Sakk és ki-shou-ten-ketsu

A Silent Manga Audition mangapályázat nyolcadik körére, a "Fair Play" témára készítettem Knightly Duel című, egyoldalas képregényemet, ami végül SMAC! Editors Award díjat kapott. Nem sok magyar induló művét láthattuk eddig a versenyen, ezért aztán úgy gondoltam, nyertes munkáim elemzésével talán kedvet csinálhatok a nevezéshez. Bár az elemzés lehet, hogy túl fontoskodónak hangzik, mondjuk inkább úgy, hogy leírok róluk mindent, ami eszembe jut a keletkezésük miértjeiről. Mivel nem oszthatok meg egész oldalakat a pályamunkákból a SMA hivatalos felületén kívül, vázlatokat és különálló paneleket használok fel a cikkhez, magát a teljes képregényt ITT NÉZEGETHETITEK KÖZBEN.

Megadott témára történetet kitalálni

Első lépésben definiálni célszerű, hogy mit jelent egyáltalán számunkra a megadott téma: a "Fair Play", avagy "tiszta játszma". Számomra az ellenfelek egyenlő feltételek melletti küzdelmét, aminek során az írott és íratlan szabályokhoz igazodást a résztvevők kötelességüknek tekintik és el is várják egymástól. Ebből elsőre egy sportmanga lehetősége ugrott be, de az élet más területein, kevésbé direkt formában is jelen lehet ez a mentalitás. Számítottam rá, hogy sokak a sportból fognak kiindulni, ezért próbáltam kitalálni valami mást, amivel kitűnhetek a mezőnyből. Korábban sok történelmi és fantasy modellfigurát festettem, és rengeteg kardokról, páncélokról, csatákról szóló irományt olvastam,  úgyhogy második nekifutásra a lovagi torna ugrott be. Ez sem fogott volna meg különösebben, de előkerült egy régi ötletem egy bizonyos sakktábláról, amit össze tudtam kombinálni a párbaj tematikával. Önmagában csak egy geg erejéig tűnt érdekesnek, de mivel az előző verseny során kiderült, hogy akár egyoldalas műveket is küldhetünk, eldöntöttem, hogy egyetlen oldalra és gegre teszek fel mindent.

A gegről és a címválasztásról

A képregény poénja, hogy a csata előtt a két marcona bajnok párbajhoz készülődik, de vérontás helyett egy lovagi tornát szimuláló sakktáblához ülve rendezik az ügyet. Egy közönséges sakkjátszmát nem találtam volna elég meghökkentőnek, kellett hozzá a plusz csavar. Kapóra jött, hogy a sakkban van huszár -angolul knight, vagyis lovag-, és lépni is úgy lehet vele, hogy egy pástot szimuláló sávot hagyva levágható a tábla többi része, mégis ki tudják ütni egymást.

A csonka sakktábla ötlete még nagyon sok évvel ezelőttről származik. Javában tartott a modellezős korszakom, és mindenféle formabontó kreténséggel kísérleteztem, amikor kitaláltam, vagyis eredetileg dizájner tárgynak terveztem. Aztán jött egy képregényötlet két jó barátról, egy itáliai zsoldoskapitányról és egy menazséria-tulajdonosról, akik egy ilyen tábla fölött merengenek az élet dolgairól. Az 5Pallosban is feltűnt volna, mint titkos jelentéssel bíró ajándék, amit küldönc útján kap valaki - párbajra hívás, amiben Táltos az egyik résztvevő.

A címet aszerint választottam meg, hogy igazodjon az alábbi szempontokhoz. Egyrészt jó, ha tükrözi a verseny tematikáját (duel=párbaj, aminek rendszerint szabályai vannak), bár ez nem létfontosságú. Mivel nagyon kevés panel állt a rendelkezésemre, hogy narráció nélkül is egyértelművé tegyem, mi a szitu, a lovagi(as) párbaj kifejezéssel plusz megerősítést kap az olvasó. Mindezek mellett utalás a sakk knight figurájára és foreshadowing.

Rajzstílus, eszközök

Hogy a legjobban működjön a geg, fenn kellett tartanom a komolyság látszatát, amíg csak lehet, ezért egy realisztikusabb rajzstílust választottam. Ehhez hozzá tartozik a részletesebb ábrázolás (pl. a sodronying láncszemeinek egyenkénti megrajzolása a közeliken) és a sűrű vonalkázós, pontozós effektek. Nagyon fontos, hogy az ellenfelek első ránézésre egyértelműen megkülönböztethetőek legyenek, ezért van, hogy az egyik sereg katonáinak fehér, a másiknak fekete a felszerelése. Ez a sakk tematikával is összecseng, bár nem volt cél. Ugyanerre való az eltérő sisak- és vértdizájn a főszereplőkön, és persze az arcoknak is jól felismerhetőnek kell lenniük (főleg, ha olyan történetet illusztrálunk, amiben mindenki egyenruhát visel). A páncélok, fegyverek nem egy konkrét történelmi kor szerint lettek összeválogatva, hogy hamarabb elkészüljek, és nem menjen el még egy csomó idő a történelmi kutatásra is, ami jelen képregény szempontjából teljesen felesleges.

A címfelirat nem foglal sok helyet, és a fontválasztás ellenére nem túl tolakodó a kis, egyszerű keretbe helyezve. A panelon belüli kompozíció legkevésbé fontos részét takarja ki, és a flow-t sem zavarja meg. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy kell-e The End felirat, de elhagytam, mert úgyis mindenki látja, hogy vége, ha lapoz. Csakhogy mivel mindenki hosszabb képregényre számított, volt, aki azt hitte, lemaradtak oldalak (hiszen nem az egy oldalnyi terjedelem a tipikus még ezen a pályázaton sem), úgyhogy a jövőre nézve megfontolandó a lezárás egyértelmű jelzése.

Ezt a képregényt közvetlenül az előző futamra szánt munkáim befejezése után gyártottam le velük egyhuzamban, mert utána az 5Pallossal is haladni kellett, és nem akartam félbeszakítani azt a közelgő SMA határidő miatt. Úgy voltam vele, hogy úgyis csak egy oldal, jobb hamar letudni (egy hét alatt sikerült). A részletesebb rajzstílust fontosnak tartottam, de időspórolás miatt nem használtam screen-tone-okat vagy bármi egyéb "szürkézést" árnyékolásra, "színezésre", kiemelésre. Maradt a vonalrajz, és a G-pen, tűfilcek, ecsettoll egy A4-es Bristol lapra. 0.05-ös tűfilccel a kézben nagy a kísértés túlrészletezni a karaktereket főleg közeli plánoknál ("na még egy kis satírozás ide a járomcsontjához, na még egy kicsi az orra alá..."), úgyhogy inkább nem is nagyon árnyékoltam. Ebben a képregényben sokkal fontosabb az arcjáték minél tisztább olvashatósága, amit könnyű elrontani a kelleténél több satírozással.

Szerkezet

A Knightly Duel lényegében egy yonkoma, vagyis négypaneles képregénycsík annak ellenére, hogy öt panelből áll, amik nem rendeződnek szabályos sorba. Ugyanakkor visszaköszön benne a ki-shou-ten-ketsu szerkezet, ami nem csak a japán négykockások, de általában a távol-keleti történetmesélés jellemző vonása.

1. panel

A bevezető rész a ki, itt kerülnek bemutatásra a szereplők és a környezet, elindítja a cselekményt. Látjuk egymással szemben felsorakozni a seregeket, élükön a két bajnokkal, akik jól elkülöníthetők a közkatonáktól, amiből sejteni, hogy fontos szerepük lesz. A képkivágás úgy lett megválasztva, hogy rajtuk kívül látszódjanak a tömegek, így feltételezzük, hogy egy csatatéren vagyunk. A pózok sugallják, hogy "nem hátrálunk", ezzel is megerősítve, hogy ellenfelekről van szó. 

2. és 3. panel

Shou, vagyis a cselekmény kibontása. Bár két külön panelből áll, ezek funkciójukban megegyeznek: a két főszereplő eltökélt tekintettel bámulja egymást, villám formájú csatorna a panelek közt - feszült hangulat. Lehetett volna egyetlen, megosztott panelben ábrázolni, esztétikai döntés volt ez a megoldás. A plánozás nem véletlen, ebben a szögben tűntek a karakterek a legtökösebbnek. Valamivel tökösebbnek, mint profilból rajzolva, de nem olyan indokolatlanul eltúlzottan tökösnek, mint békaperspektívából. 

4. panel

Ten, vagyis a váratlan fordulat. Sakkfigura! Hogy jön ide a sakkfigura? A TAKK a bábuk jellegzetes koppanása a táblán, ami a sebességvonalak mellett dinamikát ad az akciónak, de egy visszafogott komikus hatás is a célja, amennyiben összedolgozik a meglepetéssel, hogy MIT KERES ITT EGY SAKKFIGURA?  Nagyon fontos volt, hogy azonnal felismerhetőre rajzoljam a huszár figuráját, mert a tábla még nem látszik, de ha már itt nem esik le az olvasónak, hogy sakkozást lát, az visszaveti a csattanó hatását. Az akció pillanatnyi időtartamát segít érzékeltetni a panel kis mérete.

5. panel

Ketsu, vagyis a következmény. Funkciója a fordulat összekötése a bevezetésben és a kibontásban történtekkel. Két harcos párbajozni készül + sakk -> sakkpárbaj. Fontos a sakktábla központi elhelyezése, hogy jól látható a két bábu fajtája és a tábla felépítése (három mező széles, mert ennyi a minimális hely, amin a huszárok lólépésben mozogni tudnak), és a karakterek reakciói. Minél komolyabbnak látszanak, annál jobb. A fehér bajnok épp most tette meg az első lépést, keze még a levegőben, feszülten várja a fekete bajnok lépését, aki mélyen töpreng a stratégiailag legjobb válaszon. A háttérben bámészkodó sereg, vagy maga a háttér, ami elvonhatná a fenti elemekről a figyelmet nem fontos, ezért el lett hagyva. A hordón sakkozást a kockajátékot játszó katonákat ábrázoló metszetek, vázafestmények ihlették - valamiért többen is feldolgozták ezt a jelenetet a történelem során.  

Szerencsejátékot jásztó landsknechtek - Anton Woensam metszete 1529-ből.

Akhilleusz és Aiász kockajátéka - Exékiasz feketealakos vázafestménye kr.e. 540-530 tájáról

5Pallos, beszélnünk kell...

Elhamarkodottan vágtunk ebbe az egészbe. Eltelt bő három év, és nem tartunk sehol, ami az én hibám. Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban, és be kellett látnom, hogy ez így nem vezet jóra. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha minél hamarabb kimondjuk, hogy vége.

Szóval abbahagyom az 5Pallost. Mielőtt belemennénk a részletekbe, jöjjön egy kis recap azok számára, akik esetleg nem ismerik a képregénysorozatot és indulásának körülményeit.

Előzmények

Képregényalkotói csoportunk, a 5Panels alapításának negyedik évfordulója körül jutott eszembe, hogy a következő születésnapunkat stílszerű lenne egy rólunk szóló képregény kiadásával megünnepelni. Többféleképpen is meg lehetett volna ragadni a dolgot, lehetett volna például önéletrajzi vagy "munkahelyi" képregény (amikben a főszereplők egy meghatározott szakma képviselői, és rajtuk keresztül a szakma nehézségeibe nyerhet az olvasó betekintést). Végül egy fiktív középkori díszletek közé helyezett kalandtörténet mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, az olvasók érdekesebbnek találják, ha karddal a kézben nindzsázunk, mint azt, hogy maszatoló radírokra panaszkodunk. Az elképzelés szerint az elmúlt öt év során velünk történt vicces vagy más miatt érdekes helyzetekről emlékeztünk volna meg fantasy környezetbe ültetve, sok belsős poénnal és utalással, de úgy mozgatva a cselekményt és a rólunk mintázott karaktereket, hogy azok is jó kedvvel olvassák, akik nem ismernek minket. Ez lett az 5Pallos.

Az egész egy pár hónap alatt lezongorázható, füzetnyi terjedelmű projektnek indult a szokásos rajzaimhoz képest leegyszerűsített dizájnnal. Nem akartam sokáig leragadni vele, mert már javában terveztem egy másik, nagyobb lélegzetvételű képregénykötet megírását. Aztán az első szakasz forgatókönyvének megírásakor már látszott, hogy csúszni fog egy kicsit a dolog, mert a tervezett oldalszámon mégsem tudtam volna előadni úgy, ahogy jónak gondoltam. A condensed storytelling mellett rendes történet helyett tényleg csak in-joke-okra lett volna hely. Az első epizód 2015 októberében jelent meg 24 oldalon, az elképzeltnél jóval szellősebb, mangásabb panelkezeléssel az EpicLine magazin 13. számában.

A fogadtatás szuper volt, mert bár nem álltak érte sosem tömött sorokban, de a sorozatnak szentelt facebook oldal rendszeres frissítésével és bizonyos csoportokban történő heti többszöri tartalommegosztással ("így készült" írások, rajzeszköz ismertetők, wip képek - amiket itt a blogon is olvashattok) a korábbi munkáimnál sokkal népszerűbb lett. Az első epizódot legalább kétszer utánnyomattuk, és 2016-ban Alfabéta-díjat is nyert. Több pozitív hangvételű kritika és ajánló is született róla.

A csavar

Az ember joggal gondolná, hogy minél többet gyakorol valamit, annál gyorsabban fog haladni vele a későbbiekben. Csakhogy az 5Pallos második epizódja már érezhetőbben lassabban készült annak ellenére, hogy szinte minden szabadidőmben vele foglalkoztam. Tulajdonképen a nem szabad időmben is, mivel olyan helyen dolgozom, ahol két vásárló kiszolgálása között lehetséges neten adatokat gyűjteni és brainstormingolni. Mindenképp el akartam készülni a második résszel a soron következő képregényfesztiválra, hogy minél kevesebb rendezvény maradjon ki folytatás nélkül. Mivel egy ponton túl már nem akartam húzni az időt egy újabb átírással, gondoltam, ez a rész most lesz amilyen lesz, aztán majd legközelebb csak jobban megy.

A harmadik rész 2017 májusában jelent meg, és jobban sikerült, viszont egy teljes évet kellett várnia rá az olvasóknak (ami azért részben kiadói döntések következménye is). Ez túl sok idő egy 24 oldalas, folytatásos epizódokból álló sorozatnál! Sajnos azonban nem látok rá lehetőséget, hogy érdemben felpörgessem a tempót, így meg évekig tartana még, mire meglátnánk az alagút végét.

A probléma

Itt van tehát ez a hobbisorozat, ami az összes időmet kitölti, mégis borzasztó ritkásan jelenik meg, ingadozó minőségben. Alapvető hibát érzek a hatékonyságban minden szempontból! Már egy ideje látom, hogy nem fenntartható a dolog (kívülről nézve talán még nyilvánvalóbb, ki tudja), de nem akartam cserben hagyni sem a sorozat követőit, sem az EpicLine magazint.

Az elmúlt egy-két év több történése is arra vezetett rá, hogy nem szabad leragadni semminél, ami nem megy, és nem szabad félni az ebből származó kudarctól, vagy - ahogy én ezeket a dolgokat megélem-, hogy szégyent hozok magamra és a környezetemre. Különösen nehéz a felsülést megemészteni, ha arra gondolok, hogy milyen sok kortárs hazai sorozat szakad félbe, és  - úgy érzem - a képregényfogyasztó közösség szinte már számít is erre minden újonnan induló szériánál. Időnként ráakadok olyan megjegyzésekre, amik a címek elkaszálását tipikus hazai, amatőr fordulatként kezelik. Én is így képzeltem addig, amíg bele nem gondoltam, hogy rendszeresen vágják el még a fejlett képregényes piacokra szánt, profi (= megélhetésszerűen alkotó) művészek sorozatait is azért, mert nem teljesítenek az elvárásoknak megfelelően. Ennek tudatában kicsit könnyebb a helyére tenni a dolgot azzal együtt, hogy teljesen megértem az olvasók csalódottságát.

Feloldás

Nem mintha teljesen haszontalan lett volna az egész. Sokat tanultam azzal, hogy próbáltam kihozni az 5Pallosból, amit lehet, és ehhez rengeteget olvastam írásról, online marketingről és sok kapcsolódó témáról. Ha mindez kimarad, talán sokkal később jutok el odáig, hogy díjat nyerjek egy komoly mangapályázaton. És ha már itt tartunk, hadd zárjam pozitív sorokkal a bejegyzést.

A Silent Manga Audition nem csak egy pályázat, de tehetségkutató verseny is, ami meglátszik a díjazáson, illetve a díjazottak és a szerkesztői stáb közötti további kommunikáción. A kiemelkedő helyezést elérő nyertesek számára lett létrehozva a SMA Masterclass tagság, ami tulajdonképpen egyfajta tiszteletbeli cím, rosta, lépcsőfok. A gyakorlatban több előnye is van, kezdve azzal, hogy az új Masterclass tagok részt vesznek egy egyhetes workshopon, valamint rendelkezésükre áll a szerkesztői team a következő munkájuk kidolgozására. 

Nemrég én is Masterclass taggá váltam, és meghívást kaptam egy szeptemberi utazásra Japánba, ahol szakmai előadásokat látogatunk, megnézzük a Kumamotói Nemzetközi Képregényfesztivált, találkozunk a SMA szervezőkkel egy díjátadón és hasonlók.😎 Sosem ültem még repülőn, nem mentem messzebb Prágánál és utoljára évekkel ezelőtt jártam külföldön (Sankt Pöltenben egy díszállatvásáron), szóval izgi lesz és csupa kihívás már felkészülni is.😅  Jelenleg pedig épp a Kumamoto Roundra írok egy rövid forgatót, és már jelentkezett is Chris, az egyik editor, hogy szóljak, ha előolvasóra, segítségre van szükségem. Azt is mondta, hogy jelezzem, ha van már ötletem egy oneshotra... Megfordult már a fejemben, hogy az 5Pallos kudarca után elmegyek egy kis "szabadságra" képregényügyileg, de láthatjátok, váratlanul felpörögtek az események! Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, asszem! Szóval gyártom a mangát minden fordulóra, és a oneshot, ami a közönség megfelelő reakciója alapján akár sorozatként is folytatódhat, talán épp abból az ötletből indul majd ki, amit annak idején félretettem az 5Pallos kedvéért!

Ez jó kör volt!

Fun fact: a Fist of the North Star és a City Hunter mangák inspirálták a főhősét egy korábbi képregényemnek, ami pár évvel ezelőtt díjat nyert itthon. Tavaly decemberben pont e két sorozat alkotója zsűrizte egy új mangámat, és ítélt neki díjat egy nemzetközi pályázaton! 😎

Szóval az úgy volt, hogy...

 Pár bejegyzéssel korábban már említettem, hogy elkezdtem nevezgetni egy elég komoly nemzetközi mangapályázatra, mert abban bíztam, hogy ha nyerek és szanaszét osztom a hírét, többen felfigyelnek az itthoni "mangás" közönségből is az 5Pallos projektre a már beavatott "képregényes" közösségen felül. Nyertem ugyan már Alfabéta-díjat, hármat is - ezt minden évben a legjobbnak ítélt új magyar képregény kapja-, de úgy tapasztaltam, az újonnan megcélzott közegben ez nem különösebben bír hírértékkel. Meg amúgy sem, sajnos. Bezzeg ha sokkal nagyobb körítéssel, igazi japán mangakák (mint a fent említett Hara Tetsuo és Hojo Tsukasa) mondanák azt a munkámra, hogy megteszi, egyszeriben "valódi" alkotóvá válnék a szemükben - gondoltam.

Aztán az akkori futam eredményhirdetésénél jó nagyot koppantam. Pedig kajás manga volt a téma, én meg...hát, csináltam már ilyet... Meggyőző érv! Tessék, egy serleg! Fú, de irigy voltam a nyertesekre! 😁 De nem maradhatott ennyiben a dolog - szerencsére van már egy kis gyakorlatom a negatív érzések építő energiává transzformálásában.

Ha elkapja az embert a gépszíj, egyáltalán nem megerőltető végigelemezni a valaha nevezett összes pályamunkát, közben jegyzetelni. Próbáltam közös vonásokat felfedezni a díjazott művekben, és ezek meglétét vagy hiányát keresni a sajátjaimban. Annyit elárulok, hogy alapvető dolgokról van szó, amikről mégis nagyon könnyű megfeledkezni. Egyértelmű protagonista, világos cél, erős nyitás, pár emlékezetes panel, ilyesmik. Például a Silent Manga Audition 7 - Unforgettable Taste pályázatra beadott címeim közül egyikben sem volt a főszereplőnek körülírható küldetése. Ez mondjuk részben a szabályok félreértelmezése miatt is történhetett. Egy ponton ugyanis írják, hogy a történet maga nem szempont az elbírálásnál, egy másik helyen pedig, hogy a vizuális történetmesélés meghatározó. Ezekből - tévesen - azt szűrtem le, hogy elég, ha a panelezést rutinosan kezelem. A lényeg, hogy a következő versenymunkáimnál a fentiekre kiemelten figyeltem.

Előre tudni lehetett az eredményhirdetés napját, de azt nem, hogy ki jutott át a rostán, és ki milyen helyezést kapott. A megelőző hetekben induló napi visszaszámlálós tweetekkel és hatásvadász, tornyokba pakolt mangaoldalakat ábrázoló fotók posztolásával a szervezők igazán tudják, hogy kell táncolni a versenyzők idegein! A nagy nap reggelén szépen rákészültem; rendbe szedtem magam, kizártam minden zavaró tényezőt, és elkerülve minden olyan felületet, ahol elszpojlerezhették volna a nyertesek kilétét, egyenesen a SMA honlapjára mentem. Nem sírok, ha megint nem nyerek. 

Bejön a főoldal, már az új cover illusztrációval, rajta a lezárult versenyre nevezők és díjazottak számával, háttérben hagyományosan pár nyertes munkából vett rajzzal. Lejjebb görget. 😰

...NA VÁRJÁL, AZ OTT AZ ÉN KARAKTEREM! HUH, EZEK SZERINT NYERTEM VALAMIT! Titokban reméltem, hogy most legalább egy Honorable Mention-t (a legalacsonyabb, még pénzdíjas helyezés) elérek, bár a másik munkámat tartottam rá esélyesnek, nem ezt! De oké, velem lehet alkudn...

 ...HHHHáÓÓÓÓÓÓ EZ GRAND PRIX RUNNER UP LETT!! Ez a második legjobb helyezés. Azért nem úgy mondom, hogy második helyezett, mert a Grand Prix-t ezúttal ketten is megkapták, a következő szintre, a GP Runner Up-ra pedig négy nyertes jutott! De még ha a neveink sorrendjében is számolom, az akkor is ötödik a 493-ból! Sosem titkoltam, hogy mivel rengeteg energiát fektettem az elmúlt években a képregényezésbe, biztos voltam benne, hogy majd, egyszer eljutok ide, de ez most hirtelen jött! És tudjátok, mi még a poén? A második pályamunkám is felbukkant valahol a sor vége felé, egy újonnan bevezetett kategóriában (SMAC! Editors Award)! Egy későbbi bejegyzésben tervezem egyébként kielemezni mindkettőt, hátha szolgálok pár érdekességgel. 

Az igazat megvallva valamiféle eufórikus érzésre számítottam, de ez valahogy elmaradt. Miután végigpörgettem a listát, hamar le is ülepedett bennem az élmény. Nyertem. Még szép, hisz mást se csináltam az elmúlt több mint hét évben, mint képregényeket. Nem igazán gondolom, hogy más érzés lett volna fődíjat nyerni - kicsit több pénz járt volna utána, de ennyi. Csak egy héttel később pörgetett fel újra a dolog, és csak ekkor számoltam át, hogy mennyi lesz forintban az a 300.000 yen, ami majd a bankszámlámat üti, miután Mayu a SMAC! szerkesztői csapatból elintézi a papírmunkát (igen, nem rossz, de azért vonjatok le belőle bő húsz százalékot, amit már Japánban levettek róla adó címén). Szanaszét osztottam a hírt mindenféle képregényes és animés facebook csoportban, és tök jó volt, hogy sokan ismeretlenül is gratuláltak a helyezésekhez. Ez elég sokat számít nekem!

A karácsonyi ünnepek után beindultak az események. A szerkesztők közül többen is felkerestek különböző okokból. Elég nemzetközi a stáb egyébként. Chris az interjú kapcsán írt rám, amit minden helyezettel készíteni szoktak. Itt ért egy kis hideg zuhany. Nem vagyok egy dumagép amúgy sem, és bár napi szinten olvasok és hallgatok angol nyelvű médiumokat, a szóbeli nyelvhasználatom mindössze turisták útbaigazítására korlátozódik, évente kétszer. Ebből egyszer rossz irányba. Na, szóval nézem a honlapjukat, gratuláció minden nyertesnek és résztvevőnek. De mi ez itt? "-Ügyesek voltatok! Hamarosan MINDNYÁJATOKAT MEGCSÖRGETÜNK EGY VIDEO CALL EREJÉIG, HOGY SZÓBAN IS GRATULÁLHASSUNK A SIKEREITEKHEZ ÉS HOSSZASAN ELBESZÉLGESSÜNK!" << ezt angolul írták, alatta a képen az első boldog alannyal egy laptop monitorján, amit körbeült a teljes szerkesztőség<<  😱

Tehát mint kiderült, és Chris is megerősítette, igencsak preferált élőszóban interjút adni. Nem lehetett kifogás, hogy a környezetemben soha senki nem használ webkamerát, ezért nekem sincs, hisz most nyertem egy valag pénzt, nehogy már ne tudjak venni belőle egyet! 😅 Próbáltam írásban megválaszolni az összeírt kérdéseket, de pár hét szervezkedés után csak meg kellett ejteni a dolgot egy hirtelen felindulásból vásárolt szerkezet segítségével. Japánban kb. nyolc órával előrébb léteznek, nekem meg a nyertesek freelancer többségével szemben bejárós munkám van, ezért csak valamikor hajnalban tudtam ezt beiktatni. Így történt, hogy egyik hétköznap reggel, munkába indulás előtt életemben először lenyomtam egy nagyjából egy órás interjút angol nyelven.

Egyáltalán nem ment folyékonyan, de csak megértettük egymást. A jelentősen lerövidített és szerkesztett anyag végül felkerült az oldalra, itt olvasható. Időközben Mayu átutalta a zsozsót, és mivel eldicsekedtem vele, hogy már rajta vagyok a következő SMA futamra beadandó mangán, Enrico felajánlotta, hogy dolgozzuk ki együtt. Korábban olvastam, hogy friss nyertesek a további versenyeken támogatást kapnak a szerkesztők egyikétől, amit majdnem egy kerek pillanatig furcsa koncepciónak tartottam, de ha azt vesszük, hogy ez egy tehetségkutató pályázat, rögtön értelmet nyer az egész. Így derülhet ki többek között, hogy mennyi potenciál lakozik még az alanyban, mennyire lehet együtt dolgozni vele, mennyire tud alkalmazkodni az adott szerkesztőségnél bevett munkamenethez - mindez még jóval egy éles megbízás előtt. Ha jobban belegondolok, az interjú is alkalmas lehetett szűrésre, főleg, amikor eljutottunk a klasszikusnak mondható motivációs kérdésig: miként képzelem el a mangás karrieremet pár év múlva? 

Ami a jelent illeti, most kezdem még csak rajzolni az új pályamunkát az aktuális futamra, ami március 31-én jár le. Már december utolsó hetében nekiültem az intenzív írásnak, de nagyon nehezen állt össze, és amikor egyeztettünk, kiderült, hogy megint alapvető hiányosságokat felejtettem benne. Az elmúlt két hónap jó pár új ötlet kidolgozásával és kukázásával telt, mire megállapodhattunk ennél. Eleinte nehezemre esett variálni valamin, amibe egy csomó energiát és időt öltem, de a végeredmény tényleg sokkal letisztultabb lesz, mint amilyen akkor lett volna, ha azonnal elkezdhetem a rajzolást. Úgyhogy akár nyerek, akár nem, ezzel a valamennyire közös munkával legalább szokom egy kicsit a gyűrődést, és egyszer talán nem csak az elvi lehetőségem lesz meg a hivatásszerű alkotáshoz, de az elvárt rutinom is.  Ezt nehezebbnek tartom felszedni, mint a technikai tudást, mert utóbbit lehet egyedül is gyakorolni, míg az előbbihez valódi megrendelők, határidők, pénzügyek kellenek, hogy rákényszerítsék az embert a profizmusra. Nekem legalábbis.

Nemzetközi mangarajzoló pályázatok, amikre még van időd nevezni

Ti nem imádjátok, amikor a kezdő alkotót leugatják, hogy "mangát csak japánok készíthetnek", vagy "a japánok direkt távol akarják tartani a piacuktól a külföldi mangakákat"? Nagyon izgalmas téma, a cikk végén össze is szedem a gondolataimat erről, de addig is, íme pár nemzetközi, japán szervezésű mangapályázat, amire még nevezhettek, plusz egy kakukktojás.

1. SILENT MANGA AUDITION 9

Azért kezdem ezzel, mert már többször is küldtem ide anyagot, és elég jók a tapasztalataim, amiket a következő cikkemben meg is osztok veletek 😎 Röviden, szöveg nélküli, legfeljebb 16 oldalas, fekete-fehér mangákat várnak japán lapozási irány szerint rajzolva a megadott témára. A limitált oldalszám és az, hogy nem kell szöveg megfogalmazásával, fordításával bíbelődni, számomra a "legkönnyebben" teljesíthető pályázattá teszi, ugyanakkor kihívás olyan történetet írni, ami narráció és párbeszédek nélkül is tisztán érthető.

Bőkezűen mérik a pénzjutalmat, és nem is lehetetlen nyerni, mivel van vagy húsz helyezés - igaz, a vetélytársak ezekre négyszázan vannak, a világ minden tájáról. A zsűriben olyan világhírű mangakák is helyet kapnak, mint Hara Tetsuo vagy Hojo Tsukasa, a Fist of the North Star és a City Hunter alkotói. Szóval elég komoly, nem a szokásos deviant artos amatőr contest ez, ha eddig nem derült volna ki. 😏 Pláne, hogy alapvetően tehetségkutató céllal működik, és a rendszeresen kimagasló eredményeket elérőket meghívják Japánba egy pár napos workshopra, illetve akár tényleges megbízás is lehet a vége a szervezők kiadójának online magazinjában. Az aktuális verseny beküldési határideje március 31.

2. SILENT MANGA AUDITION KUMAMOTO ROUND 2018

Az évente kétszer megrendezett, alap SMA pályázatokon felül a szervezők soron kívüli versenyeket is indítanak. A Kumamotói Nemzetközi Mangafesztiválhoz kapcsolódó Kumamoto 2018-as futam annyiban különbözik a szokásostól, hogy nem csak mangát, de illusztrációt is be lehet küldeni. A képregények paraméterei azonosak a sima SMA pályamunkákéval, de van új téma, és felismerhetően szerepeltetni kell Kumamotó tájait, nevezetességeit. Szintén szép pénzjutalom, és instant Japán utazás a top helyezetteknek. A legutóbbi alkalomról készült fotókon a nyertesek japán gyerekekkel festegetnek közösen és kirándulgatnak. A mostani futam beküldési határideje május 31.

3. 2nd MCPO AWARD

A Manga Contents Promote Organization második nemzetközi pályázatára nem szöveg nélküli képregényeket várnak, 30 oldal a felső limit, nincs kötött olvasási irány, téma és zsáner, de szintén egy kerek történetet kell beadni. Alapvetően japán nyelvű szövegezésre lesz szükség, de ha nem megy, angolul tegyük (vagy koreaiul, kínaiul - kinek hogy könnyebb), és a szervezőkkel együttműködő MediBang stábja fordítja le japánra. Lehet nevezni önálló illusztrációkkal is. A pénzjutalom hasonló az előzőekhez, a zsűriből Ueyama Tochi (Cooking papa) és Rikudo Koshi (Excel Saga) fő munkáival találkoztam eddig. Határidő: március 31.

4. JAPAN INTERNATIONAL MANGA AWARD

Ennek a versenynek még nem hirdették ki a következő fordulóját, de nem maradhat le a listáról. Minden évben március-április táján írják ki az aktuális pályázatot, amire minimum 24 oldalas, nyomtatott formában elküldött mangákat várnak. Kifejezetten erős szokott lenni a mezőny, tekintve, hogy profi alkotók már publikált munkái is gyakran indulnak (mivel kiadók is nevezhetnek általuk kiadott kötetekkel, az alkotók beleegyezésével).

Évekkel ezelőtt neveztem ide Pádár Ádámmal közös cuccunk, A munka gyümölcse példányaival, de nem csak én tapasztaltam, hanem más nevezőtől is hallottam, hogy nem kapunk visszajelzést arról, hogy egyáltalán megérkezett-e a pakkunk. Megszoktam, hogy például a Belgrádi Képregényfesztivál pályázatánál minden lépésről értesítenek, ezért lepődtem meg ezen. Elvileg a hazai Japán Nagykövetségnek is lehet címezni, ahonnan továbbítják a szervezőknek, de szerintem egyenesen nekik Japánba célszerűbb küldeni.

+1 EUROPEAN COMIC SCHOOL CONTEST 2018

A kakukktojás. Ugyanis kifejezetten művészeti iskolák tanulóinak szól, de a megkötés, hogy ezekben az intézményekben digitális művészet, illusztráció mellett képregényalkotást is oktassanak, számomra nem tiszta. Itthon ugyanis tudtommal nem oktatják folyamatosan, szervezetten a képregényezést, úgyhogy a hazai tanulók ki is esnek a játékból. Ha valakit nagyon izgat a dolog, érdemes lenne rákérdeznie, hogy az összes megnevezett szakirány együttesen elvárt-e, vagy elég, ha egyiket oktatják a felsoroltak közül? Mert egyébként nem lenne rossz ez se, formás pénzjutalom plusz tárgynyeremény és rajzprogram a szervező CELSYS-től, zsűriben neves alkotókkal. A közönségszavazás része mondjuk nekem nem szimpatikus.

Ezekkel a pályázatokkal futottam tehát össze mostanában. Ami pedig a nyitó kérdést illeti, egyrészt a fenti mangapályázatok többsége külön kiemeli, hogy ne erőltessünk magunkra "igazi mangás" stílust (amit mi nyugaton gondolunk AZ IGAZ manga sztájlnak), nem az alapján értékelik a műveket. Másrészt pedig megfelelő képzettség ÉS professzionális hozzáállás, munkatapasztalat nélkül persze, hogy nem bajlódik egy kiadó se a jelentkezőkkel, főleg, ha a nyelv és a távolság is akadály, mivel a folyamatos és hatékony kommunikáció nagyon fontos ebben a szakmában is. Viszont ha keresgéltek kicsit Youtube-on, találtok pár nyugati srácot/csajszit, akik kiköltözve Japánba dolgoztak hosszabb-rövidebb ideig hivatásos mangakaként vagy asszisztensként. Ők is a miénktől eltérő munkamorált és a kommunikációt emelik ki fő nehézségként, amiben természetesen hátrányunk van. De nem azért, mert más nemzetiségűek vagyunk, hanem mert nem szoktunk hozzá ahhoz a munkakörnyezethez. Azóta kezdem ezt én is érezni, mióta a SMA helyezésem után felajánlotta egy szerkesztőjük, hogy közösen dolgozzunk a következő pályamunkán, de erről majd egy későbbi cikkben!

Képregényoldalak retusálása

Olyan nincs, hogy ne szúrjak el valamit kihúzás közben! Majdnem minden oldalhoz hozzá kell nyúlni utólag. Az alábbiakban pár találomra összehordott gondolatot/technikát osztok meg veletek retusálás témában. Fontos tudnivaló, hogy digitálisan minden sokkal egyszerűbb lenne, de én szeretek minél több mozzanatot hagyományos technikával letudni, hogy szkennelés után minél kevesebbet kelljen bohóckodni a rajzzal. Hogy miért nem eleve digitálisan dolgozok? Mert nem esik kézre egy ideje, és kerülöm, amikor csak tehetem. Színezésnél nem tehetem, de térjünk vissza inkább a fő témánkhoz.

Jelölések

A következő munkarend szerint dolgozom. Először megrajzolom az összes oldalt, majd kihúzom egyhuzamban mindet, és mielőtt szkennelem, egy menetben retusálok, amit kell. Sokszor előfordul, hogy ha nem feltűnő a hiba, megfeledkezem, hol kellett volna javítani, és csak akkor veszem észre, amikor már késő. Ezért kitaláltam, hogy amint elrontok valamit kihúzáskor, rögtön feltapasztok egy kis jelölőcédulát a papírra. Olyat használok, aminek nem túl nagy a ragasztós felülete, és nem is valami erős a rögzítés, így nem árt a tusrajznak, amikor felszedem.

Hibajavító festék

Fekete-fehér, vonalrajzos technikával készítem a képregényeimet fehér papírra, így használhatok retusáláshoz hibajavítót. Kíváncsiságból kértem egy Deleter White 2-t is, amikor Japánból rendeltem művészkellékeket, de igazából úgy sejtem, a technika többet számít, mint a festék márkája. A White 2 kicsit sűrűbb, mint a White 1, de tök mindegy, mert a fehér festékek úgy általában gyengén fednek, vagyis gyakran több rétegben kell felhordani őket. Méghozzá több vékony rétegben, mert vastagon felkenve modellfestős szlenggel élve "túrós" felületet kapunk.

Ha ilyen itthoni Ápiszos hibajavítót vennék, aminek a kupakjában saját ecset van, azt is inkább úgy használnám, hogy kiöntök egy kicsit egy palettára, és szükség esetén a megfelelő állagúra hígítva rendes művészecsettel vinném fel. Pláne, ha nem konkrétan hibajavításra, hanem kitöltött felületek díszítésére van szükség. Például fehér motívumokat a fekete ruhára könnyebb utólag felfesteni, mint megrajzolni, aztán kitöltéskor kerülgetni. Lehet használni fehér filctollat, ceruzát vagy zselés tollat is, de elég fontos, hogy ne oldja fel a tust, mert akkor egy szürke pacsmagot csinál. Bizonyos tinták érzékenyebbek erre, mint mások, érdemes próbatrutymákolást végezni. Az is szempont lehet, hogy miután megszáradt, lehet-e rá rajzolni, vagy elkenődik-e rajta a tus, lekaparja-e a toll?

Ragasztgatás

A legutóbbi Silent Manga Audition pályázatra szánt (szöveg nélküli) képregényem egyik jelenetébe nyúlok bele az alábbi képeken. A sztori szerint a srác egy másik karakternek magyarázza, hogy ha nem ment volna vissza érte a sivatagba a motorbaleset után, még azt mondták volna rá, hogy direkt veszejtette el őt. Viszont utólag jöttem rá, hogy az olvasó nem biztos, hogy úgy értelmezi a képet, hogy a karakter ezt elmondja, lehet, hogy úgy jön le, mintha gondolná vagy latolgatná a dolgokat. 

Újrarajzolni nem volt idő, viszont arra gondoltam, egy gesztussal kicsit egyértelműbbé lehet tenni a szitut. De nem akartam belerajzolni a kész panelbe, hátha mégis más megoldást választanék, és akkor már nem lenne visszaút. Fogtam egy másik papírt, felvázoltam a mutogatós kezet kb. megfelelő méretben, majd ollóval kivágtam, és rápróbáltam a képregényoldalra. Sikerült megfelelő pozíciót találni neki, úgyhogy kihúztam, majd felragasztottam. 

Ehhez transzfer ragasztót érdemes használni, így többször is levehető és visszarakható a protézis, ha át kell pozicionálni. Létezik stiftes és spray kivitelben, utóbbi hobby boltokban kapható (de nem minden spray ragasztó transzfer is egyben!). Miután megtaláltam a kéz végleges helyét, levágtam a felesleget, és hogy továbbra se keljen az eredeti rajzba nyúlni, mert ki tudja, digitálisan retusáltam.

Ajánló - Araki mangaoktató könyve

Rengeteg, nyugati rajongókat megszólító mangás oktatókönyv létezik. Színvonaluk egyenetlen, bár például a közismert How to Draw Manga sorozatban találkoztam pár, elsősorban kezdőknek hasznos kötettel. Alapvető hiányossága azonban többségüknek, hogy jellemzően csak a mangakészítés rajzi oldalával, azon belül is főleg karakterek és objektumok megformálásával foglalkoznak, míg a történetírás, az oldalkompozíciók felépítése, a karakteralkotás mélyebb elemzése sokszor elsikkad.

Araki Hirohiko egyebek mellett a harminc éve futó, világszerte népszerű JoJo's Bizarre Adventure című mangasorozat alkotója. Ha egy ilyen kaliberű mangaka neve szerepel egy szakkönyv borítóján, az rögtön sokkal hitelesebbnek hat a futószalagon gyártott, inkább csak a mangásan rajzolgatókat célzó kiadványoknál. Ezt gondoltam, amikor megláttam a cuccot a Book Depository kínálatában, és az aktuális mangaellátmányommal együtt meg is rendeltem. Vajon azt kaptam, amit vártam?

Hirohiko Araki: Manga in Theory and Practice - The Craft of Creating Manga (első angol nyelvű kiadás, Viz Media 2017.)

Az igényesen tálalt, keményfedeles kiadvány a fentieknél sokkal inkább szakkönyvszerűbb nem csak tartalmát, de megjelenését tekintve is. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én - hacsak nem művészeti albumról van szó- nem szeretem, amikor oldalasra felnagyított képek mellé jár nyúlfarknyi szöveg, mert ilyenkor úgy érzem, nincs mit mondania a szerzőnek. Viszont ez itt 226 oldal, nagyrészt teleírva a mester okosságaival, még ha viszonylag szellősen szedve is! Mindössze pár oldalnyi fekete-fehér illusztrációval, leginkább képregényoldalakkal és kiemelt panelekkel találkozunk, amiken a szövegben említett fogásokat szemlélteti a szerző.

A fejezetek tematikája a négy alaptényező, vagyis a karakter, a történet, a világ és a téma rangsorára és egyensúlyára épül.  A könyv legfőbb erénye, hogy az amúgy sem különösebben száraz szakszöveget átjárja a személyesség, mivel Araki minden megállapítását saját karrierjének fényében bontja ki. Eleinte nem értjük, miért fontos, hogy kezdő korában mennyire türelmetlenek voltak a magazinok szerkesztői. Mivel mindig rengeteg anyagot kellett elbírálniuk, gyakori volt, hogy az első oldal alapján döntöttek, sőt azt is csak félig húzták ki a borítékból. Innen lyukadunk ki oda, hogy mit célszerű mindenképp bemutatni rögtön az első oldalakon, hogy az olvasó tovább akarjon lapozni, és máris a szakmázásnál tartunk!

Habár a szenvedélyes bevezető alapján valamiféle misztikumra számítanánk, amit csak egy valódi japán mangaka képes megragadni, apránként elkezdenek visszaköszönni a történetalkotás nyugati szakirodalmából már ismerős alapvetések. A kulturális különbségek ellenére sok mindent hasonló formában szeretünk megélni. Csak esetleg ami Syd Fieldnél* a kőbe vésett háromfelvonásos szerkezet, az itt a ki-sho-ten-ketsu. Azt azért érdemes figyelembe venni, hogy Araki érezhetően -és nem is burkoltan- a mainstream (!) shonen battle (!) mangákra vonatkozóan ajánlja tanácsait, bár nyilván ezek nagy része más típusú képregényeknél is helytálló. Sok minden belefért volna még a könyvbe, de a mangaka polihisztor jellegéből adódóan (nem csak az íráshoz, de a rajzoláshoz és a "rendezéshez" is értenie kell) úgy érzem, elég jól ki lett egyensúlyozva a képregényalkotói igényekhez mérten egy direkt (forgatókönyv)írásra koncentráló munkához hasonlítva.

Az ultimate mangaoktató könyv ezúttal sem született meg, de szerintem több okból nem is tudna, szóval maradjunk annyiban, hogy ez egy jó olvasmány. Abban nem vagyok biztos, hogy abszolút kezdő wannabe képregényesek is maradéktalanul be tudják-e fogadni, mert több ponton éreztem úgy, hogy szükség volt az eddig elkövetett hibáimra az adott technika működésének megértéséhez. Ettől függetlenül -vagy éppen ezért, mert haladó leckének is elmegy - ajánlom beszerzésre. Külön szimpatikus, ahogy miután 226 oldalon át levezette, hogyan kövessük az mangakészítésnek igaz útját (kb. ilyen fellengzősen fogalmaz), záró gondolatként felszólít mindezen előírások elvetésére. Araki szerint az alapokat ugyan mindenkinek ismernie kell, de a manga jövőjének alakításához nem elég a bevált formulák másolása. Ezzel egyetértek.

*Syd Field: Forgatókönyv - A forgatókönyvírás alapjai. Képregényíróknak is hasznos könyv, de kicsit nyögvenyelős a túlzott anekdotázgatás miatt.

Helyzetjelentés 5Pallos fronton, egyéb tervek

Képregénysorozatom, az 5Pallos legutóbbi része májusban jelent meg az EpicLine magazin 16. számában. Ez se tegnap volt! Amikor elkezdtem a sorozatot, úgy kalkuláltam, hogy évente három szám is belefér, de kettő mindenképpen. Reális elképzelésnek tűnt, hogy minél többet írok és rajzolok, a gyakorlat miatt egyre gyorsabban tudok majd dolgozni, és pár év alatt lenyomom a teljes sorozatot (nagyjából 10-12 rész van betervezve összesen). Erre egyre lassabban megy minden, franc tudja, miért. De nem írom ide, hogy NYUGALOM, SEMMI PÁNIK, NEM HAGYOM FÉLBE CSAK ÚGY, mert mindenki pánikba esik, leejti a poharát, és sikítva megfogadja, hogy soha többet nem vesz magyar képregényt. Viszont azt leírom, hogy mire jöttem rá, amióta dolgozom a sztorin, és mi mással foglalkozok, amikor épp nem ezzel (és ez miért lesz mégis jó mindenkinek, vagy nem).

Az elmúlt hét-nyolc évben a képregényezés és az állattenyésztés köré építettem az életem. Annak, aki nem ismer: különféle békafajokkal és kínai tűzhasú gőtével foglalkoztam, cikkeket is írtam róluk, de ez most mindegy (nem teljesen, lásd később). Ezeken a területeken volt sikerélményem, itt sikerült baráti-szakmai kapcsolatokat kialakítanom. Ez eddig semmi másban nem jött össze igazán, szóval elég fontos dolgok számomra. Aztán képregényezés miatt végül is leépítettem az állatkertet, hogy több időm legyen alkotásra, és hogy ne hanyagoljam el a lényeket, amikor időre kell befejezni valamit, és megfeledkezek minden másról.

Az 5Pallos az első komolyabb terjedelmű munkám, és úgy terveztem, mindent ennek rendelek alá, amíg a végére nem érek. Voltak bizonyos elvárásaim a sorozattal kapcsolatban, és 2015. márciusa óta (akkor jött ki az első epizód) már látni, mik teljesülhetnek ezekből, és miben nem jutok vele sem előbbre. Ráadásul ahogy írtam, egyre lassabban meg az írás is, rajzolás is, aminek a lehetséges okaiba most nem megyek bele. Előbb-utóbb minden hobbiképregényesnek számot kell vetnie, hogy mi éri meg, és meddig. Itt jelentkezik egy ilyen kis előrehozott kapuzárási pánik is, hogy mi mindent csinálhatnék ugyanezzel az idővel és energiával, ami ténylegesen a jövőmet építené! 😃

Az én válaszom a dilemmára az lett, hogy nem akarok belesántulni egyetlen képregénybe, amin már látszik, mennyi van benne (mennyire érdekli a közönséget, mennyire befogadható, mennyire tudok új terepeken új olvasókat bevonzani vele). Viszont abbahagyni sem akarom, mert számít nekem ez a történet, számít, hogy bár nem bestseller, de azért vannak rajongói, ráadásul a félbehagyott magyar sorozatok halmazát sem szándékozom bővíteni. Ehhez valami nagyon súlyosnak vagy kivételesen jónak kéne történnie. Azt se gondoltam volna egykor, hogy marketinges írásokat fogok tanulmányozni, meg cikkeket írni és blogot vezetni kimondottan a képregényezés miatt, miközben rengeteg olyan dolog rám ragad, amit ezen kívül is hasznosítani tudok. De új motivációra van szükségem, és újabb projektekre a fejlődéshez. Így még lassabban halad ugyan az 5Pallos, de hosszú távon jót fog tenni, amiből remélhetőleg maga a sorozat is profitál.

A Silent Manga Audition egy japán szervezésű, mangakiadásban tapasztalt szerkesztők és világhírű alkotók által szervezett nemzetközi pályázat, amelyre szöveg nélküli képregényekkel lehet nevezni az aktuális tematika szerint. Megy már egy pár éve, jövő héten zárul le a nyolcadik forduló. Sok országból érkeznek nevezések, és baromi motiváló látni, hogy például Indonéziában, Vietnámban vagy Brazíliában milyen sok az ambiciózus képregényes (tőlünk sajnos hagyományosan alig van jelentkező). Nem csoda, ha minden alkalommal több százan indulnak, hisz nem rossz a pénzjutalom, és a zsinórban jobb helyezést elérőket Japánba is meghívják pár napra workshopolni. Ha bírja a gyűrődést, a SMA webmagazinjában mangasorozat rajzolására is felkérik. Személy szerint utóbbira nem számítok, mert tetűlassú vagyok, de minden más jöhet! Már csak nyerni kéne.

A hetedik fordulón indultam először, és bár díjat nem nyertem, de a két pályamunkám közül az egyik "Award Candidate" lett, ami olyasmit jelent, hogy átment a rostán, ami elválasztja az első százvalahány munkát a többitől (608 nevezés volt, 41 díjazott). Alaposan az egómba taposott, hogy erre volt elég a hét év gyakorlat meg a három Alfabéta-díj, hogy az első negyvenben sem voltam benne, és az első magyar díjazott sem én lettem, aki ráadásul pont az én első futamomban lett nyertes (Lüleiya lett az, akinek természetesen rögtön gratuláltam is, mert lehet, hogy irigy vagyok, de nem megkeseredett). Képzeljétek el az ábrázatomat, amint izgatottan olvasom, hogy eredményhirdetés előtt a zsűri elnöke gratulációját fejezi ki Magyarország első díjazottjának, majd továbbgörgetve nem találom a nevem... 😀

Annyi haszna volt ennek a pofáraesésnek, hogy miután áttanulmányoztam valamennyi díjazottat évekre visszamenően, felfedeztem pár dolgot, és ennek tükrében kukáztam a készülő új 5Pallos részt, hogy újraírjam. Azt' vagy jó lesz, vagy nem, de jobb lesz, mint amilyen lett volna. No meg kiviláglott, hogy konkrétan ezen a pályázaton mit szeret a zsűri. Próbálok a továbbiakban jobban igazodni ehhez, bár nem volnék őszinte, ha azt mondanám, hogy cseppet sem tartom modorosnak a helyezett mangák jelentős részét. De majd most jól leadok én is egy modoroskodó sónen motorversenyes darabot, ami egy giga brófiszttel ér véget, és mindenki összehúzott szemöldökkel vigyorog, mint egy pszichopata! 😎 És ezt addig ismételgetem, amíg meg nem unom, a kiszórt pályamunkákból pedig később egy antológiát állítok össze.

Egy másik projekt, amit kifejezetten a munkahelyemen írok üresjáratban (amikor nem az 5Pallost), egy nemzetközi webképregénynek szánt yonkoma, vagyis négy kockás képregénycsík lesz. Ennek megvan a hagyományos felépítése, ami úgy érzem, jó fogódzkodó lesz, azonkívül segíteni fog rendbe tenni a "rendes" képregényeim történetvezetését is. Az alapötlet nem más, mint korábbi állatkereskedői tapasztalataim feldolgozása. Nagyon régóta foglalkoztatott ez a gondolat, de nem tudtam összefüggő sztorivá kovácsolni a rövid gegekre épülő jeleneteket. A 4koma forma viszont ideálisnak tűnik, mert nagyobb ugrásokat tesz lehetővé csíkok és jelenetek között (az összekötő részekkel támadt korábban nehézségem).

Persze nem csak poén lesz poén hátán, sőt, ez nem is kimondottan abban a csattanósra erőltetett stílben fog szólni, sokkal inkább ilyen összefüggő történetre építkező (már megvan a vége, az eleje, a karakterek motivációstul, hibástul, erényestül, drámai szükségletestül), visszafogottabb slice of life hangulat olyan karakterutakkal, amikkel a célközönség (huszonéves lányok, akik szeretik az egzotikus állatokat) azonosulni tud. Nem tervezem hosszúra, hogy ne csak elkezdeni, de befejezni is megtanuljak, és rajzilag is egyszerűbb lesz az 5Pallosnál, hogy sokkal gyorsabban haladjak. És akkor ezzel kipróbálom, hogy a netes, multi-kulti színtéren meddig tudok eljutni, ha már az 5Pallossal úgyis akadályokba ütközök ( például, mert nem kezdeném lefordítani, amíg bizonytalan a folytatás üteme, és a spéci nyelvezet miatt - ami a hangulat része- nem is lenne egyszerű).

Van pár tervem ezeken felül is, de mindnek megvan a maga ideje.

Világépítés - Wuxia életérzés az Óperencián innen

Képregénysorozatom, az 5Pallos eseményeinek és hangulatának egyik fő ihletője Si Naj-an Vízparti történet (angol nyelvű forrásokban Shi Nai'an: Water Margin, All Men are Brothers vagy Outlaws of the Marsh) című munkája, amelyet a klasszikus kínai regényirodalom egyik legjelentősebb alkotásaként tartanak számon. Sok adaptációja látott eddig napvilágot, mifelénk a Dynasty Warriors / Suikoden videójátékok és a Hero 108 Cartoon Network-ös rajzfilmsorozat talán a legismertebb példák azokra a munkákra, amik a regényből merítettek. Magyarul is kiadták, bár kicsit megnyirbálva, egyes fejezeteket kihagyva.

A wuxia zsánerrel rokon (bár egyesek szerint a Vízparti történet még nem az, legfeljebb annak elődje) történetek egyik jellemzője, a felborult társadalmi rend folytán a törvény helyett kardjukban és személyes kapcsolataikban bízó egyének és titkos közösségek virágzása az 5Pallos világában is fellelhető. Az itt emlegetett „berek” valójában nem egy földrajzi helyet jelöl, hanem kísérlet a wuxia hagyományok „jianghu” fogalmának magyar folklórközegbe helyezésére. A jianghu (szó szerint „folyók és tavak”, Csongor Barnabásnál, a regény fordítójánál „a Folyam és a Tó vidéke”) a hivatalos, törvényes keretek közé szorított társadalmi renddel párhuzamosan létező közeg, fizikai határok nélkül. Egy miliő, amit elismert harcosok, szerzetesek, befolyásos figurák, titkos közösségek és más, a többség által a jianghu tagjának elfogadott személyek népesítenek be, sokszínű kapcsolatrendszerrel összekötve. Kialakulásának előfeltétele a válságos társadalmi rend, például a hivatalnokok következmények nélküli visszaélései nyomán. Modern szövegkörnyezetben használják a szervezett bűnözés, az alvilág szinonimájaként is, de kifejezheti a legkülönfélébb – pl. szakmai, érdeklődésbeli – csoportok körülírható közösségét is. 

A jianghu tagjainak általában a polgári nevük mellett vitézi nevük is van, amelyet leginkább a beavatottak használnak egymás között, kívülállók nem feltétlenül ismernek. A wuxia filmekben gyakran „xia” a megszólítása az ismeretlen hősöknek, ami nagyjából annyit tesz, hogy „vitéz”. Egy másik, szintén a wuxia közegben elterjedt kifejezés a „hao han”, amit a hősök egymás közt, egymásra használnak („derék legény”, vagy valami ilyesmi lehetne magyarul). Hölgyek is lehetnek „derék legények”. Salló Sára, vagyis Toportyán tehát simán belefér a szórásba - erre utal az 5Pallos első részének címe: Az öt szegénylegény (amivel még rá is játszottam kicsit, hogy itthon is hallottam már vegyes ivarú társaságot lelegényezni).

Az 5Pallosba is szerettem volna egy megszólítást, amit nem használ bárki bárkire, ellenben kifejezi, hogy a megszólító a megszólítottat a berekhez tartozónak tekinti. Számtalan kifejezés közül (pl. vitéz, lovag, hős, bajnok, harcos stb.) a leventét választottam, mert ennek van számomra valami archaikus, népmesei csengése. Elfér egy fantasy történetben, de mégis ritkán találkozni vele - ha egyáltalán-, emiatt ezt találtam legalkalmasabbnak egy új fogalom, vagy inkább jelentésárnyalat megalkotására. Amikor azt hallom, hogy "levente", nem az 1920-as évek és a II. világháború közti időszakban működő Leventeszervezetek tagjaira, hanem Arany Toldijának „szép magyar leventéire, aranyos vitézeire” asszociálok, így egyfajta nosztalgiafaktort is remélek az áthallástól. A nosztalgia pedig manapság menő a magyar képregényekben. 😉 

Az első és második kép saját fan art a Vízparti történet karaktereiről.

Rajzeszközök 9. - Fancy radír, nem elefántos

Mostanában főleg Tombow Mono radírokat használok. Nem sznobizmusból, hanem mert mindenből a számomra legjobbat keresem, hogy az eszközök a kezem alá dolgozzanak, és ne nekem kelljen alkalmazkodnom hozzájuk. Mindjárt kiderül, hogy radírok tekintetében ezt mennyire sikerült eddig megvalósítani.😃

Az első pár darabot Japánból rendeltem, de azóta itthon is beszerezhető a márka a RajzShop.hu webshopjából. Igaz, nem minden egyes, Deleter webboltban is szereplő típus, de úgy néztem, nem is gyártják már mindet azok közül, amiket korábban teszteltem. A legalapabb Mono Plastic Eraser dolga nálam a vázlatolás közbeni mindennemű radírfeladat, nincs mit magyarázni ezen. Dicsérik netszerte, animék iskolás jeleneteiben is felbukkan, de igazából egy sima radír, na.😃

Kihúzás után a Light változatával vagy a NonDust Eraserrel tisztázom le a rajzot, mert ezek elvileg kisebb nyomást igényelnek (inkább a Light), és így kevésbé fakítják a tusvonalakat - ez azonban tus-, sőt, papírfüggő is! A gyakorlatban az arra hajlamos tus - mint eddigi kedvencem, a Pilot Ink is - fakulni fog, ebből a szempontból majdnem mindegy, milyen radírral nyalogatjuk. Mondjuk azért ne valami keményebb radírral vagy dörzsradírral menjünk neki.

Mindhárom fajta – ahogy a nevük is mutatja – plastic eraser, vagyis nem gumi az anyaga, így az állaga is picit különbözik egy Ápiszos radírtól. Különösen a NonDust verzión figyelhető meg, hogy helyes technikával nem sok apró szöszt, hanem hosszabb csimbókokba összeálló törmeléket képez egy nagyobb felület kiradírozásakor (apró javításoknál persze csak morzsál). Ez pedig azért jó, mert kevesebb szöszt kell a vonalak elkenésének kockáztatásával leseperni. Jellegzetes állaga miatt ez kopik a leggyorsabban. A hagyományos fehér változatot mintha már nem gyártanák, ellenben az új fekete típus dust CATCH néven a fent említett hazai boltban is megtalálható. Eddig ez a kedvencem!

Egy kolléga tanácsára kipróbáltam a Faber Castell Dust-Free-t. Szintén "forgácsmentes", mint a Mono NonDust Eraser, csak épp akkoriban az még nem volt itthon is beszerezhető. Office Depot-ban vettem, de a Faber Castell márka elég elterjedt. Olcsóbb, mint a Monós megfelelője, de kicsit mintha kevésbé lenne "dust-free", mint amaz - több apró gyurmókot hagy sajnos.

Apró részletek kiradírozásához baromi hasznos egy olyan radír, ami egész keskeny. Vettem nemrég egy Tombow Mono Zero precíziós radírt kör alakú töltettel (van téglalap alakú is), aminek pár milliméter átmérőjű feje van, és rottringszerűen jön elő a szárból nyomogatásra. Eddig bevált. Pontosabban találom el vele a vázlatoláskor feldobált felesleges vonalakat, amik túl közel vannak a megtartandóakhoz, és egy nagyobb darab radírral könnyebben elkennénk azokat is. Tulajdonságra egyébként sima radír, semmi többet nem tud. 

Ugyanerre való az elektromos radír is. Amikor évekkel ezelőtt először láttam valakinél, azt hittem, valami vicc - japán vicc. Aztán kiderült, hogy baromi praktikus tud lenni, úgyhogy csak vettem egyet a budai Maido webáruházában. Azóta már mások is árulnak, más márkájút. Azért szeretem, mert nem kell se nagyon rányomni, se tologatni, elég csak odaérinteni, ha például az egyik panelen rossz helyre rajzoltuk a karakter pupilláját, és így nem mázoljuk szét a fél arcát radírozás közben. Nyilván nagyobb felületek radírozására kényelmetlen, és gyorsan is fogy ilyenkor. Lehet ugyan tartalék tölteléket vásárolni hozzá, de drága az adag mennyiségéhez képest, szóval nem érdemes pazarolni. A tartalék csomagban egyébként dörzsradír darabok is vannak, amiket nem tudok mire használni, mert arra, amire jók, egyetlen darab időtlen időkig elég lenne. Nyilván ezt a gyártó is tudja, és így próbál gyakoribb vásárlásra ösztönözni... Más márkák tartalék radíros pakkja olcsóbb és nem tömik tele dörzsradírral, szóval új belépőknek azt ajánlom inkább.

Nagyon egyszerűen működik, két csavarással szét kell nyitni, beletölteni kettő darab AAA-s (ami a kisebbik) ceruzaelemet, visszacsukni, és kész. A szerkezet csúcsában van egy kis üreg, ebben van a kb. egy centis radírfej, amit gombnyomásra pörget egy kis motor. Elég röhejes hangot ad, nyilvános rajzolások alatt rögtön a figyelem középpontjába kerülünk vele. Amikor használjuk, jól fogjuk le a lapot, mert különben kicsúsztathatja maga alól, és rosszabb esetben kapunk egy szép kiradírozott csíkot a legaprólékosabb rajzrészlet közepébe.

Annyi a bökkenő, hogy az elemek viszonylag gyorsan lemerülnek, és hiába működik még a gép, ha már nem bírják elég gyorsan pörgetni a fejet. Ilyenkor aztán akadozik vagy akár meg is áll a papíron, ha kicsit jobban rányomjuk (mert a lassabb pörgés miatt nem veszi ki olyan jól a grafitot érintésre), és hajlamossá válunk „radírozni” vele. Ekkor inkább elemet cserélek, mert nem akarom tönkretenni egyidejűleg a rajzot és a szerkezetet azzal, hogy nem rendeltetésszerűen használom.

A Sand Eraser olyasmi, mint a klasszikus piros-kék iskolás radír sosem használt kék vége. Durva felületű, tusvonalak radírozására (durva lekaparására, hogy a papírt is felszedje), de főleg screen-tone effektezésére való. Utóbbira használtam elvétve, két raszterfólia találkozásánál átmenetet, illetve a háttérbe felhőket kapirgáltam vele, de igazából nélkülözhető eszköz. Nincs róla fotóm, egy rusnya szürke valamit képzeljetek el.

Az alábbi képen egy teljes 5Pallos epizód kihúzás utáni letisztázásakor hátramaradó radírtörmelék látható kompozícióba rendezve.