Mangatábor Japánban 2. - Első találkozás a többiekkel, szálloda Tosuban

Az első részből kiderült, hogy egy mangakiadó meghívására átrepültem a világot, hogy pár napig együtt táborozzak a stábbal és sok más meghívott képregényalkotóval. 2018. szeptember 15-én, reggel egy fél napos, kínzással felérő repülőút végén Tokióban landoltam, innen folytatom a történetet.

Szerintem nem indokoltak ezek a reptéri mozgójárdák. Gyalog is ugyanolyan gyorsan lehetne haladni, még nagy csomaggal is. Nem sokáig enyhíti a terhünket, mert össz-vissz valami húszméteres szakaszon szállít, és még csak nem is emelkedőn. A folyosó felét foglalja el, így aki türelmetlen, vagy meg akarja mutatni, hogy milyen kemény gyerek, tüntetőleg sétálhat a lusta disznók mellett. Oké, a hosszú út alatt megnyomorodott térdemnek azért jól esett, hogy addig sem kellett vonszolnom magam. De vége a lazsának, elágazás következett. A bőröndös piktogrammal és angol-japán felirattal megtámogatott jelzőtábla mutatta, merre menjek a csomagomat felvenni.

Apránként előkerült a reptéri személyzet. Először csak egy magányos, egyenruhás ajtónálló, majd a következő folyosón egy középkorú hölgy, aki az információs központ szerepét töltötte be. Egy pillanatra azt hittem, rossz helyen fordultam le, mert nem láttam többé a "luggage claim" táblákat, de a néni megnyugtatott, hogy ott lesz az, csak előbb menjek át a biztonsági ellenőrzésen a szomszéd teremben, azoknál az idős bácsiknál és néniknél. Szerencsére mindegyikük beszélt valamennyire angolul. Első lépésnek ujjlenyomatot vettek egy hasonló masinával, mint amivel Zürichben az útlevelemet olvastattam be. A fotóhoz levetették a szemüvegemet, hátha egy teljesen más személy rejtőzik alatta. Csak viccelek, nagyon kedvesek voltak és segítőkészek, nem szívattak vagy ilyesmi. Ezután beállítottak egy sorbanállás-szimulátor végére, ami egy terráriumban ülő fiatal sráchoz vezetett. Ő ellenőrizte az útlevelemet, megnézte, hogy tényleg én vagyok-e a képen, aztán átengedett a kapun a csomagátvevő terembe. Sok időbe telt kilyukadni ide, de minden simán ment.

Órát ez idáig nem láttam sehol felszerelve, a mobilom meg telekomos internet hozzáférés híján már rég nem az időzónámnak megfelelő időt mutatta. A folyosólabirintusban bolyongva egészen elvesztettem az időérzékemet, nem voltam benne biztos, hogy nem kell már csipkednem magam. Megkerestem a futószalagot, amire az én gépemről való csomagokat tették. Épp akkor fordult ki a pakkom a nyíláson, amikor odaértem, úgyhogy gyorsan le is kaptam. Na de ahogy az kinézett! Az egész tiszta gané, a műanyag biléta az elérhetőségeimmel összegyűrve, szakadozott, csupa olaj! Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem a japán munkatársak művelték vele. Ja, és a lakat sehol! Azonnal feldobtam egy padra, és ellenőriztem, hiányzik-e belőle valami, de szerencsére minden megvolt. Onnan látszott csak, hogy belenyúltak, hogy az itthoni és a japán címemmel ellátott papírlapok nem ott voltak, ahová raktam őket. Nem biztos, hogy tolvajok voltak, a lakatot levághatta a biztonsági szolgálat is, mert van, hogy nem bajlódnak a tulaj előkerítésével, ha bele akarnak nézni. Létezik TSA záras lakat, amihez a reptéri biztonságiaknak van kulcsa, hogy ne kelljen szétbarmolni, de akkor minek árulnak a bőröndboltok egyáltalán olyat, ami nem így működik? Kétezer forintos történet, de akkor is. Gondoltam rá, hogy jelentem, csak hogy tudatosuljon bennük, hogy igen, az ügyfél elégedetlen, és ennek nyoma marad, de mivel igazából baj nem történt, siettem inkább tovább, nehogy lecsússzak a csatlakozásról.

Még egy ellenőrzés, itt a felvett bőröndöm tartalmára volt kíváncsi az udvarias biztonsági ember. Feltettem az asztalára, kinyitottam, és mialatt fehér kesztyűben lapozgatta az összehajtogatott pólókat és zoknigombolyagokat, kérdezett párat. De ez nem volt az az izzasztós interjú, amivel az utazós oldalakon riogattak. Megkérdezte, turistaútra jöttem-e, bár inkább csak hangosan gondolkodott, mert a holmimból rögtön látta. Amikor ahhoz a rekeszhez értünk, ahol a kiadónak szánt ajándék képregényrakást utaztattam, megelőztem a kérdést, és elmondtam, hogy hoztam pár "külföldi mangát" a vendéglátóimnak szuvenírként (a lényeg, hogy nem eladásra). Átlapozta, nagyjából megszámolta, hány darab anélkül, hogy kiemelte volna a kis fészekből, amit még itthon komponáltam a képregények köré a ruháimból, hogy a csomagdobálásnál se mozduljanak el. Szerencsére nem a belezős, pucérkodós részeknél nyíltak ki. A megbotránkoztató médiumok behozatala elvileg tilos attól függetlenül, hogy a belezős és lolicon képregények fellegvárában vagyunk, de hogy mi számít fekete listásnak, lehet, hogy a vizsgálatot végző megítélésén múlik. Nem voltam biztos benne, hogy ami nálunk még nem kirívóan durva, az itt melyik kalapba esik (pl. a Nekronin első száma, vagy a Nyugat + Zombik asztalon akciózós jelenete). Az őr mindent rendben talált, udvariasan elköszönt, mehettem tovább.

A következő kapun kívüli világ bentről nézve olyan kihaltnak tűnt, hogy azt hittem, rossz helyre nyitottam be. Pedig tényleg arra kellett menni a Fukuokába tartó géphez becsekkolni, csak a terminál egyik eldugott szegletébe nyílt, azért nem láttam a sok embert. A biztonsági, akitől a biztonság kedvéért (...) megerősítést kértem ez ügyben, érezhetően nem értette a problémámat, de azért természetesen szépen elmondta. "- Ott az a kapu. Ki tetszik menni, jobbra fordulni, és ott lesz a check-in pult." Azért maradt meg bennem ez a jelenet, mert az őr egy érdekes karakter volt. Fiatal srác, harminc alatti. Termetre alacsony még az ottani átlaghoz képest is, viszont atletikus alkat keskeny csípővel és széles vállakkal. Amikor megszólítottam, egészen közel lépett hozzám, mint aki kötekedni akar, és úgy nézett felfele, hogy válaszoljon. A kiállása alapján ha nem itt kötött volna ki, lehet, hogy gengszter lett volna belőle. Még egy halvány sebhely is volt az arcán. Utólag gondolkodtam rajta, hogy biztos kényelmetlen neki a nyugati turisták magassága, úgy értem, némelyikük ki ha nem én modorával párosulva. A kőbányai bunyós odalépés azért lehet, hogy megelőzze az arcoskodást a "kis japóval". Meg tudjátok, van az a mém, hogy ha magas ember alacsonnyal beszélget, milyen pózban illik és nem illik előbbinek az utóbbit hallgatni. Állítólag zavaró, ha odahajolunk, csak az a baj, hogy ez nem feszengés, hanem azt jelenti, hogy jobban figyelünk, hogy rendesen halljunk mindent. Részemről legalábbis így van.

Szóval megtaláltam a check-in pultot, ahol a személyzet segített beállni a megfelelő sorba. Rendben eljutottam a jelzett kapuig, de még volt fél órám a beszállás megkezdéséig. A váróteremben egyetlen üzlet, de ott ételektől kezdve a Japános tematikájú hűtőmágneseken át az újságokig és mangákig sok minden kapható. Ezen a ponton már két napja nem aludtam, és még nem értem el az úti célomat, nem nagyon volt kedvem nézelődni. Inkább hegyeztem a fülem az alig kivehető angol mondatokra a hangosbemondóból. Összesen két-három külföldi turistát láttam a várakozók között, mivel csak belföldi járatok indulnak innen. A jegykezelő hölgy rendes volt, mert amikor kiderült, hogy fél órát csúszik az indulás, odajött, és mondta, hogy csak várjak ott, mert így is az ő kapujától indul majd a repülőm. Ez megnyugtatott, mert a közepes akusztika és a tört angolság miatt nagyon nehezen hámoztam ki, mit szeretne, amikor a hangosbemondóba olvasta be.

Végre nyílt a kapu, kisbusz vitt a repülőig. Esett az eső, a fedett lépcsőig megtett két méteren a felsorakozó légiutas-kísérők esernyőket tartottak a felszállók fölé. Belülről szúrt szemet, hogy az utastér sokkal kisebb volt, mint amivel érkeztem, de még a Pestről Zürichbe tartónál is. Fokozódott a babaház-feeling, nem csak a plafon volt lejjebb, az ülések is mintha közelebb álltak volna egymáshoz. Óriási szerencse, vagy inkább figyelmesség a becsekkolást végző hölgy részéről, hogy külső helyet kaptam, nem kellett szendvicsben nyomorognom, vagy az ablakhoz passzírozva. Így is ki kellett lógatnom a folyosóra az egyik térdemet, hogy valamennyire elférjek. Egyébként én voltam a gépen az egyetlen külföldi, csak úgy világítottam. Két huszonéves lány nyerte meg a belső üléseket. Udvariasan bekéredzkedtek, cserébe előzékenyen felpattantam, ha egyikük mosdóba indult. Ó, a mosdó! Remélem, a ryokanban nem hagyományos, guggolós budi lesz, mert akkor végem! A repülőn lévőt megint nem teszteltem.

Két óra múlva megérkeztem Fukuokába. Kezdtem belejönni, hogy mindenért meghajlunk, a mosolyogva integető pluszos lánytól és barátnőjétől is így köszöntem el. A csomagfelvétel simán ment, a pakk sértetlenül megérkezett, nem koszolódott tovább. A távolból, a fotocellás kapun túl már ki is szúrtam a SMA stábjának egy részét. Biztos, ami biztos, mindenki lobogtatott egy-egy Silent Manga Audition feliratú táblát, de erre nem volt szükség. Mayut ismertem fel elsőként, hiába bújt maszk mögé. Először szorítottunk kezet editorommal, Chrisszel, aki rögtön meg is hívott egy vendéglőbe, amíg a többiek átvonultak a nemzetközi forgalmat lebonyolító terminálba az Indonéziából érkező képregényesek fogadására.

El se hagytuk a repülőteret, már a rövid vendéglős folyosó pár üzlete kívülről nézve is japánabb volt, mint itthon minden együttvéve, amit annak próbálnak eladni! Kis étkezdék, mindegyik más-más fogásra specializálódott. A kirakatokban mindenhol élethű műanyag ételmakettek, hogy lássuk, mi vár ránk odabent. Hogy örültem volna egy garnitúra játékszusinak, amikor még tartott nálam a modellfigura-festős őrület! Szóba került, hogy emellett Warhammer Fantasy szabályokat és White Dwarf cikkeket is fordítottam a Trollbarlang megbízásából, és kiderült, hogy a csúcsminőségű festeni valók széles választéka ellenére Japánban is komoly rajongóbázisa van a játéknak. Vagy éppen azért, mert velem ellentétben a tényleges játék oldaláról közelítik meg, nem csak kreatív hobbiként.

Chris két kollégája velünk tartott. Kérdezték, mit szeretnék enni, de a bőség zavarában nem tudtam határozott választ adni. Legutóbb épp egy ramenes mangán dolgoztunk együtt, úgyhogy bedobtam a levesezőt. A kísérők udvariasan sugallták, hogy aznap már legalább egyszer megrameneztették őket a korábban befutott vendégek, jobban örülnének valami alternatív megoldásnak. Például szusinak, ha már úgyis a szusis kirakat előtt mentünk el. Velem lehet tárgyalni! Beültünk szusizni. Hogy melyiket szeretem? Hát mindet, főleg a tengeri herkentyűset - kivéve azt, amin hal van! A lazac okés, a tonhal is belefér, de minden más jusson annak, aki jobban megérdemli. Itthon sem eszek sok halat, néhány ritka kivételtől eltekintve egyszerűen sosem bírtam megkedvelni. A pontyot sem, ami pedig hagyományos magyar karácsonyi alapanyag. A japán kollégák ezen nem csodálkoztak, sokkal inkább azon, hogy van egyáltalán, aki megeszi. Nem igazán részletezték, de valami olyasmit hallottam ki a véleményük mögül, hogy valami betegség (vagy sugárfertőzés?) miatt ott nem tanácsos pontyot fogyasztani. Vagy csak szusiként nem?

Amíg kihozták a rendelést, egy korsó sör mellett napirendre került a politika, Chris kedvelt témája, majd hogy produktívak legyünk, a mobilinternet kérdése. Kaptam helyi SIM kártyát, hogy mindig elérhető legyek, és én is elérjem az editorokat, ha szükséges. Elsőre nem sikerült beüzemelni, úgyhogy későbbre halasztottuk, és inkább burkoltunk. Óriási adag szusi több tálcán, itthon negyvenezer alatt nem kapnék ilyet! És milyen finom mind! A friss alapanyag ízre, textúrára összehasonlíthatatlan a gyorsfagyasztott tenger gyümölcseivel. Most, hogy megtudtam, milyennek kell lennie valójában, többé nem vágyok fagyasztott garnélára! Sosem ettem azelőtt tengeri sünt és abalone csigát, de volt mindkettőből egy-egy nigiri a hozzám legközelebbi bambuszkosárkában. Nem tudnám pontosan leírni, milyenek voltak. Előbbi talán kicsit kesernyés, de mindkettő jó értelemben vett tengerízű. Repülőhal-kaviáros maki - ilyen kapható Magyarországon is, ahogy lazacos, tonhalas is, de mondanom sem kell, ezek finomabbak. Tintahal sashimi, ez végképp tök más, mint itthon! Nem gumis, és van íze! Véletlenül az egész kupacot felcsíptem, jól összetapicskoltam a számmal illetett evőpálcikámmal a közös fogyasztásra szánt ennivalót. Olvastam ezt-azt az asztali etikettről, valószínűleg meg is szegtem pár szabályt, de ebben az esetben úgy vettem észre, senki nem zavartatta magát, nem használtak külön kiszedő eszközt. Engem ugyan nem izgat, a BKV-n hamarabb kapok el valami nyavalyát! Én is rendbe jöttem addigra (remélem, hogy hordozó sem voltam már!), és nem tántorított el az a tény sem, hogy Japánban épp olyan járványszezon várt, mint amiből kiszakadtam. Csak ugye itt minden érintett hordta a nindzsa cosplayt. Hamarosan leszállt az indonéz csapat gépe, úgyhogy elindultunk mi is eléjük. Pedig rengeteg kaja maradt még! Remélem, hogy elcsomagoltatta valaki, és nem lett kidobva! Te jó ég! A szívem szakadt meg. 

A nemzetközi terminál kicsit odébb van, mint a belföldi, ahol engem fogadtak. Odakint kellemes, meleg, napsütéses idő volt, az itthonihoz képest szokatlanul magas páratartalommal. Céges minibusszal átgurultunk a másik épülethez, ahol megkértem Christ, hogy fotózzon le a homlokzat oroszláncsaládos szobra előtt. Azt mondta, oké, de ez csak egy sima szobor, nem valami japánspecifikus! Nem baj, a csajok bírják az oroszláncsaládos cuccokat - válaszoltam. Odabent aztán lekapott egy rendes Japános (Fukuokás) felépítmény előtt is, ami igazából egy fesztiváli kellék. Bizonyos rendezvényeken az alján lévő lyukakba rudakat illesztenek, hogy annál fogva egy csapat a vállán hordozza végig az utcán.

A mostani tábor különlegessége, hogy nem csak az új, de a korábban avatott Master Class tagok is mind meg lettek hívva. Indonéziában nagyon megy a helyi készítésű manga, nem csoda, hogy sok ambiciózus fiatal alkotó jelentkezett a pályázatra, és ért el előkelő helyezést. Országukból így egy 12 fős csoport érkezett. Jött még pár spanyol kolléga is. Bemutatkozás és eligazítás után magunk mögött hagytuk a repteret, és késő délután megérkeztünk Tosu városba, ahol megszálltunk a Hotel AZ hotelben. Az első gondolatom a helyről, hogy ha ezt itthon elmesélem, mindenki bohócfilmes poénokat fog bedobálni. A második, hogy a környék elég sivárnak tűnt turista szemmel. Rengeteg raktárépület, alacsony családi házak - hagyományos és modern vegyesen. Mindössze pár nyugati stílusú szálloda és egy játékbarlang magasodott ki, körben a távolban ködbe vesző hegyvonulat. Nyomott külvárosi hangulat, járókelők sehol. Taiyo, a SMA munkatársa is megmondta, hogy abszolúte semmi, de semmi nincs odakünn, úgyhogy ne is csámborogjunk el. Gyanús, hogy ezt csak azért mondta, nehogy eltévedjen valaki, mert egy nyugati turistának már a hotel szomszédságában álló japán kivitelű kertes házak is egzotikumnak számítanak. Nem igaz, hogy semmi érdekeset nem találnánk, ha nagyon akarnánk...

A hallban újabb eligazítás. Vacsorára aznap sajnos nem lehetett számítani, viszont a szomszédban volt egy éjjelnappali. A tokiói metrózáshoz kaptunk egy feltöltött Suica kártyát, ami nem csak bérletként funkciónál, de például ilyen helyeken is fel lehet használni vásárláshoz. Kiosztottak egy paksamétát is, amin a szervezők elérhetőségei mellett a teljes út alatt felkeresett szálláshelyek címei, a napi programok, hasznos japán kifejezések és etikett, a japán SIM kártya beüzemelési útmutatója, valamint a csoportbeosztás található. Több mint ötven ember hatékony koordinálásához szükség volt hat, egyenként 8-10 fős csoportot alkotni egy-egy editorral az élen. A papír szerint én az "A" csoportba kerültem Enrico vezetésével, társaim pedig négy olasz, egy francia, egy német és egy amerikai képregényes. Velük még nem találkoztam, mert egy részüket egy másik szállodába vitték, a többiek meg csak később érkeztek.

A jelenlevőkkel elfoglaltuk a nyolcadik emeletet (a japán épületekben az első emelettől indul a számozás, az a tulajdonképpeni földszint), meglepetésemre egyágyas - bár franciaágyas - szobákat kaptunk. Ahol alkotóduók voltak, gondolom ott ketten egy szobába kerültek, mert egyébként két személyesnek írják le ezeket is a honlapon. Izgatottan nyitottam be a mosdóba, ahol a négyzethez közelítő arányú, kicsi, de mély fürdőkád mellett megkönnyebbülésemre nyugati wc fogadott. Volt rajta beépített bidé, amin a fenékmosó víz hőmérsékletét és a sugár erősségét is szabályozni lehet. Igaz, az ülőkemelegítő és a zene funkció hiányzott - elég csöves modell, de ez jutott. Az egész fülke aljzata húsz centivel magasabban van a padló szintjéhez képest, sokkal alacsonyabb belmagasságú, mint a szoba, és csupa műanyag. Nem szellőzött valami jól, zuhanyzás után (szigorúan zárt ajtónál, hogy a kicsapó pára ne hozza működésbe a füstjelzőt) sokáig nyirkosak voltak a falak. A csap mellett egyenként csomagolt, eldobható fogkefe, borotva, két használatra elég tubusos fogkrém. A falon szappan és sampon nyomós adagolóban. Törölköző, pizsi helyett fehér yukata kikészítve, utóbbit nem próbáltam fel.

 

Megérkezés után mindenki elment pihenni, de megbeszéltük, hogy ha indulunk a közértbe vacsoráért, kopogunk egymásnak, hogy együtt menjünk. Ledőltem az ágyra, és kibontottam a céges borítékot, amit még Chris adott a vendéglőben. Ebben volt a SIM kártya csomagja, a Suica card, meg valami furcsa szolgáltatásra feljogosító pakk, ami ha jól értem, egy élő tolmács vonal hívását teszi lehetővé, ha angolul nem tudó japán illetővel kell kommunikálnunk. Tényleg, a recepciósoknál is van ilyen, ha szükségünk lenne valamire, erről beszélt Taiyo! Most, hogy volt bőven időm, nekimentem megint a SIM kártyának. Nagyon keservesen találtam meg a megfelelő menüpontokat, mert nem csak, hogy itt angolul voltak megadva, a telómon meg magyar van beállítva, mert ezen lehet a legkönnyebben segíteni. De sokszor teljesen logikátlan helyen voltak eldugva, és úgy voltak megfogalmazva, hogy utoljára gondoltam volna arra, hogy ezeket keresem. Mire sikerült a beállítás, hogy a szálloda wi-fijén keresztül felregelhessek a szolgáltató oldalán, már beesteledett. Ami nagyobb baj, hogy így sem működött. Az a helyzet, hogy sok nyugati mobil nem használható Japánban, hiába kártyafüggetlennek és "SIM unlocked-nak" van véve. Az enyém is ilyennek bizonyult, amiért irtózatosan felhúztam magam. A szoba magányában egyre jobban elöntött az elszigeteltség érzése, főleg, ahogy hallottam, a beszűrődő hangok alapján az indonéz csapattagok milyen jól elvannak egymás közt. Vártam a kopogást, de nem jött senki, nekem meg elment a kedvem mindentől és mindenkitől, úgyhogy én sem erőltettem.

Az eligazításnál elmondták, másnap reggel mettől meddig lehet reggelizni az étkezőben, és mikor van gyülekező a hallban, hogy útra keljünk következő állomásunk, a tényleges mangatábor felé. Beállítottam az ébresztőt az ágy támlájába épített órán, és eltettem magam másnapra. A szoba meleg volt és levegőtlen, a légkondi hangosan zúgott, ha pedig ablakot nyitottam, az országúti zajoktól nem tudtam elaludni még úgy sem, hogy legutoljára két és fél nappal azelőtt sikerült. Valahogy aztán csak összejött, és amikor szó szerint a hasamra sütött a nap, már kicsivel jobban éreztem magam. Az ablakon kilesve előbb egy varjút pillantottam meg, ami a vezetékeket szerelő munkásokat leste, majd egy edzőtáborozó gyerek judo / karate csoportot, akik buszra szálltak, talán hogy egy jó kis hegyi, erdei edzéssel kezdjék a napot. Szerencsére én most nem olyan táborban voltam, ahol futással kell kezdeni.

Épp zuhanyoztam, amikor a szomszéd srácok kopogtak, hogy gyerünk reggelizni. Mint kiderült, félrehallottam az instrukciókat, és igencsak bele kellett húzni, hogy a konyha zárása előtt odaérjek. Tisztáztuk az előző este dolgát is. Az történt, hogy bár akkor nem kopogtak, de küldtek facebook üzenetet, hogy megyek-e velük, amit vagy a körülményes internet miatt, vagy mert addigra már lefeküdtem, nem kaptam meg, vagy nem vettem észre, hogy megjött. Úgyhogy kellemesen csalódtam a fiúkban-lányokban, nem olyanok, mint itthon annyian, akikkel eddig dolgom volt, akik az első adandó alkalommal leráztak, kihagytak mindenből. Na, de rohanás lefele!

 Szinte üres az étkező, egy-két japán szállóvendég imitt-amott. Kiszúrtam két olasz csapattársamat és egy maláj kollégát - felismertem őket facebookos fotóikról. Bemutatkoztam, majd a svédasztalos menü felderítése után leültem közéjük. A választék nem volt nagy, de minden, amit kóstoltam, finom volt. Japán omlett, amit téglaformára sütnek és kis téglalapokká szeletelnek fel. Meglepően édes, mert cukorral készítik. Elena, az olasz lány pont emiatt nem szereti, de nekem nagyon bejön a repülős menüből már ismerős lágy tésztájú mini zsömlével kombinálva. Mini virsli, semmi különös, de nem is rossz. A rizst most átugrottam, a levest és a pikáns szószos ételeket is. Viszont a sült halfilé! Sötét színű, de nem volt odaégve. Kicsit olajos ízű, minden esetre nagyon jó! Vicces belegondolni, hogy előző nap mekkora magabiztossággal jelentettem ki, hogy nem szeretem a halat annak fényében, hogy ilyen jót, mint most nem is nagyon ettem még!

Reggeli után Hyrohiku, a maláj srác elment a szálloda pénzbedobós mosodájából visszaszerezni a ruháit, majd lőni pár fotót a közeli házakról referenciakép gyanánt. A többiekkel szétszéledtünk, hogy összekészüljünk a találkozó előtt. Az editorok felhívták rá a figyelmünket, de a paksamétában is kiemelték, hogy a japánok pontos emberek, fontos, hogy mi is mindig időben jelenjünk meg a megbeszélt helyen. Vasárnap délelőtt tíz órakor kiránduló busz várt ránk a hotel parkolójában. Útravalóul mindenki kapott egy félliteres ásványvizet, majd nekivágtunk a több órás útnak. Irány Takamori, a Kumamotói Nemzetközi Mangatábor helyszíne!

Folytatás következik!

Mangatábor Japánban 1. - Rákészülés és repülőút Tokióba

Egy nagy nemzetközi mangarajzoló pályázat szervezői meghívtak egy Japánban tartott táborba, ahol a szakmai programok és városnézés mellett az a megtiszteltetés is ért, hogy átvehettem díszoklevelemet a versenyen nyújtott teljesítményemért. Ha kíváncsiak vagytok, milyen volt a híres mangakák és a bő ötven, a világ minden tájáról érkező díjazott alkotó társaságában eltöltött néhány nap, kövessétek új cikksorozatomat, aminek első részét lejjebb görgetve olvashatjátok!

Kijutni Japánba legalább egyszer azt hiszem, minden mangarajongó vágya. Az én bakancslistámon is szerepelt középiskolás, Dragon Ball-függő koromtól fogva, de amilyen sokba kerül már önmagában a repülőjegy is, az évek során valahogy letettem róla. Volna rá félretett pénzem, egzotikus ételekre, programokra, japán holmikra elszórni még oké is lenne, de sajnálnék annyit magára a közlekedésre költeni. Amióta azonban a Silent Manga Audition beszivárgott az életembe, a nagy utazás újra realitássá vált. A pályázat nyolcadik fordulóján elért helyezésemnek köszönhetően 2017. december végétől folyamatos kapcsolatban állok a SMAC! team editoraival, két új közös projekten is túl vagyunk azóta. Talán ez is segített, hogy a szervezők felvételt szavazzanak meg számomra a korábbi fordulók szerintük legígéretesebb nyerteseiből toborzott Master Class tagjai közé. Az új tagokat az időről időre Japánban megrendezett banketteken avatják, ráadásul az utazás és az ott tartózkodás minden költségét állják. Így történhetett, hogy élve a kivételes lehetőséggel, 2018. szeptember 14-én útra keltem a manga hazájába!  

Érdemes tudni rólam, hogy a pénzkérdést félretéve sem vagyok egy nagy utazó. Korábban a díszállattenyésztő hobbi miatt nem is igen mozdulhattam ki, mert ha megtettem, visszatértemkor mindig valami katasztrófahelyzet fogadott. Pár napnál tovább ezért nem is maradtam távol, és legmesszebbre is Prágába, vagyis a "szomszédba" utaztam - még középsulisként, busszal, nagy társaságban. Nem tökegyedül. Táborozni se jártam soha egy érettségi utáni küzdősport tábort leszámítva, ami meg pont olyan rosszul sült el, ahogy addig is képzeltem az ilyen alkalmakat. Gondolhatjátok, hogy az öröm mellé jutott egy kis pánik is, ami egyenes arányban fokozódott a tábor facebook csoportjában az editorok által csepegtetett tudnivalók szaporodásával.

A legnagyobb para a közfürdő és a régi típusú japán wc dolgában generálódott, mivel a programismertető szerint az idő nagy részét egy hagyományos japán szállóban és egy régi általános iskolában terveztük tölteni. Nem vagyok különösebben exhibicionista, és a térdem, bokám is rossz - tudjátok, nem tudok guggolni... Ami azt illeti, huzamosabb ideig seizában vagy törökülésben ülni se, ami megnehezíti a tradicionális japán életérzés maradéktalan élvezetét. Aztán ott van az idegen nyelv kérdése. Iskolában kifejezetten jó voltam angolból, de jelenleg, bár általában mindent megértek, amit normál tempóban mondanak, beszélni nem beszélek folyékonyan. Mindezeket figyelembe véve kicsivel talán érthetőbb, hogy volt pár pillanat, amikor - bármennyire is butaságnak hangzik - legszívesebben lemondtam volna az utat. De nem tettem, mert tudom, hogy nem akárkit hív meg csak úgy egy valódi japán mangakiadó, és lehet, hogy ilyen alkalom számomra sem adódik többet.

Az útlevelem ezer éve lejárt, úgyhogy mindenképpen újat kellett csináltatni még jóval a zarándoklat előtt, hogy mihamarább repjegyet foglalhassanak számomra. Vízum szerencsére nem kellett, és elegendő költőpénzt is tudtam váltani még épp időben, mert az előkészületek javát az utolsó hetekre hagytam az aktuális SMA manga elhúzódó munkálatai miatt. Megírták, mit vigyünk magunkkal, hogy viselkedjünk, ha már ott vagyunk, hol és kikkel leszünk egy szobában elszállásolva meg hasonlók. Előre felmérték, van-e valami különleges igényünk az ételeket és elhelyezést tekintve (pl. ételallergia, vallási előírások miatt), illetve lehetőséget biztosítottak az utazás előkészületei során felmerülő költségek visszaigénylésére (pl. taxi, vonatjegy a reptérig, nagykövetségig, ételvásárlás az odaút alatt, ha blokkal igazoljuk), úgyhogy mondtam is nekik, itthoni mércével szokatlanul nagyvonalú a stáb. Hasonlót eddig csak a Szegedi Képregényfesztiválon való részvételkor tapasztaltam kiállítóként, nyilván a szervezők anyagi korlátaival arányosan.

Gondoltam, nem illik ezek után üres kézzel menni. Nem lehetett tudni, hány editor lesz ott, és hogy lesznek-e olyanok, akiket még nem ismerhettünk, mert addig a háttérben ténykedtek (többségüknek nem csak a mangakák istápolása, hanem saját webes cikksorozat vezetése, oktatóvideókban szereplés is a feladata, egyebek mellett). Ezért ahelyett, hogy vettem volna tíz zacskó flancosan csomagolt pirospaprikát a Váci utcában, amiből 1-5 darabot aztán hazahoztam volna, kollektív ajándékot szántam nekik - konkrétan egy magyar képregényes pakkot. Mivel a meghívás egyik célja a különböző országok képregényes kultúrájának feltérképezése, úgy éreztem, hasznosnak találják majd.

Kerültek a csomagba friss (egy-két éven belül megjelent) szerzői munkák, hogy bepillantást nyerjenek a mai trendekbe, meg pár régebbi, amik valamilyen szempontból különlegesek voltak. Jutottak bele a klasszikus adaptációs vonalról származók is magyar képregénytörténeti jelentőségük okán csakúgy, mint egy-egy mostani Füles és Kedvenc rejtvénymagazin, hogy lássák természetes környezetüket. Rádobtam még a halomra egy jubileumi Mondo magazint és egy katalógust is a nyáron az Országos Széchényi Könyvtárban tartott képregénykiállítás anyagáról, illetve pár gyöngyszemet a hazai mangakiadás sötét múltjából (Semices kiadású Sailor Moon, Video Girl Ai, stb.). Írtam angol nyelvű lábjegyzetet mindegyikhez, hogy tudják, miről szólnak, és miért fontosak. Nagy részüket vettem, néhányat kedvezményesen vagy ajándékba kaptam, illetve amik már nem hozzáférhetők, saját gyűjteményemből áldoztam fel. Ezeket elosztottam a bőröndöm és a kézipoggyászom között, hogy ha az előbbit a reptéren elkeverik - na emiatt is rettegtem már előre egy ismerősöm egészen friss tapasztalata miatt -, legalább a fele időben megérkezzen. A 33 különböző méretű és formátumú kiadvány összértéke miatt kicsit aggódtam, hogy vámfizetésre köteleznek, vagy egyes pucérkodós, belezős jeleneteknél kinyitva fennakadnak majd csomagellenőrzésnél. Szeretik ilyesmivel riogatni az egyszeri turistát a japán vámügy hivatalos oldalán...

Az indulás előtti napokban kaptunk pár hasznos infót arra az esetre, ha elektronikai cikkeket szeretnénk odakint vásárolni. Ebből a jóhiszemű posztból valahogy aztán a Master Class facebook csoport átcsapott online piactérré, ahol mindenki előre leadhatta a rendelést, hogy mit szeretne venni Japánban, amit érkezéséig az editorok igyekeznek majd beszerezni, hogy ne kelljen időt pazarolni a helyszínen a keresgélésre. Számomra a vadászat öröme része a kalandnak, nem nyújtottam be semmire az igényemet. Konkrét elképzelésem úgysem volt, azt terveztem, biztos találok éppen elég kafa cuccot, amikor majd ott cirkálunk Tokió utcáin. A bőröndöt is úgy pakoltam, hogy hazafelé maradjon hely a szuvenírnek - no meg a rengeteg fancy rajzeszköznek, amit az utolsó nap programjába illesztett, Sekaido művészellátóba tett látogatáskor zsákmányolhatok.

Volt azért egy kis ijesztgetés is, mert pont akkoriban volt tájfun sok helyen nem csak Japánban, de az egész környékén. Nagyon rusnya tájfun-térképet mutogattak nekünk, és elláttak egy rakat telefonszámmal, e-mail címmel, egyéb elérhetőséggel, hogy ha bármi van, a szervezők segíteni tudjanak. Ami jó, mert nem attól féltem, hogy lezuhanunk, hanem attól, hogy esetleg lezárják a reptereket, máshová irányítják a gépet, csúsznak járatok, ami aztán felborít mindent, én meg ott rohangálok majd tanácstalanul egyik termináltól a másikig, életem első repülőútja pedig káoszba fullad.

Az indulás előtti utolsó héten elmentem beszerezni pár új göncöt, sajna egy időben ezzel az új járványszerűséggel. Előtte is tömegesen krehácsoltak a nyakamba a buszon, de immár az egész bevásárlóközpont járványügyi központtá vált. Mindenki akkorra időzítette a shoppingolást, mert akció volt a C&A-ban, ami pedig egyenesen lepratelep benyomását keltette. Azt még valamennyire megértem, hogy hétköznaponként a nagy igyekezetben emberek betegen mennek dolgozni, de hogy egy rohadt pulóver egy ezressel olcsóbban többet érjen, mint mások egészsége, arra a szememben nincs bocsánat. Senki nem szeretne betegség miatt lecsúszni egy méregdrága repülőútról (még ha más is fizeti), jogosan tarthattam ennek lehetőségétől. Találjátok ki, megbetegedtem-e az indulás előtt négy nappal a leprások miatt?

13-a, csütörtök este, kigyógyultam valamennyire. Az utazás előtti éjszaka hajnali kettőig forgolódtam az ágyban, aztán lassan egyértelművé vált, hogy nem fogok tudni elaludni. Így is lett. Korán reggel ki Ferihegyre, majd becsekkolás. Az útiterv a következő volt. Közvetlen járat innen Japánba nincs, szóval Pestről a SWISS gépén előbb az ellenkező irányba, a svájci Zürichbe kell repülni, nem egészen másfél óra. Onnan viszont majdnem fél nap alatt jutok majd el ténylegesen Japánba, a Narita reptérre. Ott váltás az ANA belföldi járatára, még két óra Fukuokába. Átszállásra másfél-két óra áll rendelkezésre minden esetben. Habár az eredeti elképzelés szerint a csomagomat már csak a legvégső állomáson kellett volna felvennem, a reptéri munkatárs figyelmeztetett, hogy Japánba belépéskor úgyis megnézik a pakkomat, ezért csak Tokióig csekkolja be. Jó. Hamarabb kiderül, ha loptak belőle a hírhedten enyveskezű magyar reptéri csomagdobálók. A felszerelt lakatot is biztos pillanatok alatt lekapnák, de úgyis csak azért tettem rá, hogy inkább egy lakat nélkülivel próbálkozzanak. 

A biztonsági ellenőrzés után már itthon egy kis "külföld" fogadott: a reptéri boltokban rengeteg olyan árut kapni, amit az átlagos hazai boltokban nem. Hasonló érzés fogott el, mint kiskoromban a Déli pályaudvarnál működő "dollárboltban" tett látogatásokkor, amikor anyukámék ritkás külföldi kirándulásaikból megmaradt valutáját mentünk elkölteni akkor még egzotikusnak számító Mirindára, Toblerone csokira, legóra meg ilyesmikre. A gyomrom háborgott a nagy izgalomban, de csak betoltam egy croissant-ot meg egy muffint egy kis ásványvízzel. Ez is kétezer forintba került, mert reptér, de az éhezést sem láttam jobbnak úgy, hogy első repülősként (repülőként? repperként?) nem tudtam, mire számítsak kajafronton a mindent egybevetve nagyjából egy napos úton. Blokkokat nem gyűjtögettem, vendéglátóim így is épp eleget áldoztak már rám. Ne filléreskedjünk, ha nem muszáj.

Mosolyogj! A háttérben minden hatodik ember göthös!

Micsoda meglepetés - a tiszteletemre a reptérre is kivonult a járványügyi intézet! Fordulni se tudtam, mindenhonnan krehács. Csináltam is szelfit a fuldokló tömeggel. Az út első szakasza ezt leszámítva kellemesnek volt mondható. Az ablak mellé kaptam helyet. Mindenki azt kérdezte itthon, nem félek-e a repüléstől, meg hogy nem fogom-e kidobni a taccsot, de a helyzet az, hogy a szomszédaim egy ablakra tapadt ötéves mellé ültek, aki aznap járt először a majálison. A felpattanás is vicces volt, de a kedvenc részem, amikor szinte oldalra fordulva kanyarodik a gép. A horizont egészen a fejem fölé került, az addig alattam elterülő erdős táj pedig bolyhos falvédővé vált. Hamarosan reggelit szolgáltak fel, vajas croissant-ot (ismétlés a tudás atyja), itókát és egy apró SWISS logós svájci csokit. Gyorsan megérkeztünk Zürichbe, eddig minden oké.

Ez a reptér kicsit cifrábbnak tűnt a Liszt Ferencnél. A megfelelő kapuhoz előbb azt a kijáratot kellett megtalálni, ami az ellenőrző ponton át (egy leolvasóra téve csekkolják az útlevelet, jól megnézik az arcunkat üvegajtón keresztül) egy olyan kisvasúthoz vezet, ami majd egy kétperces döcögéssel a megfelelő terminálba szállít, miközben a hangosbemondóban madárcsicsergés és tehénbőgés váltakozik. A csatlakozásra várva belefutottam egy kirándulásból hazaigyekvő japán általános iskolás osztályba, egy gépen utaztunk Tokióig. Ezalatt több különbséget is megfigyeltem rajtuk az itteniekhez képest. Először is, bár voltak köztük kis leprások, de mindegyik szájmaszkot viselt, hogy ne betegítse meg a környezetét. Másodszor, tudtak viselkedni. Nem üvöltöztek, nem csapkodtak, és amikor rosszalkodtak, az úgy nézett ki, hogy sűrűn cseréltek üléseket, és feltérdeltek a székben, hogy hátrafordulva beszélgessenek a mögöttük ülő társaikkal, nem zavaró hangerővel.

Már ráharaptam, amikor eszembe jutott, hogy ha nincs fotó, akkor meg sem történt.

 Nem tudom, elvárás-e a légitársaságok részéről, hogy a légiutas-kísérők szépek legyenek, de mindenesetre azok voltak. Végig mosolygósok, kedvesek, ami nyilván munkaköri kötelesség. Viszont a legszebb, talán japán lánynak több arcát is láthattuk, ami szerintem nagyon vicces volt. Éppen töltögette az utasok poharait az említett, szinte túl udvarias modorban, de egyszer csak az egyik gyerek mondhatott valamit, mert hirtelen az irányukba nézett, és az összes kellem eltűnt az arcáról. "Kis szaros!"- tekintet. A későbbiekben megfigyeltem, hogy a japán stewardessek más stílusban szolgálták ki a nyugati turistákat és a japán felnőtteket, idősebb diákokat, mint a japán kisiskolásokat - két üléssor között hirtelen komolyra váltva, mintha tanárnővé változtak volna. 

Ne tévesszen meg senkit a "B" jelzés a jegyen, ez a SWISS-nél nem business class, hanem turista osztály. Amivel semmi gond, nem is vártam el többet, csak hát a lábaim jó hosszúak, úgy férek csak el, ha kisterpeszben a térdeim az előttem lévő ülés két sarka mellé nyúlnak ki. Szerencsére csak a jobboldalamon ült egy nagydarab srác, és ő se nagyon nyújtogatta felém a térdét. Esetleg az út vége felé, de igazat adtam neki, mert addig az ő lábai nyomorogtak, hogy az enyémek úgy-ahogy elférjenek. Tőlem balra egy középiskolásnak saccolt japán lány ült. Majd kuporgott. Mindenféle pózokat vett fel. Összegömbölyödött. Ő megtehette, mert bőven elfért az ülésben. De az élet nem habos torta. Amikor eljutott oda, hogy aludni szeretne, próbált erre hajolni, arra hajolni, de nem nagyon ment a dolog. A még legtűrhetőbb pozitúra a homlokának a lenyitott uzsonnaasztalra támasztása volt, esetleg a minden üléshez járó kispárnával és pokróccal kombinálva. Én azokat végig az ölemben fogtam. Rohadt kényelmetlen volt, pedig feldobhattam volna a csomagtartóba, ha lett volna annyi eszem, meg nem lett volna olyan körülményes a fészkelődés egy középső ülésből.  

Lassan elkezdték körbetolni az italos kocsikat. Csak egy üveg mentes vizet kértem, és beosztottam, mert nem vonzott a repülőn lévő közös wc, mint egyetlen opció. Vagyis de, a sorban állás kicsit vonzott. Kiosztottak egy-egy kis csomag sós kekszet. Pár óra múlva előkerült az első rendes kaja is. Valami tojásos masszás anyag hússal meg párolt zöldséggel. Igazából már nem emlékszem rá, elég felejthető volt, bár nem kifejezetten rossz. De jutott mellé majonézes káposztasaláta, joghurt, kis, puha tésztájú zsömleféle, hozzá vaj és dzsem is. Mintha egy tálcán szolgálák volna fel a tízórait és az ebédet. A joghurtot és a salátát átugrottam, mert nem akartam, hogy meghajtson, de fájó szívvel, mert utálok ételt kidobni. Láttam viszont, hogy a csajszi a salival kezdte, úgyhogy megkínáltam az enyémmel. Ez a fejemben úgy játszódott le, hogy én udvariasan felajánlom, ő megköszöni és örömmel elfogadja. Mindenki boldog, én pedig annak tudatában folytatom az ebédet, hogy aznap is cselekedtem valami jót, és az étel sem a kukában kötött ki. A valóságban viszont ez úgy nézett ki, hogy én, mint nagydarab, vadidegen külföldi váratlanul odahajolok, megkérdem angolul, hogy "-kéred az enyémet is?", mire a ő riadtan a széktámlához simul, és mondja, hogy "-nem!". Ennyiben maradtunk, de innentől még kínosabbá vált a fészkelődés, nehogy hozzáérjek, és azt higgye, molesztálom.

Tetűlassan telt az idő, olvasással próbáltam elütni. Molnár Gábor Éjbe zuhant évek című önéletrajzi regényét vittem magammal. Ott vettem fel a fonalat, hogy az író vakságát okozó balesete után hazaindulna Brazíliából Magyarországra. Egyik folyami kikötőből a másikig utazik számos kényelmetlenség között, míg végül felszállhat az Európába tartó óceánjáróra. Mikor vonatja befut a Keleti pályaudvarra, első dolga, hogy taxival elvigye két Dél-Amerikában fogott és ládákba csomagolt óriáskígyóját a pesti állatkertnek ajándékba, amin persze az út során mindenki ledöbben. De a neheze eztán jön - nem csak a protagonista, de az olvasó számára, az én számomra is. A huszonéves Molnár ugyanis csak annyit árult el levelében az itthoniaknak, hogy látászavarban szenved. Annál a jelenetnél, amikor érkezésekor senki nincs otthon, ezért a munkahelyén keresi fel anyját, aki csak ott tudja meg, hogy fia megvakult, inkább letettem.

Nem is nagyon tudtam volna olvasni ha akartam volna se, mert lekapcsolták a villanyt, lehúzták a sötétítő függönyöket, és csak egy kis halovány pilács égett. Ha valaki lámpát gyújtott maga fölött, odamentek a légikisasszonyok, és leoltották. Ekkorra jutottam el oda, hogy mindenem fájt, felállni meg nehézkes lett volna a körülöttem ülők miatt, és amúgy sem segített volna sokat. Az előttem lévő ülés támlájába épített képernyőn elvileg tudtam volna filmeket nézni, a gyakorlatban viszont rossz volt a kép, a távirányítót meg a karfából, szinte az alvó lány alól kellett volna kipiszkálnom, amibe szorosan bele volt gyógyulva. Egyszer megpróbáltam, pont úgy festettem, mint aki bizalmaskodni akar, rohadt gyanús volt. Aludni nem tudtam, úgyhogy kezdtem kicsit élve eltemetve érezni magam. Vagy még inkább úgy, mint amikor kiskoromban egy műtét miatt egy éjszakát kórházban kellett töltenem - a félhomály, a neszek, a nővérke - stewardess időnkénti sertepertélése közöttünk és a lázálomszerű képek álom és ébrenlét határán. Néha légörvénybe futottunk, ami kicsit meghullámoztatta a gépet. Ilyenkor örültem, és vártam a következőt, mert legalább történt valami.

Szinte el se akartam hinni, amikor egyszer csak elkezdték felrángatni a függönyöket, és tolták befelé a felszolgáló kocsikat. Forróvizes kéztörlő kendőket kaptunk, amit Japánban étkezések előtt használnak. Jött a második fő étkezés. Főtt rizs, szószos sült disznó darabkák. Határozottan jól sikerült. Mellé a kötelező puha minibuci vajjal és dzsemmel, gyümölcssaláta. Dobozos jégkrém. Ez aztán nagyon kell a sok prüszkölőnek! Otthagytam, nehogy visszaessek. A többit megettem.

Még korábban kiosztottak két kitöltendő űrlapot, amit elkérnek az embertől az országba lépéskor. Hol fogunk megszállni, van-e nálunk egy bizonyos összeg feletti készpénz, van-e elvámolni való árunk, büntetett előéletűek vagyunk-e, ilyesmikre kellett válaszolni rajtuk. Amikor a pilóta bejelentette, hogy hamarosan megérkezünk, mindenki pánikszerűen nekiesett a kitöltésnek, látszólag nagy rutinnal. Én nem voltam rutinos, ezért már az út elején elkezdtem kitöltögetni, és mostanra majdnem el is készültem. Nem értettem, mire vonatkozik egy bizonyos pont, de megkérdeztem egy légikisasszonyt, aki segített. Az igazság az, hogy itthon rengeteget olvastam ezekről a papírokról, és szinte minden oldalon előre riogattak olyan dolgokkal, amiket nem is kérdeztek (pl. hogy MINIMUM mennyi pénzt viszünk magunkkal - hogy elhiggyék, turisták vagyunk, nem illegális bevándorlók). Meg hogy rövid interjúra számíthatunk a reptéri őrök részéről. Másrészről az is igaz, hogy hiába tudok angolul, ha a hétköznapokban nem használt szavakat használtak olyan fogalmakra, amiket sokkal közérthetőbben is meg lehet nevezni. Az ilyesmik jól megkavartak.

Akárhogy is, a leszállást megkezdtük, és rövid idő múlva, életemben először japán földre léptem. Nyirkos, borús idő a Narita reptéren. Követtem a jelzéseket, elindultam a csomagfelvétel felé, de mielőtt nekivágtam a labirintusnak, beugrottam a mosdóba. A wc-t nem néztem, de a piszoár igényes. Ez biztató, talán nem hagy el jószerencsém a rötyivel kapcsolatosan a jövőben sem! A csap olyan modern, hogy nem is jöttem rá, hogy működik. Összevissza fogdostam, kerestem egy gombot vagy fotocellát, mire random pillanatban elindult a víz, majd elállt. Más is így járt, nevettünk a dolgon. Volt még bőven időm a következő gép indulásáig, de nem tudtam, meddig tart a beléptetési procedúra, úgyhogy gyorsan indultam is tovább. A gépemről mindenki előrement már. Szinte egyedül lézengtem a kihalt folyosókon, miközben próbáltam feldolgozni, hogy én most frankón Japánban vagyok! Hiába próbáltak némelyek lehúzni, hogy a képregényezéssel nem viszem semmire, meg hogy a japánok direkt elzárkóznak a nyugati alkotóktól, ha mangáról van szó, valahogy mégis ide kerültem!

Folytatás következik!

Teknőslovasok

True Riders című munkám a Silent Manga Audition nemzetközi mangapályázatra készült, és Grand Prix Runner Up helyezést ért el. ELOLVASHATJÁTOK A SZERVEZŐK WEBOLDALÁN. Legújabb bejegyzésemben összeszedek egy rakás dolgot a keletkezéséről, a karakterek és a setting összehozásáról, rajzolásügyi megfontolásokról.

Araki Hirohiko szerint a manga négy alappillére fontossági sorrendben a karakter, a történet, a környezet és a téma. Mégis az utóbbiból indulnék ki, hiszen ez a szempont volt adott. A pályázaton ugyanis minden alkalommal más-más témára, jeligére várnak alkotásokat, amin felül viszonylag kevés dologban kötik meg a kezünket.

Téma

A pályázat nyolcadik körének jeligéje a "Fair Play" volt. Legutóbbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy milyen gondolatokat ébresztett bennem a dolog. Vegyük fel ott a fonalat, hogy nem voltam benne biztos, akarok-e még egy nevezést leadni ugyanarra a versenyre, mert semmi új mondanivalóm nem volt a "versenyzünk és a nehézségek közepette összebarátkozunk az ellenféllel" tematikán felül. Ami nagyon shounen mangás, nagyon gyakori is a pályaművekben,  de érzésem szerint futószalagtermék. Aztán gondoltam, kipróbálom, meddig jutok, ha nem próbálok mindenképpen (rosszul értelmezett) eredeti lenni az alapok elsajátítása előtt. Szóval "friendship, effort, victory" for the win. Csak arra kellett vigyáznom, hogy ne valódi sportot ábrázoljak, tekintve, hogy egyiknek sem ismerem a pontos szabályait, eszközeit, kutatásra meg nem volt idő.

Környezet

A nagy ötletelésben valamiért beugrott a Star Wars - Episode 1 fogatversenye, majd a Saber Rider anime első része. Főleg utóbbi indította be a fogaskerekeket. A sivatagi helyszín nagyon vonzó, ha lassan rajzolunk, vagy bármi miatt nem akarunk bonyolult szerkesztett hátterekkel foglalkozni. Lett végre egy fix pont! Sajnos a járművek már nem olyan szép organikusak, nem megkerülhető a szabályos formák ábrázolása technikai kütyükkel, amikhez sose értettem és sose érdekeltek. Plusz kitalálni hihető sci-fi járműveket számomra nem olyan könnyű. Ezt megpróbáltam úgy kicselezni, hogy robotállatokat rajzolok, amiken a karakterek lovagolnak. Így elég lett volna az állatfigurák főbb tömegeit kicsit darabosra venni, pár szellőzőrostát meg drótot tenni ide-oda.

Végül két dolog döntötte el a kérdést. Egyrészt a jelenetben, ahol a motorosok átülnek a teknősökre, hogy teknősháton fejezzék be a versenyt, a komikus hatás elérése végett nagyobb kontrasztot éreztem szükségesnek jármű és "jármű" között. Számomra a robotállat már majdnem rendes állat abból a szempontból, ahogy a gazdáik viszonyulnak hozzájuk (ha nem csak rule of cool alapján alkalmazzuk őket, hanem van is funkciója az állatszerűségüknek). Vagyis számítunk rá, hogy van affinitásuk az állatokhoz, így nem olyan meglepő, ha segítségül hívják őket a történet egy pontján. Egy vad motorosról viszont nem ez az első, ami eszünkbe jut, ezért meglepőbb, hogy eszébe jut átülni motorról teknősre.

Másrészt próbáltam kicsit előre tervezni. Többször előfordult eddig, hogy a SMA első helyezettjeiből pár perces élőszereplős fimet forgattak. Úgy okoskodtam, hogy növelem erre az esélyeimet, ha átírom a settinget űrversenyről rendes földi motorosbandák uralta kietlen tájra. Így olcsóbb lehetne az előállítás, mert nem kell idegen lényeket meg űrjárgányokat gyártani/animálni, ill. szponzort is találhatnak hozzá pl. használt motoros stúdiók személyében. Óriásteknősök pedig léteznek, és arra a pár másodpercre el is bírnak embereket. Az állatkert, ahol nevelik őket, pedig csinálna magának reklámot a filmmel, mint a Tobu állatkert Grape-kun nevű pingvinjével.

Így lett a környezet tehát posztapokaliptikus sivatag motorosbandákkal, sima motorokkal. A martalócvezér járgányát azért kicsit felpimpeltem, erről majd a karakterekről szóló részben. A motorokhoz nem értek, nem is szeretem rajzolni őket (igazából a posztapót sem szeretem), de hát senki nem rajzolta volna meg helyettem, és nehogy már azért dobjak el egy jó sztoriötletet, mert valaminek a rajzolásához nem szoktam hozzá! Nem konkrét motortípust rajzoltam, nehogy a gyártó tiltakozzon, mert kedvenc modelljének nívóját csökkentené, ha üzemhibásan látnák a potenciális vásárlók egy képregényben. Ehelyett sok-sok referenciaképről összeválogattam, mik azok tulajdonságok, amik alapján rögtön felismerhető, hogy egy motort látunk. Mint a pálcikaember, csak motorban. Egy pálcikamotor. Cserébe a teknős sem egy konkrét fajt ábrázol, és még a gyümölcs is kamu.

Az oszlopkaktuszok miatt azt mondanánk, Amerikában járunk, de csak a háttér színesítése miatt rajzoltam őket. Ha sivatag, akkor kaktusz, keselyű és állatkoponya - ezt véste belénk a popkultúra. Szimbólumok, amiktől a mainstreamhez szokott olvasó könnyebben azonosítja, hogy mit lát. Fun fact: gyerekkoromban teljesen kiakadtam a jeleneten, amikor a Nils Holgersson openingjéban a rénszarvas egy szikláról szemlélte a tájat nagygiccsesen. Mikor nem bakkecske az, hogy ott pipiskedjen a hegyes csülkeivel! A Storm Riders manhuában meg irreálisan sok és nem normális elrendezésű ága van a szarvasok (a tehén és a borjak!) agancsának...őrület! De alkotóként már úgy gondolom, nem kell és lehet minden apróságban a valóságot másolni. Vannak sokkal kártékonyabb szimbólumok is, lásd aranyhal gömbakváriumban. Ami hát nem ideális a hal számára, ha a befogadó valóságként értelmezi...

Történet

"A True Riders egy motorosról szól, aki vizet akar szerezni a sivatagban. Ezt egy rivális bandavezér mind magának akarja, de végül a protagonista bajtársiasságával kiérdemli a részét."

Ebben a formátumban várják tőlem mostanában az új képregényötleteket a SMA editorai. Igen, furcsa volt elsőre a kötött forma, meg hogy nincs értelme kilóméteres mondatokkal szpemelni a messangert, amikor úgyis megkérnek, hogy azért próbáljam meg így. Főleg, hogy sok fontos részlet, csavar, amit selling pointnak gondolok, nem látszik ennyiből. Viszont a gondolatok rendezésére tökéletes, mert látszik, ki a protagonista, mi a küldetése, mi a fő akadálya annak, hogy ezt teljesítse és mi a megoldás. Az elképzelés szerint ha nem tudjuk ilyen egyszerűen megfogalmazni a lényeget, nem állt még össze elég tisztán a fejünkben a cselekmény váza. Van egy érzésem, hogy nem minden történettípusra lehet ezt ráhúzni, de azért a legnépszerűbb címek - vagy a nyertes pályamunkák többsége - visszafejtve csak összefoglalható ebben a sablonban. Ahogy a True Riders is, habár még csak nem is gondoltam ilyesmire íráskor.

1. Bevezetés

A történet indulásától nagyjából a verseny kezdetéig tartó részben tisztázom az alap felállást. Rögtön az első oldalon, nagyban bemutatom a protagonistát, ami mint utólag kiderült, jó pont (a jelenleg kidolgozásra váró mangámhoz is ezt kérték). A környezet belövéséhez is kapunk egy kis mankót a sziklákkal meg a kietlen, repedezett országúton málladozó teherautóval. A protagonista örvendve kukkolja a roncsot a hordókkal, így kezdődik a motiváció megalapozása is, ami a következő oldalpáron tök egyértelművé válik. Az első verzióban üzemanyagért zajlott volna a küzdelem, de úgy éreztem, hogy jobban lehet azonosulni az indítékával, ha valami olyanért harcol, ami alapvető az életben maradáshoz. De a hordókon kívülről nem látszik, ezért be kell mutatni az olvasónak, mi van bennük - erre valók az ivós panelek.

Hamar előkerülnek a konfliktus okozói az erőszakos ex-pankrátorok képében. Azt várnánk, hogy a két banda egymásnak esik, és óriási vérfürdő árán döntik el, kié a zsákmány. Kiváló alkalom, hogy bemutassam, milyen fából faragták a főszereplőt, aki itt cselekvő hőssé válik, döntése tereli új mederbe a cselekményt. Nevezetesen azzal, hogy mindkét stáb egészségét szem előtt tartva békés megoldást kínál egy motorverseny formájában, amiben kihívja az ellenlábasok vezérét. Vélhetően nem csak pacifista, de ravasz is, mert nem szkanderozni hívja. Az ellenfélről is sokat elmond, hogy belemegy a játékba. Plot convenience-nek tűnik? Hát nem erről szól a sok ellenségből baráttá válós sztoriszál a mainstream shounen mangákban? Gilgames-eposz for the win! De pszt, ezt itt még nem tudjuk!

2. Cselekmény kibontása

A verseny kezdetétől a pihenőig tartó rész. Itt már tudjuk, mire megy ki az egész - a protagonista versenyben kell legyőzze ellenfelét a célja eléréséhez. Az a kérdés, hogy sikerül-e neki. A verseny jó ürügy egy kis akcióra. Történetvezetés szempontjából fontos mozzanat az ellenfél balesete, és hogy a protagonista visszafordul érte. Nincs kiloccsant agyvelő meg nyílt törések, mert akkor hogy lesz ebből mese? Szórakoztatni vagyunk itt, nem a napihalálos hírekkel konkurálni! Egyébként pont ezt a megjegyzést fűzte hozzá a zsűri (bár japánul, így guglival fordítottam le), azaz hogy látszik az olvasó szórakoztatására való törekvés a munkán.

Innentől többféleképpen folytatódhatott volna a történet. Amíg egy klasszikus űrmotoros versenyt képzeltem el, annyi lett volna a "Fair Play", hogy ha az ellenfél önhibáján kívül veszít, a protagonista is kiejti magát a játékból, és ketten ülnek a porban, amíg mindenki más be nem fejezi a futamot és meg nem jön a segítség. A sporttársias tematikába azonban sokkal jobban illik, hogy bármi történjék is, a versenyt végigcsinálják igazi játékosokhoz méltóan. Innen ered a cím is; a rider nem csak lovasokra, de motorosokra is utalhat. Így lyukadunk ki oda, hogy...

3. Csavar

...a bandavezér TEKNŐSHÁTON AKARJA FOLYTATNI A FUTAMOT?! A kétoldalas kép a történet legfontosabb jelenete, megérdemli a kiemelt helyet. A két kisebbik panel közül a teknős elég belengetett gyümölcsösben nem vagyok biztos, az talán elhagyható lett volna. Mégis, bemutatja, hogy innentől a gyümölcs botra van szúrva, megerősíti, hogy az a gyümölcs van a botra szúrva, a gyümölcs igazságosan el van felezve és hogy a teknősöket rendkívül érdekli a gyümölcs. Apróságok, de sok múlik azon, hogy a megfelelő időben egyértelművé tesszük-e őket. A másik kis panel a várakozó bandatagok reakcióival kiemeli a helyzet abszurdságát, a komédia alapeszköze.

4. Megoldás

Az utolsó oldal. Annyi trükközés van a jelenetben, hogy nem derül ki, ki győzött. Úgy éreztem, a "Fair Play" mondanivalóját jobban aláhúzza, ha nyitva hagyom a kérdést, csak a következményeket mutatom: mindenki nyer, mert mindenki kap vizet, és az ellenségek sporttársakká válnak.

Karakter

A szereplők több változáson is átestek az ötlet kipattanása óta. A Silent Manga Audition 7-re beküldött Biotriggerből kiindulva az 5Pallos stábját választottam mintául, hogy gyorsabban haladjak a már bejáratott karakterdizájn rajzolásával. Ez annyiban módosult a késztermékben, hogy már csak a protagonista hasonlít Táltosra. Tezuka Osamu Dororója is hatással volt a megrajzolásukra, ami az 5Pallososnál "hurkásabb", kevésbé részletezett végtagokban, rajzfilmesen változatos testalkatokban és a főszereplő szemébe lógó fekete séróban érhető tetten.

 A protagonista - nem adtam neki nevet, hívjuk most csak Enkidunak - farmermellényén békejelet visel, ami eredetileg a nukleáris fegyverkezés elleni tiltakozás szimbóluma. Ez a posztapokaliptikus kontextust nézve szó szerint is értelmezhető, de a mai, általános pacifista jelentése is helytálló. Ezzel a békés képpel szándékosan súrlódik a "vad megjelenés" a leszaggatott ujjakkal (a mellény kabát volt valamikor), a felállított gallérral, a fejkendővel és a sebhellyel, amik kemény gyerek-attribútumok. Ez a kettősség vonatkozik a jellemére is, és ez segíti hozzá célja eléréséhez. A sebhelyes oldalon lévő szemét soha nem láthatjuk, mert a haja mindig eltakarja. Ez kicsit titokzatossá teszi, ami pedig áttételesen az intellektualitására utal - szépen mondva nem csak tökös, de ravasz is. Kialvatlan szeme van, biztos a 24/7 töprengés miatt a banda jövőjéről, amit egyik napról a másikra élnek. Az orrán tapasz, mert néha ököllel kell döntést hozni.

Akárhogy is néz ki, végső soron a cselekedetei határozzák meg a karaktert. A first mate visszafogásán és a békés párbaj felajánlásán, majd a sérült ellenfélhez való visszatérésen kívül fontos mozzanat még jellemábrázolás szempontjából az a panel, ahol elárulja, hogy nem csak emberbarátiságból fordult vissza érte. Előrelátó, mert tudja, hogy ha a martalóc nélkül ér be a célba, orgyilkossággal gyanúsítaná a rivális banda, aminek megint csak vérfürdő lenne a vége. De őszinte is, hogy ezt kertelés nélkül elmondja.

Bár a képregényben nincs kimondva, de a főhős és bandája hadiárvák, akik magukra maradtak a pusztában - ez a felütés szintén illeszkedik a Dororo címszereplőjének sorsához. A tinédzser jófiúk kontra felnőtt gengszterek nem a véletlen műve. Tematikusan is passzol, de stratégiailag is fontos számomra, mivel hogy a legtöbb népszerű shounen mangában hasonló az alap felállás. Mi meg ugye most nyerésre játszunk, nem dobjuk ki a sablonokat, ha megtaláljuk a helyüket.

Itt egy picit tovább rétegeltem a dolgot, mert babát is rajzoltam nekik. Konkrétan arra gondoltam, nem csak azzal növelem a téteket, hogy ivóvizet kell szerezni a csapatnak, plusz le kell szerelni a banditákat, de most már külön a csecsemő és az anyukája biztonsága miatt is aggódhat az olvasó. Már csak egy kiskutya hiányzik a képletből! Eleinte az ellenséges bandába is akartam nőket tenni - Toportyán az 5Pallosból lett volna a rajtzászlós csaj vad neccharisnyában, a punk fickó helyett- de a fenti gondolatmenetet tovább víve fenyegetőbbnek tűntek nélkülük.

 Az ellenlábas bandavezérről Shere Khan (a Disney-féle Dzsungel könyvéből) és Charles Vane kalózkapitány (a Black Sails sorozatból) jutnak eszembe. A pókháló népszerű börtöntetkó, a tüskés vállpáncél alapkellék a sztereotíp posztapó martalócok körében - kiváló példa rá a zsűri egyik tagja, Hara Tetsuo által rajzolt mangának, a Fist of the North Starnak a fél brigádja. Koponyamotívumok a szerkón és a motoron is, hogy még kegyetlenebbnek tűnjön. Járgányának sárvédőjére még orrszarvútülköket imitáló díszek is kerültek. Ennek az is az oka, hogy eltérjenek egymástól a két főszereplő motorjai, amik a hasonló sztorikban nem pusztán járművek, de a karakterek egyéniségének meghosszabbításai is. Mint az embertelen méretű, cifra kardok a fantasy mangákban.

Ha a True Riders sorozat lenne, a két karakter kapcsolatát valószínűleg egy majdnem apa-fia kapcsolat irányába vinném, ahogy alaposabban megismerve egymást a martalócvezér fiatalkori önmagát látná a protagonistában. Egy antihős lenne, akiben megvan a jóság csírája, csak épp a világégés utáni élet nem erre szelektál.

Sakk és ki-shou-ten-ketsu

A Silent Manga Audition mangapályázat nyolcadik körére, a "Fair Play" témára készítettem Knightly Duel című, egyoldalas képregényemet, ami végül SMAC! Editors Award díjat kapott. Nem sok magyar induló művét láthattuk eddig a versenyen, ezért aztán úgy gondoltam, nyertes munkáim elemzésével talán kedvet csinálhatok a nevezéshez. Bár az elemzés lehet, hogy túl fontoskodónak hangzik, mondjuk inkább úgy, hogy leírok róluk mindent, ami eszembe jut a keletkezésük miértjeiről. Mivel nem oszthatok meg egész oldalakat a pályamunkákból a SMA hivatalos felületén kívül, vázlatokat és különálló paneleket használok fel a cikkhez, magát a teljes képregényt ITT NÉZEGETHETITEK KÖZBEN.

Megadott témára történetet kitalálni

Első lépésben definiálni célszerű, hogy mit jelent egyáltalán számunkra a megadott téma: a "Fair Play", avagy "tiszta játszma". Számomra az ellenfelek egyenlő feltételek melletti küzdelmét, aminek során az írott és íratlan szabályokhoz igazodást a résztvevők kötelességüknek tekintik és el is várják egymástól. Ebből elsőre egy sportmanga lehetősége ugrott be, de az élet más területein, kevésbé direkt formában is jelen lehet ez a mentalitás. Számítottam rá, hogy sokak a sportból fognak kiindulni, ezért próbáltam kitalálni valami mást, amivel kitűnhetek a mezőnyből. Korábban sok történelmi és fantasy modellfigurát festettem, és rengeteg kardokról, páncélokról, csatákról szóló irományt olvastam,  úgyhogy második nekifutásra a lovagi torna ugrott be. Ez sem fogott volna meg különösebben, de előkerült egy régi ötletem egy bizonyos sakktábláról, amit össze tudtam kombinálni a párbaj tematikával. Önmagában csak egy geg erejéig tűnt érdekesnek, de mivel az előző verseny során kiderült, hogy akár egyoldalas műveket is küldhetünk, eldöntöttem, hogy egyetlen oldalra és gegre teszek fel mindent.

A gegről és a címválasztásról

A képregény poénja, hogy a csata előtt a két marcona bajnok párbajhoz készülődik, de vérontás helyett egy lovagi tornát szimuláló sakktáblához ülve rendezik az ügyet. Egy közönséges sakkjátszmát nem találtam volna elég meghökkentőnek, kellett hozzá a plusz csavar. Kapóra jött, hogy a sakkban van huszár -angolul knight, vagyis lovag-, és lépni is úgy lehet vele, hogy egy pástot szimuláló sávot hagyva levágható a tábla többi része, mégis ki tudják ütni egymást.

A csonka sakktábla ötlete még nagyon sok évvel ezelőttről származik. Javában tartott a modellezős korszakom, és mindenféle formabontó kreténséggel kísérleteztem, amikor kitaláltam, vagyis eredetileg dizájner tárgynak terveztem. Aztán jött egy képregényötlet két jó barátról, egy itáliai zsoldoskapitányról és egy menazséria-tulajdonosról, akik egy ilyen tábla fölött merengenek az élet dolgairól. Az 5Pallosban is feltűnt volna, mint titkos jelentéssel bíró ajándék, amit küldönc útján kap valaki - párbajra hívás, amiben Táltos az egyik résztvevő.

A címet aszerint választottam meg, hogy igazodjon az alábbi szempontokhoz. Egyrészt jó, ha tükrözi a verseny tematikáját (duel=párbaj, aminek rendszerint szabályai vannak), bár ez nem létfontosságú. Mivel nagyon kevés panel állt a rendelkezésemre, hogy narráció nélkül is egyértelművé tegyem, mi a szitu, a lovagi(as) párbaj kifejezéssel plusz megerősítést kap az olvasó. Mindezek mellett utalás a sakk knight figurájára és foreshadowing.

Rajzstílus, eszközök

Hogy a legjobban működjön a geg, fenn kellett tartanom a komolyság látszatát, amíg csak lehet, ezért egy realisztikusabb rajzstílust választottam. Ehhez hozzá tartozik a részletesebb ábrázolás (pl. a sodronying láncszemeinek egyenkénti megrajzolása a közeliken) és a sűrű vonalkázós, pontozós effektek. Nagyon fontos, hogy az ellenfelek első ránézésre egyértelműen megkülönböztethetőek legyenek, ezért van, hogy az egyik sereg katonáinak fehér, a másiknak fekete a felszerelése. Ez a sakk tematikával is összecseng, bár nem volt cél. Ugyanerre való az eltérő sisak- és vértdizájn a főszereplőkön, és persze az arcoknak is jól felismerhetőnek kell lenniük (főleg, ha olyan történetet illusztrálunk, amiben mindenki egyenruhát visel). A páncélok, fegyverek nem egy konkrét történelmi kor szerint lettek összeválogatva, hogy hamarabb elkészüljek, és nem menjen el még egy csomó idő a történelmi kutatásra is, ami jelen képregény szempontjából teljesen felesleges.

A címfelirat nem foglal sok helyet, és a fontválasztás ellenére nem túl tolakodó a kis, egyszerű keretbe helyezve. A panelon belüli kompozíció legkevésbé fontos részét takarja ki, és a flow-t sem zavarja meg. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy kell-e The End felirat, de elhagytam, mert úgyis mindenki látja, hogy vége, ha lapoz. Csakhogy mivel mindenki hosszabb képregényre számított, volt, aki azt hitte, lemaradtak oldalak (hiszen nem az egy oldalnyi terjedelem a tipikus még ezen a pályázaton sem), úgyhogy a jövőre nézve megfontolandó a lezárás egyértelmű jelzése.

Ezt a képregényt közvetlenül az előző futamra szánt munkáim befejezése után gyártottam le velük egyhuzamban, mert utána az 5Pallossal is haladni kellett, és nem akartam félbeszakítani azt a közelgő SMA határidő miatt. Úgy voltam vele, hogy úgyis csak egy oldal, jobb hamar letudni (egy hét alatt sikerült). A részletesebb rajzstílust fontosnak tartottam, de időspórolás miatt nem használtam screen-tone-okat vagy bármi egyéb "szürkézést" árnyékolásra, "színezésre", kiemelésre. Maradt a vonalrajz, és a G-pen, tűfilcek, ecsettoll egy A4-es Bristol lapra. 0.05-ös tűfilccel a kézben nagy a kísértés túlrészletezni a karaktereket főleg közeli plánoknál ("na még egy kis satírozás ide a járomcsontjához, na még egy kicsi az orra alá..."), úgyhogy inkább nem is nagyon árnyékoltam. Ebben a képregényben sokkal fontosabb az arcjáték minél tisztább olvashatósága, amit könnyű elrontani a kelleténél több satírozással.

Szerkezet

A Knightly Duel lényegében egy yonkoma, vagyis négypaneles képregénycsík annak ellenére, hogy öt panelből áll, amik nem rendeződnek szabályos sorba. Ugyanakkor visszaköszön benne a ki-shou-ten-ketsu szerkezet, ami nem csak a japán négykockások, de általában a távol-keleti történetmesélés jellemző vonása.

1. panel

A bevezető rész a ki, itt kerülnek bemutatásra a szereplők és a környezet, elindítja a cselekményt. Látjuk egymással szemben felsorakozni a seregeket, élükön a két bajnokkal, akik jól elkülöníthetők a közkatonáktól, amiből sejteni, hogy fontos szerepük lesz. A képkivágás úgy lett megválasztva, hogy rajtuk kívül látszódjanak a tömegek, így feltételezzük, hogy egy csatatéren vagyunk. A pózok sugallják, hogy "nem hátrálunk", ezzel is megerősítve, hogy ellenfelekről van szó. 

2. és 3. panel

Shou, vagyis a cselekmény kibontása. Bár két külön panelből áll, ezek funkciójukban megegyeznek: a két főszereplő eltökélt tekintettel bámulja egymást, villám formájú csatorna a panelek közt - feszült hangulat. Lehetett volna egyetlen, megosztott panelben ábrázolni, esztétikai döntés volt ez a megoldás. A plánozás nem véletlen, ebben a szögben tűntek a karakterek a legtökösebbnek. Valamivel tökösebbnek, mint profilból rajzolva, de nem olyan indokolatlanul eltúlzottan tökösnek, mint békaperspektívából. 

4. panel

Ten, vagyis a váratlan fordulat. Sakkfigura! Hogy jön ide a sakkfigura? A TAKK a bábuk jellegzetes koppanása a táblán, ami a sebességvonalak mellett dinamikát ad az akciónak, de egy visszafogott komikus hatás is a célja, amennyiben összedolgozik a meglepetéssel, hogy MIT KERES ITT EGY SAKKFIGURA?  Nagyon fontos volt, hogy azonnal felismerhetőre rajzoljam a huszár figuráját, mert a tábla még nem látszik, de ha már itt nem esik le az olvasónak, hogy sakkozást lát, az visszaveti a csattanó hatását. Az akció pillanatnyi időtartamát segít érzékeltetni a panel kis mérete.

5. panel

Ketsu, vagyis a következmény. Funkciója a fordulat összekötése a bevezetésben és a kibontásban történtekkel. Két harcos párbajozni készül + sakk -> sakkpárbaj. Fontos a sakktábla központi elhelyezése, hogy jól látható a két bábu fajtája és a tábla felépítése (három mező széles, mert ennyi a minimális hely, amin a huszárok lólépésben mozogni tudnak), és a karakterek reakciói. Minél komolyabbnak látszanak, annál jobb. A fehér bajnok épp most tette meg az első lépést, keze még a levegőben, feszülten várja a fekete bajnok lépését, aki mélyen töpreng a stratégiailag legjobb válaszon. A háttérben bámészkodó sereg, vagy maga a háttér, ami elvonhatná a fenti elemekről a figyelmet nem fontos, ezért el lett hagyva. A hordón sakkozást a kockajátékot játszó katonákat ábrázoló metszetek, vázafestmények ihlették - valamiért többen is feldolgozták ezt a jelenetet a történelem során.  

Szerencsejátékot jásztó landsknechtek - Anton Woensam metszete 1529-ből.

Akhilleusz és Aiász kockajátéka - Exékiasz feketealakos vázafestménye kr.e. 540-530 tájáról

5Pallos, beszélnünk kell...

Elhamarkodottan vágtunk ebbe az egészbe. Eltelt bő három év, és nem tartunk sehol, ami az én hibám. Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban, és be kellett látnom, hogy ez így nem vezet jóra. Mindenkinek az lesz a legjobb, ha minél hamarabb kimondjuk, hogy vége.

Szóval abbahagyom az 5Pallost. Mielőtt belemennénk a részletekbe, jöjjön egy kis recap azok számára, akik esetleg nem ismerik a képregénysorozatot és indulásának körülményeit.

Előzmények

Képregényalkotói csoportunk, a 5Panels alapításának negyedik évfordulója körül jutott eszembe, hogy a következő születésnapunkat stílszerű lenne egy rólunk szóló képregény kiadásával megünnepelni. Többféleképpen is meg lehetett volna ragadni a dolgot, lehetett volna például önéletrajzi vagy "munkahelyi" képregény (amikben a főszereplők egy meghatározott szakma képviselői, és rajtuk keresztül a szakma nehézségeibe nyerhet az olvasó betekintést). Végül egy fiktív középkori díszletek közé helyezett kalandtörténet mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, az olvasók érdekesebbnek találják, ha karddal a kézben nindzsázunk, mint azt, hogy maszatoló radírokra panaszkodunk. Az elképzelés szerint az elmúlt öt év során velünk történt vicces vagy más miatt érdekes helyzetekről emlékeztünk volna meg fantasy környezetbe ültetve, sok belsős poénnal és utalással, de úgy mozgatva a cselekményt és a rólunk mintázott karaktereket, hogy azok is jó kedvvel olvassák, akik nem ismernek minket. Ez lett az 5Pallos.

Az egész egy pár hónap alatt lezongorázható, füzetnyi terjedelmű projektnek indult a szokásos rajzaimhoz képest leegyszerűsített dizájnnal. Nem akartam sokáig leragadni vele, mert már javában terveztem egy másik, nagyobb lélegzetvételű képregénykötet megírását. Aztán az első szakasz forgatókönyvének megírásakor már látszott, hogy csúszni fog egy kicsit a dolog, mert a tervezett oldalszámon mégsem tudtam volna előadni úgy, ahogy jónak gondoltam. A condensed storytelling mellett rendes történet helyett tényleg csak in-joke-okra lett volna hely. Az első epizód 2015 októberében jelent meg 24 oldalon, az elképzeltnél jóval szellősebb, mangásabb panelkezeléssel az EpicLine magazin 13. számában.

A fogadtatás szuper volt, mert bár nem álltak érte sosem tömött sorokban, de a sorozatnak szentelt facebook oldal rendszeres frissítésével és bizonyos csoportokban történő heti többszöri tartalommegosztással ("így készült" írások, rajzeszköz ismertetők, wip képek - amiket itt a blogon is olvashattok) a korábbi munkáimnál sokkal népszerűbb lett. Az első epizódot legalább kétszer utánnyomattuk, és 2016-ban Alfabéta-díjat is nyert. Több pozitív hangvételű kritika és ajánló is született róla.

A csavar

Az ember joggal gondolná, hogy minél többet gyakorol valamit, annál gyorsabban fog haladni vele a későbbiekben. Csakhogy az 5Pallos második epizódja már érezhetőbben lassabban készült annak ellenére, hogy szinte minden szabadidőmben vele foglalkoztam. Tulajdonképen a nem szabad időmben is, mivel olyan helyen dolgozom, ahol két vásárló kiszolgálása között lehetséges neten adatokat gyűjteni és brainstormingolni. Mindenképp el akartam készülni a második résszel a soron következő képregényfesztiválra, hogy minél kevesebb rendezvény maradjon ki folytatás nélkül. Mivel egy ponton túl már nem akartam húzni az időt egy újabb átírással, gondoltam, ez a rész most lesz amilyen lesz, aztán majd legközelebb csak jobban megy.

A harmadik rész 2017 májusában jelent meg, és jobban sikerült, viszont egy teljes évet kellett várnia rá az olvasóknak (ami azért részben kiadói döntések következménye is). Ez túl sok idő egy 24 oldalas, folytatásos epizódokból álló sorozatnál! Sajnos azonban nem látok rá lehetőséget, hogy érdemben felpörgessem a tempót, így meg évekig tartana még, mire meglátnánk az alagút végét.

A probléma

Itt van tehát ez a hobbisorozat, ami az összes időmet kitölti, mégis borzasztó ritkásan jelenik meg, ingadozó minőségben. Alapvető hibát érzek a hatékonyságban minden szempontból! Már egy ideje látom, hogy nem fenntartható a dolog (kívülről nézve talán még nyilvánvalóbb, ki tudja), de nem akartam cserben hagyni sem a sorozat követőit, sem az EpicLine magazint.

Az elmúlt egy-két év több történése is arra vezetett rá, hogy nem szabad leragadni semminél, ami nem megy, és nem szabad félni az ebből származó kudarctól, vagy - ahogy én ezeket a dolgokat megélem-, hogy szégyent hozok magamra és a környezetemre. Különösen nehéz a felsülést megemészteni, ha arra gondolok, hogy milyen sok kortárs hazai sorozat szakad félbe, és  - úgy érzem - a képregényfogyasztó közösség szinte már számít is erre minden újonnan induló szériánál. Időnként ráakadok olyan megjegyzésekre, amik a címek elkaszálását tipikus hazai, amatőr fordulatként kezelik. Én is így képzeltem addig, amíg bele nem gondoltam, hogy rendszeresen vágják el még a fejlett képregényes piacokra szánt, profi (= megélhetésszerűen alkotó) művészek sorozatait is azért, mert nem teljesítenek az elvárásoknak megfelelően. Ennek tudatában kicsit könnyebb a helyére tenni a dolgot azzal együtt, hogy teljesen megértem az olvasók csalódottságát.

Feloldás

Nem mintha teljesen haszontalan lett volna az egész. Sokat tanultam azzal, hogy próbáltam kihozni az 5Pallosból, amit lehet, és ehhez rengeteget olvastam írásról, online marketingről és sok kapcsolódó témáról. Ha mindez kimarad, talán sokkal később jutok el odáig, hogy díjat nyerjek egy komoly mangapályázaton. És ha már itt tartunk, hadd zárjam pozitív sorokkal a bejegyzést.

A Silent Manga Audition nem csak egy pályázat, de tehetségkutató verseny is, ami meglátszik a díjazáson, illetve a díjazottak és a szerkesztői stáb közötti további kommunikáción. A kiemelkedő helyezést elérő nyertesek számára lett létrehozva a SMA Masterclass tagság, ami tulajdonképpen egyfajta tiszteletbeli cím, rosta, lépcsőfok. A gyakorlatban több előnye is van, kezdve azzal, hogy az új Masterclass tagok részt vesznek egy egyhetes workshopon, valamint rendelkezésükre áll a szerkesztői team a következő munkájuk kidolgozására. 

Nemrég én is Masterclass taggá váltam, és meghívást kaptam egy szeptemberi utazásra Japánba, ahol szakmai előadásokat látogatunk, megnézzük a Kumamotói Nemzetközi Képregényfesztivált, találkozunk a SMA szervezőkkel egy díjátadón és hasonlók.😎 Sosem ültem még repülőn, nem mentem messzebb Prágánál és utoljára évekkel ezelőtt jártam külföldön (Sankt Pöltenben egy díszállatvásáron), szóval izgi lesz és csupa kihívás már felkészülni is.😅  Jelenleg pedig épp a Kumamoto Roundra írok egy rövid forgatót, és már jelentkezett is Chris, az egyik editor, hogy szóljak, ha előolvasóra, segítségre van szükségem. Azt is mondta, hogy jelezzem, ha van már ötletem egy oneshotra... Megfordult már a fejemben, hogy az 5Pallos kudarca után elmegyek egy kis "szabadságra" képregényügyileg, de láthatjátok, váratlanul felpörögtek az események! Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, asszem! Szóval gyártom a mangát minden fordulóra, és a oneshot, ami a közönség megfelelő reakciója alapján akár sorozatként is folytatódhat, talán épp abból az ötletből indul majd ki, amit annak idején félretettem az 5Pallos kedvéért!

Ez jó kör volt!

Fun fact: a Fist of the North Star és a City Hunter mangák inspirálták a főhősét egy korábbi képregényemnek, ami pár évvel ezelőtt díjat nyert itthon. Tavaly decemberben pont e két sorozat alkotója zsűrizte egy új mangámat, és ítélt neki díjat egy nemzetközi pályázaton! 😎

Szóval az úgy volt, hogy...

 Pár bejegyzéssel korábban már említettem, hogy elkezdtem nevezgetni egy elég komoly nemzetközi mangapályázatra, mert abban bíztam, hogy ha nyerek és szanaszét osztom a hírét, többen felfigyelnek az itthoni "mangás" közönségből is az 5Pallos projektre a már beavatott "képregényes" közösségen felül. Nyertem ugyan már Alfabéta-díjat, hármat is - ezt minden évben a legjobbnak ítélt új magyar képregény kapja-, de úgy tapasztaltam, az újonnan megcélzott közegben ez nem különösebben bír hírértékkel. Meg amúgy sem, sajnos. Bezzeg ha sokkal nagyobb körítéssel, igazi japán mangakák (mint a fent említett Hara Tetsuo és Hojo Tsukasa) mondanák azt a munkámra, hogy megteszi, egyszeriben "valódi" alkotóvá válnék a szemükben - gondoltam.

Aztán az akkori futam eredményhirdetésénél jó nagyot koppantam. Pedig kajás manga volt a téma, én meg...hát, csináltam már ilyet... Meggyőző érv! Tessék, egy serleg! Fú, de irigy voltam a nyertesekre! 😁 De nem maradhatott ennyiben a dolog - szerencsére van már egy kis gyakorlatom a negatív érzések építő energiává transzformálásában.

Ha elkapja az embert a gépszíj, egyáltalán nem megerőltető végigelemezni a valaha nevezett összes pályamunkát, közben jegyzetelni. Próbáltam közös vonásokat felfedezni a díjazott művekben, és ezek meglétét vagy hiányát keresni a sajátjaimban. Annyit elárulok, hogy alapvető dolgokról van szó, amikről mégis nagyon könnyű megfeledkezni. Egyértelmű protagonista, világos cél, erős nyitás, pár emlékezetes panel, ilyesmik. Például a Silent Manga Audition 7 - Unforgettable Taste pályázatra beadott címeim közül egyikben sem volt a főszereplőnek körülírható küldetése. Ez mondjuk részben a szabályok félreértelmezése miatt is történhetett. Egy ponton ugyanis írják, hogy a történet maga nem szempont az elbírálásnál, egy másik helyen pedig, hogy a vizuális történetmesélés meghatározó. Ezekből - tévesen - azt szűrtem le, hogy elég, ha a panelezést rutinosan kezelem. A lényeg, hogy a következő versenymunkáimnál a fentiekre kiemelten figyeltem.

Előre tudni lehetett az eredményhirdetés napját, de azt nem, hogy ki jutott át a rostán, és ki milyen helyezést kapott. A megelőző hetekben induló napi visszaszámlálós tweetekkel és hatásvadász, tornyokba pakolt mangaoldalakat ábrázoló fotók posztolásával a szervezők igazán tudják, hogy kell táncolni a versenyzők idegein! A nagy nap reggelén szépen rákészültem; rendbe szedtem magam, kizártam minden zavaró tényezőt, és elkerülve minden olyan felületet, ahol elszpojlerezhették volna a nyertesek kilétét, egyenesen a SMA honlapjára mentem. Nem sírok, ha megint nem nyerek. 

Bejön a főoldal, már az új cover illusztrációval, rajta a lezárult versenyre nevezők és díjazottak számával, háttérben hagyományosan pár nyertes munkából vett rajzzal. Lejjebb görget. 😰

...NA VÁRJÁL, AZ OTT AZ ÉN KARAKTEREM! HUH, EZEK SZERINT NYERTEM VALAMIT! Titokban reméltem, hogy most legalább egy Honorable Mention-t (a legalacsonyabb, még pénzdíjas helyezés) elérek, bár a másik munkámat tartottam rá esélyesnek, nem ezt! De oké, velem lehet alkudn...

 ...HHHHáÓÓÓÓÓÓ EZ GRAND PRIX RUNNER UP LETT!! Ez a második legjobb helyezés. Azért nem úgy mondom, hogy második helyezett, mert a Grand Prix-t ezúttal ketten is megkapták, a következő szintre, a GP Runner Up-ra pedig négy nyertes jutott! De még ha a neveink sorrendjében is számolom, az akkor is ötödik a 493-ból! Sosem titkoltam, hogy mivel rengeteg energiát fektettem az elmúlt években a képregényezésbe, biztos voltam benne, hogy majd, egyszer eljutok ide, de ez most hirtelen jött! És tudjátok, mi még a poén? A második pályamunkám is felbukkant valahol a sor vége felé, egy újonnan bevezetett kategóriában (SMAC! Editors Award)! Egy későbbi bejegyzésben tervezem egyébként kielemezni mindkettőt, hátha szolgálok pár érdekességgel. 

Az igazat megvallva valamiféle eufórikus érzésre számítottam, de ez valahogy elmaradt. Miután végigpörgettem a listát, hamar le is ülepedett bennem az élmény. Nyertem. Még szép, hisz mást se csináltam az elmúlt több mint hét évben, mint képregényeket. Nem igazán gondolom, hogy más érzés lett volna fődíjat nyerni - kicsit több pénz járt volna utána, de ennyi. Csak egy héttel később pörgetett fel újra a dolog, és csak ekkor számoltam át, hogy mennyi lesz forintban az a 300.000 yen, ami majd a bankszámlámat üti, miután Mayu a SMAC! szerkesztői csapatból elintézi a papírmunkát (igen, nem rossz, de azért vonjatok le belőle bő húsz százalékot, amit már Japánban levettek róla adó címén). Szanaszét osztottam a hírt mindenféle képregényes és animés facebook csoportban, és tök jó volt, hogy sokan ismeretlenül is gratuláltak a helyezésekhez. Ez elég sokat számít nekem!

A karácsonyi ünnepek után beindultak az események. A szerkesztők közül többen is felkerestek különböző okokból. Elég nemzetközi a stáb egyébként. Chris az interjú kapcsán írt rám, amit minden helyezettel készíteni szoktak. Itt ért egy kis hideg zuhany. Nem vagyok egy dumagép amúgy sem, és bár napi szinten olvasok és hallgatok angol nyelvű médiumokat, a szóbeli nyelvhasználatom mindössze turisták útbaigazítására korlátozódik, évente kétszer. Ebből egyszer rossz irányba. Na, szóval nézem a honlapjukat, gratuláció minden nyertesnek és résztvevőnek. De mi ez itt? "-Ügyesek voltatok! Hamarosan MINDNYÁJATOKAT MEGCSÖRGETÜNK EGY VIDEO CALL EREJÉIG, HOGY SZÓBAN IS GRATULÁLHASSUNK A SIKEREITEKHEZ ÉS HOSSZASAN ELBESZÉLGESSÜNK!" << ezt angolul írták, alatta a képen az első boldog alannyal egy laptop monitorján, amit körbeült a teljes szerkesztőség<<  😱

Tehát mint kiderült, és Chris is megerősítette, igencsak preferált élőszóban interjút adni. Nem lehetett kifogás, hogy a környezetemben soha senki nem használ webkamerát, ezért nekem sincs, hisz most nyertem egy valag pénzt, nehogy már ne tudjak venni belőle egyet! 😅 Próbáltam írásban megválaszolni az összeírt kérdéseket, de pár hét szervezkedés után csak meg kellett ejteni a dolgot egy hirtelen felindulásból vásárolt szerkezet segítségével. Japánban kb. nyolc órával előrébb léteznek, nekem meg a nyertesek freelancer többségével szemben bejárós munkám van, ezért csak valamikor hajnalban tudtam ezt beiktatni. Így történt, hogy egyik hétköznap reggel, munkába indulás előtt életemben először lenyomtam egy nagyjából egy órás interjút angol nyelven.

Egyáltalán nem ment folyékonyan, de csak megértettük egymást. A jelentősen lerövidített és szerkesztett anyag végül felkerült az oldalra, itt olvasható. Időközben Mayu átutalta a zsozsót, és mivel eldicsekedtem vele, hogy már rajta vagyok a következő SMA futamra beadandó mangán, Enrico felajánlotta, hogy dolgozzuk ki együtt. Korábban olvastam, hogy friss nyertesek a további versenyeken támogatást kapnak a szerkesztők egyikétől, amit majdnem egy kerek pillanatig furcsa koncepciónak tartottam, de ha azt vesszük, hogy ez egy tehetségkutató pályázat, rögtön értelmet nyer az egész. Így derülhet ki többek között, hogy mennyi potenciál lakozik még az alanyban, mennyire lehet együtt dolgozni vele, mennyire tud alkalmazkodni az adott szerkesztőségnél bevett munkamenethez - mindez még jóval egy éles megbízás előtt. Ha jobban belegondolok, az interjú is alkalmas lehetett szűrésre, főleg, amikor eljutottunk a klasszikusnak mondható motivációs kérdésig: miként képzelem el a mangás karrieremet pár év múlva? 

Ami a jelent illeti, most kezdem még csak rajzolni az új pályamunkát az aktuális futamra, ami március 31-én jár le. Már december utolsó hetében nekiültem az intenzív írásnak, de nagyon nehezen állt össze, és amikor egyeztettünk, kiderült, hogy megint alapvető hiányosságokat felejtettem benne. Az elmúlt két hónap jó pár új ötlet kidolgozásával és kukázásával telt, mire megállapodhattunk ennél. Eleinte nehezemre esett variálni valamin, amibe egy csomó energiát és időt öltem, de a végeredmény tényleg sokkal letisztultabb lesz, mint amilyen akkor lett volna, ha azonnal elkezdhetem a rajzolást. Úgyhogy akár nyerek, akár nem, ezzel a valamennyire közös munkával legalább szokom egy kicsit a gyűrődést, és egyszer talán nem csak az elvi lehetőségem lesz meg a hivatásszerű alkotáshoz, de az elvárt rutinom is.  Ezt nehezebbnek tartom felszedni, mint a technikai tudást, mert utóbbit lehet egyedül is gyakorolni, míg az előbbihez valódi megrendelők, határidők, pénzügyek kellenek, hogy rákényszerítsék az embert a profizmusra. Nekem legalábbis.