyanis, hogy elsőre nem értettem, a pénztáros srác miért nem akarja odaadni, miért néz rám úgy, mintha ki akarnám rabolni, de aztán rájöttem, hogy eleve úgy kalkulált, hogy nem akarjuk megvenni, csak pénzt váltani jöttünk, és az apróból nem vonta le az árát. Szóval fizettem, aztán rohantunk a szemközti utcában álló gachaponsorhoz.

Volt itt vagy húsz gép, de végül csak egyet találtam, ami valami különlegesen kínált. Ennyit a sok hűhóról a pénzváltás és az érmék gyűjtögetése miatt! Chris türelmesen várakozott a járda szélén, az utca embere pedig szemtanúja lehetett, amint egy lökött külföldi a szakadó esőben egy pocsolyában térdelve, esernyőjét a vállán egyensúlyozva, remegő kézzel bogarászik a tárcájában, hogy egy olcsó játékot vegyen. De megérte! A kinézett szettben egy híres japán festményeket ábrázoló bélyegsorozat alapján készült figurák voltak. Ráadásul a lehető legjobbat húztam ki: egy nyúl és egy béka birkózik, akik mintha csak egy bizonyos tekercsről léptek volna ki! A manga elődjének tekintett illusztrációk alapján készült ajándéktárgyak már évekkel ezelőtt megtetszettek, ám azóta megfeledkeztem róluk. Itt sikerült egyet begyűjtenem, gachapon formájában! De most aztán futás vissza a találkahelyre, onnan a buszhoz! Még a figurához mellékelt reklámpapírka is elázott a kapszulán belül. Én nem tudom, hogy lehet, de az eső is más volt, mint itthon. Nagyobb cseppekben hullott, és simán bement az ernyő alá. A buszon dobtam is le az ingemet, begyűrtem egy szatyorba, azzal a Filás válltáskámba. Még jó, hogy volt alatta egy póló, ami nagyjából száraz maradt! Így viszont már elég hűvös volt, és még hátra volt több órányi utazás, mire átöltözhetek!


A Meiji szentély látogatása az eső miatt elmaradt, de a művésznépségnek úgyis izgalmasabb egy művészellátó, úgyhogy nem bánta senki, hogy egyből Shinjukuba, a Sekaidóba mentünk. Ez egy többszintes áruház mindenféle írószerekkel, irodai kellékekkel, de ami nekünk érdekes, rengeteg direkt mangakészítéshez való eszközzel. Ami azt illeti, a teljes második emelet egy mangás részleg. Eldördült a startpisztoly - mondták, egy óra múlva gyülekező -, rohantam fel a lépcsőn kosárral a kezemben. Rögtön a feljáró mellett egész szekrénysor tele referenciakötetekkel. Általános anatómia, különböző sportágak mozdulatai külön-külön könyvekben, építészeti, képzőművészeti stílusok válogatásai, háttérrajzoláshoz használható gyűjtemények kivehető melléklettel. Art book hegyek. Sok "How to..." típusú oktatókönyv kimondottan a különböző mangastílusokról. Az állványsorokon rengeteg rajzeszköz, papírok, kiegészítők.


Meglepő módon nem tartanak Copic termékeket, pedig valaki direkt ezért jött. Biztos azért nem, mert a konkurens Deleter Neopiko termékcsaládjait forgalmazzák. Egy Copic hibajavító festéket kipróbáltam volna, de vettem helyette egy Neopiko-Line-White-ot, ami majdnem egy tűfilc, ami fehéren fog. Be kell nyomni a hegyét, úgy kezdi el adagolni a festéket, és így lehet kb egy milliméteres vonalat húzni. 0.5-ösnek írják, de ez olyan, hogy vagy sikerül vagy nem, mert nem csak a kontrolltól függ, hanem a festék adagolásától, közvetve a papír felületétől is. Ettől függetlenül ezzel a "fehér tollal" van eddig a legtöbb jó tapasztalatom. Gyorsabban szárad, jobban fed, kevésbé kopik le, ha rárajzolunk, és kevésbé hajlamos felszedni a tust, mint mondjuk a Milan márkájú, Pantonban kapható, hígítószagú  klónja, vagy a fehér Uniball zselés toll.

Volt egy rakás Kuretake termék is. A márka itthon is hozzáférhető a Maido webáruházában, de a Sekaidóban nyilván minden olcsóbb, és sokkal nagyobb is a választék. Ha már itt voltam, vettem egy marék patront az ecsettollaimhoz. Meg egy új ecsettollat is a vastag méretből, aminek a fejét már bojtosra koptattam az évek során, már csak száraz ecset-technikához jó. Szemeztem egy ideje az arany- és ezüsttintás változatával, abból is vettem egyet-egyet, bár még nem tudom, mire fogom tudni használni. Nem tetszik annyira a színük, de lehet, hogy nem fénymásoló papíron, hanem valami fekete lapon kéne tesztelni, azon jobban érvényesülne.

Régen világszerte használtak raszterfóliát, több cég is gyártotta, de manapság csak japánból sikerült rendelni. A Sekaidóban egy egész sor volt a Deleter screen-tone-jainak szentelve, az állvány másik oldalán egy fél sor egy számomra ismeretlen gyártó picivel olcsóbb termékeinek. Előbbivel már dolgoztam, úgyhogy ebből vásároltam be. Csak ezek átböngészése elvitt fél órát. Darabja átszámítva szűk ezer forintba került, itthonról rendelve kétszer-háromszor ennyi szokott lenni a webshop árrése és a szállítás miatt. Vettem is vagy harmincat. Még így sem olcsó azért, csak különleges projektekhez használom. Nem mintha élesben, egy Silent Manga Audition-ös képregényhez lenne idő ezekkel szöszmötölni... Itthon vettem csak észre, hogy alig vettem világos tónusokat, amik pedig a legfontosabbak, de hát így járunk, ha kapkodnunk kell.

Márpedig kapkodni azt kellett! Háromnegyed óránál jártunk, a mangás osztály kábé felét sikerült addig átnéznem, amikor szóltak, hogy változott a műsor, sietnünk kell tovább, mindenki fáradjon a pénztárhoz. Mi? Ne már! Gyorsan bedobáltam még egy tust és egy menő radírseprűt a kosárba, és kelletlenül beálltam a sorba. Közben kikérdeztem egy olasz kollégát, hogy mit vett, és eltelt egy perc, mire rájöttem, hogy nem véletlenül nem válaszol. Magyarul beszéltem hozzá. Hát ja, kicsit pipa voltam, meg fáradt is. De ha azt vesszük, szakmai úton voltunk, nem turistáskodni, ez csak egy bónusz volt, szóval még így is bőven kompenzálva voltunk.

Pár ember kivételével mindenki visszament a szállodába. Én a mazochista, szakadó esőben városnéző különítménnyel tartottam. Viszont innen már nem buszoztunk, hanem metróztunk jó sokat. Kapóra jött a feltöltött Suica kártya, amit érkezésünkkor adtak. Az aluljáróban nem ellenőr áll a mozgólépcsők előtt, hanem ezt kell leolvastatni egy géppel, úgy enged tovább a kapu, közben levon egy bizonyos összeget. Emellett vásárláshoz is használható sok közértben, tök praktikus. De ami odalenn van, az tiszta labirintus! A telepakolt válltáskával, egy szatyor művellátós pakkal, esernyővel, készenlétben tartott kártyával, egy szál nem túl elegáns fehér, "villantós" pólóban egyre kényelmetlenebbé vált a tömegben lépcsőzni és kerülgetni másokat, közben folyamatosan figyelni, hogy ne maradjon le senki. Végre megérkeztünk Shibuyába, ahhoz a híres-neves kereszteződéshez, ami több filmben, animében, mangában szerepel. Utcafrontról nem lehetett jól belátni, kerestünk egy magaslati pontot. A Starbucks lett volna a legjobb, de ott venni is kellett volna valamit, a kiszolgálás abban a forgalomban túl sokáig tartott volna. Megelégedtünk egy fedett felüljáróval. Az ablakon keresztül figyeltük, mikor váltanak pirosra a lámpák az autóknak. Egyszer csak zöldet kaptak a gyalogosok, amire hat irányból egyszerre megindult a hangyasereg keresztül kasul az úton, mivel a zebrák is így mennek, keresztezik egymást. A többiek filmeztek, engem nem izgatott fel annyira. Végül is csak egy zebra tömeggel. A Hachiko szobor jobban érdekelt, ami szintén a kereszteződés környékén van. Sajnos saját fotóm nincs róla, de én is voltam megsimizni a kutyust.     

A szállodába visszaérve gyorsan átvettem a pólómat, mert hamarosan indultunk is a most már tényleg búcsúvacsorára, amit a Comic Zenon szomszédságában álló Cafe Zenon étteremben rendeztek nekünk. Herkentyűk, fűszeres sonka, rántott csirke, olaszos tészta, sütik, a szokásos finomságok minden mennyiségben, természetesen. Ingyen sör korlátlanul - tudom, van, akiknél ez szempont.😁 Jókat dumáltunk Andreával Argentínából és a Xian Nu Studio tagjaival Spanyolországból. A vacsora alatt Mochida és Tomizawa is beszédet mondott, majd Horie zárta az estet egy óriási bejelentéssel. Ez egyelőre nem publikus, mert még nincs minden részlet lefixálva, úgyhogy sajnos nem mondom el, minek örültünk annyira és estünk kétségbe egyúttal. De az nem titok, hogy azt mondta, szeretettel várnak minket jövőre is! Ha tényleg megint mehetnék, az nagyon kafa lenne!😎

Sajnos eztán jött a fekete leves. Másnap reggelre extra koránra tették a gyülekezőt azoknak, akiknek a délelőtti órákban indul a gépe. Ez számomra azt jelentette, hogy a vacsora utáni, a szálloda halljában zajló trécselés után alig pár óra maradt már csak alvásra. Annyira már nem éreztem jól magam, hogy elmenjek Vincentékkel játéktermezni, mert kezdett beütni a megfázás, de annyira nem voltam rosszul, hogy csak úgy el tudjak aludni. Most vettem csak észre, milyen szép a kilátás a szobánkból. Ablakunk egyenesen a Kichijoji metróállomás peronjára nézett. Úgy döntöttem, itt fogok állni egész éjjel, és gyönyörködön a cyberpunk városképben. A metróra várók meg bennem. Egymást nézzük csípőre tett kézzel. Egy hét Japánozás elsőre pont elég volt, de azért egy kicsit sajnáltam is, hogy már vége. Így vagy úgy, de tuti visszatérek még! Közben Massimo is befutott, és elment lefeküdni. Megbeszéltük, hogy én még itt leskelődök egy kicsit, de kellemetlen volt ott állni, mint egy kéjgyilkos, miközben a másik alszik, úgyhogy én is eltettem magam arra a 3-4 órára.


Péntek hajnalban szedelőzködtem, elköszöntem az épp jelenlevőktől, akik csak később indultak haza. Nem megy nekem ez a búcsúzkodás, meg úgysem örökre válunk el, másnaptól újra kapcsolatban vagyunk facebookon keresztül, felesleges nagy feneket keríteni neki!😅 Az esernyőmet jól otthagytam a szobában. Reméltem, hogy csak nem kell sokan sétálni a buszig, és a bőröndbe se fért volna bele, hogy hazahozzam. Épp csak világosodott, amikor kiértünk a Narita reptérre. Persze nem egy gépre várt mindenki, sejthető volt, hogy apránként szállingóznak el az emberek. Amint kinyitottak a boltok, beültünk egy Starbucksba reggelizni. Először voltam ilyenben, és nagyon nem voltam odáig tőle, de hangulatosabb volt, mint az a bizonyos itthoni, amibe azóta benéztem. Ettem valami zöld teás péksütit meg egy túrótortát, mielőtt aztán eljött az én időm is. Kiderült hogy Zürichig együtt megyünk Robertóval Brazíliából. Becsekkolás után nézelődtünk még a boltokban, de semmi olyasmit nem találtunk, amit nagyon meg akartunk volna venni. Érdekes, de azt a tengernyi gachapon gépet sem találtam, amit egy dokumentumfilmben mutattak, de legalább több pénzem marad legközelebbre! Az édességboltban vettem még ajándéknak egy zöld teás bonbont. Sajnos Kit Katból sem volt akkora választék, amekkorára számítottam, csak egyfélét, valamilyen sárga ízűt láttam. Pocky-ból meg csak kék szőlőst, azt se vettem.

Mielőtt felültünk a gépre, írtam egy üzenetet kettőnk nevében Chrisnek, hogy minden oké, nem keveredtünk el - éljen a reptéri wifi! Visszafele kényelmesebb helyem volt, mert szélső ülést kaptam, és elméletileg beszélgetni is tudtam Robertóval. A gyakorlatban a gépzúgás miatt alig értettük egymást, és aztán rám is szólt az előttem ülő, hogy nem tud aludni, mert hangos vagyok, úgyhogy elfoglaltuk inkább mással magunkat. Szerencsére működött az ülésbe szerelt monitor, most tudtam filmeket nézni. Lezongoráztam a Fekete Párducot, a Jumanji kettőt és valami hongkongi vígjátékot. Utóbbi volt még a legszórakoztatóbb, a másik kettő nem tetszett különösebben. A Star Wars nem tudom hanyadik részét elindítottam, de öt percnél tovább nem bírtam. Az előző napi elázás és légkondis buszban üldögélés eredményeképp a félnapos repülőút alatt egészen beütött a nátha. Az utasok úgy fele-fele arányban voltak japánok és nyugatiak. Ilyenkor szipogni vagy orrot fújni kisebb bunkóság? Ebből következett, hogy az egy hét alatt megszokott udvarias szipogásommal, majd mikor már nem bírtam tovább, az orrom fújásával mindkét csoportot megbotránkoztattam. De túlélték.

Alig akartam elhinni, amikor már Európa fölött jártunk! A monitoron bejátszott térképen mutogattam szomszédomnak, hogy ha a gép most kicsit balra fordulna, már szinte otthon is lennék. Egy örökkévalóság után aztán tényleg Zürichbe értünk. Alig bírtam menni, nem sokat segített a lábaimon és a hátamon, hogy a repülőn is fel tudtam állni néha. Nekem innen már várakozással együtt is csak három óra volt hátra a hazajutásig, de Roberto még órákat töltött a reptéren indulásra várva, hogy még egy félnapos túrát átszenvedjen Brazíliáig! A biztonsági ellenőrzést követően elköszöntünk egymástól, de hát rossz pénz nem vész el. Tehénbőgetős kisvasút és útlevél-levilágítós pofavizit után beértem a célegyenesbe, a Liszt Ferenc Repülőtérhez induló gép termináljába. Itt már tele volt minden magyarokkal. Még az a tipikus senkire tekintettel nem levő öregnéni-karakter is előkerült, aki elállja az utat, hogy az életveszélyes táskabepakolása miatt mások ne tudjanak haladni, és amikor ráejti a mellettem ülő fejére a pakkját, még visszabámul, és megkérdi, hogy megütötte-e az illetőt. De volt ám tipikus passzív-agresszív fiatal vállalkozó is, aki szerint nevetséges a reptér, nevetséges a mobilkapcsolat, nevetséges minden, ezért két hívás közt hangosan kell sopánkodnia a világfájdalma miatt, közben rángatózik a lába.

Nagyon hamar letelt az az egy óra húsz perc, de hát már edzésben voltam. Ferihegyen elég sokat kellett várni a bőröndökre, gondoltam is, hogy alaposan átnézik mindenkiét, mit lehet belőlük kilopni. Végül csak hozzájutottam, nem hiányzott belőle semmi, és bele sem raktak semmit. Az még a jó, hogy a hét-nyolc órás időeltolódás miatt ugyanaznap értem haza Pestre, mint amelyik nap elindultam. Este nyolc előtt már otthon voltam. Először eszembe se jutott a lépcsőházunk belépőkódja. Pedig csak egy hétig voltam oda! Na mindegy. Addigra kicsit jobban éreztem magam, és miután eltüntettem pár rántott palacsintát és fél üveg kólát, már egészen magamhoz tértem. Még aznap este neki is álltam felleltározni és befotózni a japán lootot.         

És most itt vagyunk. Visszatértem óta lenyomtunk Chrisszel egy húszoldalas mangát, ami a Takamoriban eltöltött napokról kellett, hogy szóljon. Izgi volt, mert hirtelen megrövidült a határidő, így kicsit spórolósabbak lettek a rajzok, és nem használtam screen-tone-okat, ahogy terveztem, de hát a "határidőre kész" az új "tökéletes".😗 Bevállaltam egy rövid sztorit egy új 5Panelses antológiába, aminek idejére kimenőt kértem a SMAC! Teamtől. Ezt jövő nyár elejéig mindenképp be kell fejeznem. Azután csak akkor kezdek bele itthoni munkába, ha valamiért komolyabb fantáziát látok benne, egyébként pedig azt tervezem, hogy jobban ráfekszem a mangás pályázatokra, amik nekem Master Class tagként egyúttal megbízások is. Örülök, hogy részt vehettem ezen az utazáson, mert egészen megváltoztatta a képregényezéshez való viszonyomat ahhoz képest, hogy az utóbbi időben kezdtem teljesen kiábrándulni abból, hogy megéri annyi energiát fektetni bele. Most megint úgy érzem, hogy megéri, csak nem az eddigi formában!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése