Ez jó kör volt!

Fun fact: a Fist of the North Star és a City Hunter mangák inspirálták a főhősét egy korábbi képregényemnek, ami pár évvel ezelőtt díjat nyert itthon. Tavaly decemberben pont e két sorozat alkotója zsűrizte egy új mangámat, és ítélt neki díjat egy nemzetközi pályázaton! 😎

Szóval az úgy volt, hogy...

 Pár bejegyzéssel korábban már említettem, hogy elkezdtem nevezgetni egy elég komoly nemzetközi mangapályázatra, mert abban bíztam, hogy ha nyerek és szanaszét osztom a hírét, többen felfigyelnek az itthoni "mangás" közönségből is az 5Pallos projektre a már beavatott "képregényes" közösségen felül. Nyertem ugyan már Alfabéta-díjat, hármat is - ezt minden évben a legjobbnak ítélt új magyar képregény kapja-, de úgy tapasztaltam, az újonnan megcélzott közegben ez nem különösebben bír hírértékkel. Meg amúgy sem, sajnos. Bezzeg ha sokkal nagyobb körítéssel, igazi japán mangakák (mint a fent említett Hara Tetsuo és Hojo Tsukasa) mondanák azt a munkámra, hogy megteszi, egyszeriben "valódi" alkotóvá válnék a szemükben - gondoltam.

Aztán az akkori futam eredményhirdetésénél jó nagyot koppantam. Pedig kajás manga volt a téma, én meg...hát, csináltam már ilyet... Meggyőző érv! Tessék, egy serleg! Fú, de irigy voltam a nyertesekre! 😁 De nem maradhatott ennyiben a dolog - szerencsére van már egy kis gyakorlatom a negatív érzések építő energiává transzformálásában.

Ha elkapja az embert a gépszíj, egyáltalán nem megerőltető végigelemezni a valaha nevezett összes pályamunkát, közben jegyzetelni. Próbáltam közös vonásokat felfedezni a díjazott művekben, és ezek meglétét vagy hiányát keresni a sajátjaimban. Annyit elárulok, hogy alapvető dolgokról van szó, amikről mégis nagyon könnyű megfeledkezni. Egyértelmű protagonista, világos cél, erős nyitás, pár emlékezetes panel, ilyesmik. Például a Silent Manga Audition 7 - Unforgettable Taste pályázatra beadott címeim közül egyikben sem volt a főszereplőnek körülírható küldetése. Ez mondjuk részben a szabályok félreértelmezése miatt is történhetett. Egy ponton ugyanis írják, hogy a történet maga nem szempont az elbírálásnál, egy másik helyen pedig, hogy a vizuális történetmesélés meghatározó. Ezekből - tévesen - azt szűrtem le, hogy elég, ha a panelezést rutinosan kezelem. A lényeg, hogy a következő versenymunkáimnál a fentiekre kiemelten figyeltem.

Előre tudni lehetett az eredményhirdetés napját, de azt nem, hogy ki jutott át a rostán, és ki milyen helyezést kapott. A megelőző hetekben induló napi visszaszámlálós tweetekkel és hatásvadász, tornyokba pakolt mangaoldalakat ábrázoló fotók posztolásával a szervezők igazán tudják, hogy kell táncolni a versenyzők idegein! A nagy nap reggelén szépen rákészültem; rendbe szedtem magam, kizártam minden zavaró tényezőt, és elkerülve minden olyan felületet, ahol elszpojlerezhették volna a nyertesek kilétét, egyenesen a SMA honlapjára mentem. Nem sírok, ha megint nem nyerek. 

Bejön a főoldal, már az új cover illusztrációval, rajta a lezárult versenyre nevezők és díjazottak számával, háttérben hagyományosan pár nyertes munkából vett rajzzal. Lejjebb görget. 😰

...NA VÁRJÁL, AZ OTT AZ ÉN KARAKTEREM! HUH, EZEK SZERINT NYERTEM VALAMIT! Titokban reméltem, hogy most legalább egy Honorable Mention-t (a legalacsonyabb, még pénzdíjas helyezés) elérek, bár a másik munkámat tartottam rá esélyesnek, nem ezt! De oké, velem lehet alkudn...

 ...HHHHáÓÓÓÓÓÓ EZ GRAND PRIX RUNNER UP LETT!! Ez a második legjobb helyezés. Azért nem úgy mondom, hogy második helyezett, mert a Grand Prix-t ezúttal ketten is megkapták, a következő szintre, a GP Runner Up-ra pedig négy nyertes jutott! De még ha a neveink sorrendjében is számolom, az akkor is ötödik a 493-ból! Sosem titkoltam, hogy mivel rengeteg energiát fektettem az elmúlt években a képregényezésbe, biztos voltam benne, hogy majd, egyszer eljutok ide, de ez most hirtelen jött! És tudjátok, mi még a poén? A második pályamunkám is felbukkant valahol a sor vége felé, egy újonnan bevezetett kategóriában (SMAC! Editors Award)! Egy későbbi bejegyzésben tervezem egyébként kielemezni mindkettőt, hátha szolgálok pár érdekességgel. 

Az igazat megvallva valamiféle eufórikus érzésre számítottam, de ez valahogy elmaradt. Miután végigpörgettem a listát, hamar le is ülepedett bennem az élmény. Nyertem. Még szép, hisz mást se csináltam az elmúlt több mint hét évben, mint képregényeket. Nem igazán gondolom, hogy más érzés lett volna fődíjat nyerni - kicsit több pénz járt volna utána, de ennyi. Csak egy héttel később pörgetett fel újra a dolog, és csak ekkor számoltam át, hogy mennyi lesz forintban az a 300.000 yen, ami majd a bankszámlámat üti, miután Mayu a SMAC! szerkesztői csapatból elintézi a papírmunkát (igen, nem rossz, de azért vonjatok le belőle bő húsz százalékot, amit már Japánban levettek róla adó címén). Szanaszét osztottam a hírt mindenféle képregényes és animés facebook csoportban, és tök jó volt, hogy sokan ismeretlenül is gratuláltak a helyezésekhez. Ez elég sokat számít nekem!

A karácsonyi ünnepek után beindultak az események. A szerkesztők közül többen is felkerestek különböző okokból. Elég nemzetközi a stáb egyébként. Chris az interjú kapcsán írt rám, amit minden helyezettel készíteni szoktak. Itt ért egy kis hideg zuhany. Nem vagyok egy dumagép amúgy sem, és bár napi szinten olvasok és hallgatok angol nyelvű médiumokat, a szóbeli nyelvhasználatom mindössze turisták útbaigazítására korlátozódik, évente kétszer. Ebből egyszer rossz irányba. Na, szóval nézem a honlapjukat, gratuláció minden nyertesnek és résztvevőnek. De mi ez itt? "-Ügyesek voltatok! Hamarosan MINDNYÁJATOKAT MEGCSÖRGETÜNK EGY VIDEO CALL EREJÉIG, HOGY SZÓBAN IS GRATULÁLHASSUNK A SIKEREITEKHEZ ÉS HOSSZASAN ELBESZÉLGESSÜNK!" << ezt angolul írták, alatta a képen az első boldog alannyal egy laptop monitorján, amit körbeült a teljes szerkesztőség<<  😱

Tehát mint kiderült, és Chris is megerősítette, igencsak preferált élőszóban interjút adni. Nem lehetett kifogás, hogy a környezetemben soha senki nem használ webkamerát, ezért nekem sincs, hisz most nyertem egy valag pénzt, nehogy már ne tudjak venni belőle egyet! 😅 Próbáltam írásban megválaszolni az összeírt kérdéseket, de pár hét szervezkedés után csak meg kellett ejteni a dolgot egy hirtelen felindulásból vásárolt szerkezet segítségével. Japánban kb. nyolc órával előrébb léteznek, nekem meg a nyertesek freelancer többségével szemben bejárós munkám van, ezért csak valamikor hajnalban tudtam ezt beiktatni. Így történt, hogy egyik hétköznap reggel, munkába indulás előtt életemben először lenyomtam egy nagyjából egy órás interjút angol nyelven.

Egyáltalán nem ment folyékonyan, de csak megértettük egymást. A jelentősen lerövidített és szerkesztett anyag végül felkerült az oldalra, itt olvasható. Időközben Mayu átutalta a zsozsót, és mivel eldicsekedtem vele, hogy már rajta vagyok a következő SMA futamra beadandó mangán, Enrico felajánlotta, hogy dolgozzuk ki együtt. Korábban olvastam, hogy friss nyertesek a további versenyeken támogatást kapnak a szerkesztők egyikétől, amit majdnem egy kerek pillanatig furcsa koncepciónak tartottam, de ha azt vesszük, hogy ez egy tehetségkutató pályázat, rögtön értelmet nyer az egész. Így derülhet ki többek között, hogy mennyi potenciál lakozik még az alanyban, mennyire lehet együtt dolgozni vele, mennyire tud alkalmazkodni az adott szerkesztőségnél bevett munkamenethez - mindez még jóval egy éles megbízás előtt. Ha jobban belegondolok, az interjú is alkalmas lehetett szűrésre, főleg, amikor eljutottunk a klasszikusnak mondható motivációs kérdésig: miként képzelem el a mangás karrieremet pár év múlva? 

Ami a jelent illeti, most kezdem még csak rajzolni az új pályamunkát az aktuális futamra, ami március 31-én jár le. Már december utolsó hetében nekiültem az intenzív írásnak, de nagyon nehezen állt össze, és amikor egyeztettünk, kiderült, hogy megint alapvető hiányosságokat felejtettem benne. Az elmúlt két hónap jó pár új ötlet kidolgozásával és kukázásával telt, mire megállapodhattunk ennél. Eleinte nehezemre esett variálni valamin, amibe egy csomó energiát és időt öltem, de a végeredmény tényleg sokkal letisztultabb lesz, mint amilyen akkor lett volna, ha azonnal elkezdhetem a rajzolást. Úgyhogy akár nyerek, akár nem, ezzel a valamennyire közös munkával legalább szokom egy kicsit a gyűrődést, és egyszer talán nem csak az elvi lehetőségem lesz meg a hivatásszerű alkotáshoz, de az elvárt rutinom is.  Ezt nehezebbnek tartom felszedni, mint a technikai tudást, mert utóbbit lehet egyedül is gyakorolni, míg az előbbihez valódi megrendelők, határidők, pénzügyek kellenek, hogy rákényszerítsék az embert a profizmusra. Nekem legalábbis.