Mangatábor Japánban 2. - Első találkozás a többiekkel, szálloda Tosuban

Az első részből kiderült, hogy egy mangakiadó meghívására átrepültem a világot, hogy pár napig együtt táborozzak a stábbal és sok más meghívott képregényalkotóval. 2018. szeptember 15-én, reggel egy fél napos, kínzással felérő repülőút végén Tokióban landoltam, innen folytatom a történetet.

Szerintem nem indokoltak ezek a reptéri mozgójárdák. Gyalog is ugyanolyan gyorsan lehetne haladni, még nagy csomaggal is. Nem sokáig enyhíti a terhünket, mert össz-vissz valami húszméteres szakaszon szállít, és még csak nem is emelkedőn. A folyosó felét foglalja el, így aki türelmetlen, vagy meg akarja mutatni, hogy milyen kemény gyerek, tüntetőleg sétálhat a lusta disznók mellett. Oké, a hosszú út alatt megnyomorodott térdemnek azért jól esett, hogy addig sem kellett vonszolnom magam. De vége a lazsának, elágazás következett. A bőröndös piktogrammal és angol-japán felirattal megtámogatott jelzőtábla mutatta, merre menjek a csomagomat felvenni.

Apránként előkerült a reptéri személyzet. Először csak egy magányos, egyenruhás ajtónálló, majd a következő folyosón egy középkorú hölgy, aki az információs központ szerepét töltötte be. Egy pillanatra azt hittem, rossz helyen fordultam le, mert nem láttam többé a "luggage claim" táblákat, de a néni megnyugtatott, hogy ott lesz az, csak előbb menjek át a biztonsági ellenőrzésen a szomszéd teremben, azoknál az idős bácsiknál és néniknél. Szerencsére mindegyikük beszélt valamennyire angolul. Első lépésnek ujjlenyomatot vettek egy hasonló masinával, mint amivel Zürichben az útlevelemet olvastattam be. A fotóhoz levetették a szemüvegemet, hátha egy teljesen más személy rejtőzik alatta. Csak viccelek, nagyon kedvesek voltak és segítőkészek, nem szívattak vagy ilyesmi. Ezután beállítottak egy sorbanállás-szimulátor végére, ami egy terráriumban ülő fiatal sráchoz vezetett. Ő ellenőrizte az útlevelemet, megnézte, hogy tényleg én vagyok-e a képen, aztán átengedett a kapun a csomagátvevő terembe. Sok időbe telt kilyukadni ide, de minden simán ment.

Órát ez idáig nem láttam sehol felszerelve, a mobilom meg telekomos internet hozzáférés híján már rég nem az időzónámnak megfelelő időt mutatta. A folyosólabirintusban bolyongva egészen elvesztettem az időérzékemet, nem voltam benne biztos, hogy nem kell már csipkednem magam. Megkerestem a futószalagot, amire az én gépemről való csomagokat tették. Épp akkor fordult ki a pakkom a nyíláson, amikor odaértem, úgyhogy gyorsan le is kaptam. Na de ahogy az kinézett! Az egész tiszta gané, a műanyag biléta az elérhetőségeimmel összegyűrve, szakadozott, csupa olaj! Volt egy olyan érzésem, hogy ezt nem a japán munkatársak művelték vele. Ja, és a lakat sehol! Azonnal feldobtam egy padra, és ellenőriztem, hiányzik-e belőle valami, de szerencsére minden megvolt. Onnan látszott csak, hogy belenyúltak, hogy az itthoni és a japán címemmel ellátott papírlapok nem ott voltak, ahová raktam őket. Nem biztos, hogy tolvajok voltak, a lakatot levághatta a biztonsági szolgálat is, mert van, hogy nem bajlódnak a tulaj előkerítésével, ha bele akarnak nézni. Létezik TSA záras lakat, amihez a reptéri biztonságiaknak van kulcsa, hogy ne kelljen szétbarmolni, de akkor minek árulnak a bőröndboltok egyáltalán olyat, ami nem így működik? Kétezer forintos történet, de akkor is. Gondoltam rá, hogy jelentem, csak hogy tudatosuljon bennük, hogy igen, az ügyfél elégedetlen, és ennek nyoma marad, de mivel igazából baj nem történt, siettem inkább tovább, nehogy lecsússzak a csatlakozásról.

Még egy ellenőrzés, itt a felvett bőröndöm tartalmára volt kíváncsi az udvarias biztonsági ember. Feltettem az asztalára, kinyitottam, és mialatt fehér kesztyűben lapozgatta az összehajtogatott pólókat és zoknigombolyagokat, kérdezett párat. De ez nem volt az az izzasztós interjú, amivel az utazós oldalakon riogattak. Megkérdezte, turistaútra jöttem-e, bár inkább csak hangosan gondolkodott, mert a holmimból rögtön látta. Amikor ahhoz a rekeszhez értünk, ahol a kiadónak szánt ajándék képregényrakást utaztattam, megelőztem a kérdést, és elmondtam, hogy hoztam pár "külföldi mangát" a vendéglátóimnak szuvenírként (a lényeg, hogy nem eladásra). Átlapozta, nagyjából megszámolta, hány darab anélkül, hogy kiemelte volna a kis fészekből, amit még itthon komponáltam a képregények köré a ruháimból, hogy a csomagdobálásnál se mozduljanak el. Szerencsére nem a belezős, pucérkodós részeknél nyíltak ki. A megbotránkoztató médiumok behozatala elvileg tilos attól függetlenül, hogy a belezős és lolicon képregények fellegvárában vagyunk, de hogy mi számít fekete listásnak, lehet, hogy a vizsgálatot végző megítélésén múlik. Nem voltam biztos benne, hogy ami nálunk még nem kirívóan durva, az itt melyik kalapba esik (pl. a Nekronin első száma, vagy a Nyugat + Zombik asztalon akciózós jelenete). Az őr mindent rendben talált, udvariasan elköszönt, mehettem tovább.

A következő kapun kívüli világ bentről nézve olyan kihaltnak tűnt, hogy azt hittem, rossz helyre nyitottam be. Pedig tényleg arra kellett menni a Fukuokába tartó géphez becsekkolni, csak a terminál egyik eldugott szegletébe nyílt, azért nem láttam a sok embert. A biztonsági, akitől a biztonság kedvéért (...) megerősítést kértem ez ügyben, érezhetően nem értette a problémámat, de azért természetesen szépen elmondta. "- Ott az a kapu. Ki tetszik menni, jobbra fordulni, és ott lesz a check-in pult." Azért maradt meg bennem ez a jelenet, mert az őr egy érdekes karakter volt. Fiatal srác, harminc alatti. Termetre alacsony még az ottani átlaghoz képest is, viszont atletikus alkat keskeny csípővel és széles vállakkal. Amikor megszólítottam, egészen közel lépett hozzám, mint aki kötekedni akar, és úgy nézett felfele, hogy válaszoljon. A kiállása alapján ha nem itt kötött volna ki, lehet, hogy gengszter lett volna belőle. Még egy halvány sebhely is volt az arcán. Utólag gondolkodtam rajta, hogy biztos kényelmetlen neki a nyugati turisták magassága, úgy értem, némelyikük ki ha nem én modorával párosulva. A kőbányai bunyós odalépés azért lehet, hogy megelőzze az arcoskodást a "kis japóval". Meg tudjátok, van az a mém, hogy ha magas ember alacsonnyal beszélget, milyen pózban illik és nem illik előbbinek az utóbbit hallgatni. Állítólag zavaró, ha odahajolunk, csak az a baj, hogy ez nem feszengés, hanem azt jelenti, hogy jobban figyelünk, hogy rendesen halljunk mindent. Részemről legalábbis így van.

Szóval megtaláltam a check-in pultot, ahol a személyzet segített beállni a megfelelő sorba. Rendben eljutottam a jelzett kapuig, de még volt fél órám a beszállás megkezdéséig. A váróteremben egyetlen üzlet, de ott ételektől kezdve a Japános tematikájú hűtőmágneseken át az újságokig és mangákig sok minden kapható. Ezen a ponton már két napja nem aludtam, és még nem értem el az úti célomat, nem nagyon volt kedvem nézelődni. Inkább hegyeztem a fülem az alig kivehető angol mondatokra a hangosbemondóból. Összesen két-három külföldi turistát láttam a várakozók között, mivel csak belföldi járatok indulnak innen. A jegykezelő hölgy rendes volt, mert amikor kiderült, hogy fél órát csúszik az indulás, odajött, és mondta, hogy csak várjak ott, mert így is az ő kapujától indul majd a repülőm. Ez megnyugtatott, mert a közepes akusztika és a tört angolság miatt nagyon nehezen hámoztam ki, mit szeretne, amikor a hangosbemondóba olvasta be.

Végre nyílt a kapu, kisbusz vitt a repülőig. Esett az eső, a fedett lépcsőig megtett két méteren a felsorakozó légiutas-kísérők esernyőket tartottak a felszállók fölé. Belülről szúrt szemet, hogy az utastér sokkal kisebb volt, mint amivel érkeztem, de még a Pestről Zürichbe tartónál is. Fokozódott a babaház-feeling, nem csak a plafon volt lejjebb, az ülések is mintha közelebb álltak volna egymáshoz. Óriási szerencse, vagy inkább figyelmesség a becsekkolást végző hölgy részéről, hogy külső helyet kaptam, nem kellett szendvicsben nyomorognom, vagy az ablakhoz passzírozva. Így is ki kellett lógatnom a folyosóra az egyik térdemet, hogy valamennyire elférjek. Egyébként én voltam a gépen az egyetlen külföldi, csak úgy világítottam. Két huszonéves lány nyerte meg a belső üléseket. Udvariasan bekéredzkedtek, cserébe előzékenyen felpattantam, ha egyikük mosdóba indult. Ó, a mosdó! Remélem, a ryokanban nem hagyományos, guggolós budi lesz, mert akkor végem! A repülőn lévőt megint nem teszteltem.

Két óra múlva megérkeztem Fukuokába. Kezdtem belejönni, hogy mindenért meghajlunk, a mosolyogva integető pluszos lánytól és barátnőjétől is így köszöntem el. A csomagfelvétel simán ment, a pakk sértetlenül megérkezett, nem koszolódott tovább. A távolból, a fotocellás kapun túl már ki is szúrtam a SMA stábjának egy részét. Biztos, ami biztos, mindenki lobogtatott egy-egy Silent Manga Audition feliratú táblát, de erre nem volt szükség. Mayut ismertem fel elsőként, hiába bújt maszk mögé. Először szorítottunk kezet editorommal, Chrisszel, aki rögtön meg is hívott egy vendéglőbe, amíg a többiek átvonultak a nemzetközi forgalmat lebonyolító terminálba az Indonéziából érkező képregényesek fogadására.

El se hagytuk a repülőteret, már a rövid vendéglős folyosó pár üzlete kívülről nézve is japánabb volt, mint itthon minden együttvéve, amit annak próbálnak eladni! Kis étkezdék, mindegyik más-más fogásra specializálódott. A kirakatokban mindenhol élethű műanyag ételmakettek, hogy lássuk, mi vár ránk odabent. Hogy örültem volna egy garnitúra játékszusinak, amikor még tartott nálam a modellfigura-festős őrület! Szóba került, hogy emellett Warhammer Fantasy szabályokat és White Dwarf cikkeket is fordítottam a Trollbarlang megbízásából, és kiderült, hogy a csúcsminőségű festeni valók széles választéka ellenére Japánban is komoly rajongóbázisa van a játéknak. Vagy éppen azért, mert velem ellentétben a tényleges játék oldaláról közelítik meg, nem csak kreatív hobbiként.

Chris két kollégája velünk tartott. Kérdezték, mit szeretnék enni, de a bőség zavarában nem tudtam határozott választ adni. Legutóbb épp egy ramenes mangán dolgoztunk együtt, úgyhogy bedobtam a levesezőt. A kísérők udvariasan sugallták, hogy aznap már legalább egyszer megrameneztették őket a korábban befutott vendégek, jobban örülnének valami alternatív megoldásnak. Például szusinak, ha már úgyis a szusis kirakat előtt mentünk el. Velem lehet tárgyalni! Beültünk szusizni. Hogy melyiket szeretem? Hát mindet, főleg a tengeri herkentyűset - kivéve azt, amin hal van! A lazac okés, a tonhal is belefér, de minden más jusson annak, aki jobban megérdemli. Itthon sem eszek sok halat, néhány ritka kivételtől eltekintve egyszerűen sosem bírtam megkedvelni. A pontyot sem, ami pedig hagyományos magyar karácsonyi alapanyag. A japán kollégák ezen nem csodálkoztak, sokkal inkább azon, hogy van egyáltalán, aki megeszi. Nem igazán részletezték, de valami olyasmit hallottam ki a véleményük mögül, hogy valami betegség (vagy sugárfertőzés?) miatt ott nem tanácsos pontyot fogyasztani. Vagy csak szusiként nem?

Amíg kihozták a rendelést, egy korsó sör mellett napirendre került a politika, Chris kedvelt témája, majd hogy produktívak legyünk, a mobilinternet kérdése. Kaptam helyi SIM kártyát, hogy mindig elérhető legyek, és én is elérjem az editorokat, ha szükséges. Elsőre nem sikerült beüzemelni, úgyhogy későbbre halasztottuk, és inkább burkoltunk. Óriási adag szusi több tálcán, itthon negyvenezer alatt nem kapnék ilyet! És milyen finom mind! A friss alapanyag ízre, textúrára összehasonlíthatatlan a gyorsfagyasztott tenger gyümölcseivel. Most, hogy megtudtam, milyennek kell lennie valójában, többé nem vágyok fagyasztott garnélára! Sosem ettem azelőtt tengeri sünt és abalone csigát, de volt mindkettőből egy-egy nigiri a hozzám legközelebbi bambuszkosárkában. Nem tudnám pontosan leírni, milyenek voltak. Előbbi talán kicsit kesernyés, de mindkettő jó értelemben vett tengerízű. Repülőhal-kaviáros maki - ilyen kapható Magyarországon is, ahogy lazacos, tonhalas is, de mondanom sem kell, ezek finomabbak. Tintahal sashimi, ez végképp tök más, mint itthon! Nem gumis, és van íze! Véletlenül az egész kupacot felcsíptem, jól összetapicskoltam a számmal illetett evőpálcikámmal a közös fogyasztásra szánt ennivalót. Olvastam ezt-azt az asztali etikettről, valószínűleg meg is szegtem pár szabályt, de ebben az esetben úgy vettem észre, senki nem zavartatta magát, nem használtak külön kiszedő eszközt. Engem ugyan nem izgat, a BKV-n hamarabb kapok el valami nyavalyát! Én is rendbe jöttem addigra (remélem, hogy hordozó sem voltam már!), és nem tántorított el az a tény sem, hogy Japánban épp olyan járványszezon várt, mint amiből kiszakadtam. Csak ugye itt minden érintett hordta a nindzsa cosplayt. Hamarosan leszállt az indonéz csapat gépe, úgyhogy elindultunk mi is eléjük. Pedig rengeteg kaja maradt még! Remélem, hogy elcsomagoltatta valaki, és nem lett kidobva! Te jó ég! A szívem szakadt meg. 

A nemzetközi terminál kicsit odébb van, mint a belföldi, ahol engem fogadtak. Odakint kellemes, meleg, napsütéses idő volt, az itthonihoz képest szokatlanul magas páratartalommal. Céges minibusszal átgurultunk a másik épülethez, ahol megkértem Christ, hogy fotózzon le a homlokzat oroszláncsaládos szobra előtt. Azt mondta, oké, de ez csak egy sima szobor, nem valami japánspecifikus! Nem baj, a csajok bírják az oroszláncsaládos cuccokat - válaszoltam. Odabent aztán lekapott egy rendes Japános (Fukuokás) felépítmény előtt is, ami igazából egy fesztiváli kellék. Bizonyos rendezvényeken az alján lévő lyukakba rudakat illesztenek, hogy annál fogva egy csapat a vállán hordozza végig az utcán.

A mostani tábor különlegessége, hogy nem csak az új, de a korábban avatott Master Class tagok is mind meg lettek hívva. Indonéziában nagyon megy a helyi készítésű manga, nem csoda, hogy sok ambiciózus fiatal alkotó jelentkezett a pályázatra, és ért el előkelő helyezést. Országukból így egy 12 fős csoport érkezett. Jött még pár spanyol kolléga is. Bemutatkozás és eligazítás után magunk mögött hagytuk a repteret, és késő délután megérkeztünk Tosu városba, ahol megszálltunk a Hotel AZ hotelben. Az első gondolatom a helyről, hogy ha ezt itthon elmesélem, mindenki bohócfilmes poénokat fog bedobálni. A második, hogy a környék elég sivárnak tűnt turista szemmel. Rengeteg raktárépület, alacsony családi házak - hagyományos és modern vegyesen. Mindössze pár nyugati stílusú szálloda és egy játékbarlang magasodott ki, körben a távolban ködbe vesző hegyvonulat. Nyomott külvárosi hangulat, járókelők sehol. Taiyo, a SMA munkatársa is megmondta, hogy abszolúte semmi, de semmi nincs odakünn, úgyhogy ne is csámborogjunk el. Gyanús, hogy ezt csak azért mondta, nehogy eltévedjen valaki, mert egy nyugati turistának már a hotel szomszédságában álló japán kivitelű kertes házak is egzotikumnak számítanak. Nem igaz, hogy semmi érdekeset nem találnánk, ha nagyon akarnánk...

A hallban újabb eligazítás. Vacsorára aznap sajnos nem lehetett számítani, viszont a szomszédban volt egy éjjelnappali. A tokiói metrózáshoz kaptunk egy feltöltött Suica kártyát, ami nem csak bérletként funkciónál, de például ilyen helyeken is fel lehet használni vásárláshoz. Kiosztottak egy paksamétát is, amin a szervezők elérhetőségei mellett a teljes út alatt felkeresett szálláshelyek címei, a napi programok, hasznos japán kifejezések és etikett, a japán SIM kártya beüzemelési útmutatója, valamint a csoportbeosztás található. Több mint ötven ember hatékony koordinálásához szükség volt hat, egyenként 8-10 fős csoportot alkotni egy-egy editorral az élen. A papír szerint én az "A" csoportba kerültem Enrico vezetésével, társaim pedig négy olasz, egy francia, egy német és egy amerikai képregényes. Velük még nem találkoztam, mert egy részüket egy másik szállodába vitték, a többiek meg csak később érkeztek.

A jelenlevőkkel elfoglaltuk a nyolcadik emeletet (a japán épületekben az első emelettől indul a számozás, az a tulajdonképpeni földszint), meglepetésemre egyágyas - bár franciaágyas - szobákat kaptunk. Ahol alkotóduók voltak, gondolom ott ketten egy szobába kerültek, mert egyébként két személyesnek írják le ezeket is a honlapon. Izgatottan nyitottam be a mosdóba, ahol a négyzethez közelítő arányú, kicsi, de mély fürdőkád mellett megkönnyebbülésemre nyugati wc fogadott. Volt rajta beépített bidé, amin a fenékmosó víz hőmérsékletét és a sugár erősségét is szabályozni lehet. Igaz, az ülőkemelegítő és a zene funkció hiányzott - elég csöves modell, de ez jutott. Az egész fülke aljzata húsz centivel magasabban van a padló szintjéhez képest, sokkal alacsonyabb belmagasságú, mint a szoba, és csupa műanyag. Nem szellőzött valami jól, zuhanyzás után (szigorúan zárt ajtónál, hogy a kicsapó pára ne hozza működésbe a füstjelzőt) sokáig nyirkosak voltak a falak. A csap mellett egyenként csomagolt, eldobható fogkefe, borotva, két használatra elég tubusos fogkrém. A falon szappan és sampon nyomós adagolóban. Törölköző, pizsi helyett fehér yukata kikészítve, utóbbit nem próbáltam fel.

 

Megérkezés után mindenki elment pihenni, de megbeszéltük, hogy ha indulunk a közértbe vacsoráért, kopogunk egymásnak, hogy együtt menjünk. Ledőltem az ágyra, és kibontottam a céges borítékot, amit még Chris adott a vendéglőben. Ebben volt a SIM kártya csomagja, a Suica card, meg valami furcsa szolgáltatásra feljogosító pakk, ami ha jól értem, egy élő tolmács vonal hívását teszi lehetővé, ha angolul nem tudó japán illetővel kell kommunikálnunk. Tényleg, a recepciósoknál is van ilyen, ha szükségünk lenne valamire, erről beszélt Taiyo! Most, hogy volt bőven időm, nekimentem megint a SIM kártyának. Nagyon keservesen találtam meg a megfelelő menüpontokat, mert nem csak, hogy itt angolul voltak megadva, a telómon meg magyar van beállítva, mert ezen lehet a legkönnyebben segíteni. De sokszor teljesen logikátlan helyen voltak eldugva, és úgy voltak megfogalmazva, hogy utoljára gondoltam volna arra, hogy ezeket keresem. Mire sikerült a beállítás, hogy a szálloda wi-fijén keresztül felregelhessek a szolgáltató oldalán, már beesteledett. Ami nagyobb baj, hogy így sem működött. Az a helyzet, hogy sok nyugati mobil nem használható Japánban, hiába kártyafüggetlennek és "SIM unlocked-nak" van véve. Az enyém is ilyennek bizonyult, amiért irtózatosan felhúztam magam. A szoba magányában egyre jobban elöntött az elszigeteltség érzése, főleg, ahogy hallottam, a beszűrődő hangok alapján az indonéz csapattagok milyen jól elvannak egymás közt. Vártam a kopogást, de nem jött senki, nekem meg elment a kedvem mindentől és mindenkitől, úgyhogy én sem erőltettem.

Az eligazításnál elmondták, másnap reggel mettől meddig lehet reggelizni az étkezőben, és mikor van gyülekező a hallban, hogy útra keljünk következő állomásunk, a tényleges mangatábor felé. Beállítottam az ébresztőt az ágy támlájába épített órán, és eltettem magam másnapra. A szoba meleg volt és levegőtlen, a légkondi hangosan zúgott, ha pedig ablakot nyitottam, az országúti zajoktól nem tudtam elaludni még úgy sem, hogy legutoljára két és fél nappal azelőtt sikerült. Valahogy aztán csak összejött, és amikor szó szerint a hasamra sütött a nap, már kicsivel jobban éreztem magam. Az ablakon kilesve előbb egy varjút pillantottam meg, ami a vezetékeket szerelő munkásokat leste, majd egy edzőtáborozó gyerek judo / karate csoportot, akik buszra szálltak, talán hogy egy jó kis hegyi, erdei edzéssel kezdjék a napot. Szerencsére én most nem olyan táborban voltam, ahol futással kell kezdeni.

Épp zuhanyoztam, amikor a szomszéd srácok kopogtak, hogy gyerünk reggelizni. Mint kiderült, félrehallottam az instrukciókat, és igencsak bele kellett húzni, hogy a konyha zárása előtt odaérjek. Tisztáztuk az előző este dolgát is. Az történt, hogy bár akkor nem kopogtak, de küldtek facebook üzenetet, hogy megyek-e velük, amit vagy a körülményes internet miatt, vagy mert addigra már lefeküdtem, nem kaptam meg, vagy nem vettem észre, hogy megjött. Úgyhogy kellemesen csalódtam a fiúkban-lányokban, nem olyanok, mint itthon annyian, akikkel eddig dolgom volt, akik az első adandó alkalommal leráztak, kihagytak mindenből. Na, de rohanás lefele!

 Szinte üres az étkező, egy-két japán szállóvendég imitt-amott. Kiszúrtam két olasz csapattársamat és egy maláj kollégát - felismertem őket facebookos fotóikról. Bemutatkoztam, majd a svédasztalos menü felderítése után leültem közéjük. A választék nem volt nagy, de minden, amit kóstoltam, finom volt. Japán omlett, amit téglaformára sütnek és kis téglalapokká szeletelnek fel. Meglepően édes, mert cukorral készítik. Elena, az olasz lány pont emiatt nem szereti, de nekem nagyon bejön a repülős menüből már ismerős lágy tésztájú mini zsömlével kombinálva. Mini virsli, semmi különös, de nem is rossz. A rizst most átugrottam, a levest és a pikáns szószos ételeket is. Viszont a sült halfilé! Sötét színű, de nem volt odaégve. Kicsit olajos ízű, minden esetre nagyon jó! Vicces belegondolni, hogy előző nap mekkora magabiztossággal jelentettem ki, hogy nem szeretem a halat annak fényében, hogy ilyen jót, mint most nem is nagyon ettem még!

Reggeli után Hyrohiku, a maláj srác elment a szálloda pénzbedobós mosodájából visszaszerezni a ruháit, majd lőni pár fotót a közeli házakról referenciakép gyanánt. A többiekkel szétszéledtünk, hogy összekészüljünk a találkozó előtt. Az editorok felhívták rá a figyelmünket, de a paksamétában is kiemelték, hogy a japánok pontos emberek, fontos, hogy mi is mindig időben jelenjünk meg a megbeszélt helyen. Vasárnap délelőtt tíz órakor kiránduló busz várt ránk a hotel parkolójában. Útravalóul mindenki kapott egy félliteres ásványvizet, majd nekivágtunk a több órás útnak. Irány Takamori, a Kumamotói Nemzetközi Mangatábor helyszíne!

Folytatás következik!