Mangatábor Japánban 3. - Út Takamoriba, megérkezés a táborba

Az első két részből kiderült, milyen volt a hosszú utazás Japánba, hogy fogadtak vendéglátóim, és hogy éreztem magam a vicces nevű hotelben, ahol az első éjszaka megszálltunk, hogy minden meghívottat bevárjunk. Szeptember 16-án, vasárnap reggel végre elindultunk valódi úti célunk, a Kumamoto prefektúra Takamori városában rendezett Kumamoto International Manga Camp felé.

Újra meleg, napsütés, ideális kirándulóidő. A busz első ülésére ültem az ablak mellé, hogy minél többet lássak a tájból. Mellettem Hyrohiku, a Malajziából érkezett képregényes foglalt helyet, akinek one-shotja egy ideje olvasható a Silent Manga Audition oldalán, és elegendő érdeklődés esetén akár sorozatként is folytatódhatna. Indulás után beszélgettünk egy darabig családról, rajzos karrierlehetőségekről, otthonaink és a japán vidék hasonlóságáról és különbözőségéről. Tosuból kifelé menet láttam például életemben először bambuszerdőt. De ez csak akkor tűnt fel, amikor közelebb haladtunk el mellettük, és nem takarta semmi a sűrűn álló szárakat - nindzsa itt át nem suhant volna sem hátratartott kézzel, sem máshogy- , mert távolról lombot formáló levéltömegeik számomra közönséges erdőnek látszottak. Oké, növénytanból buktam egyszer, és másodjára is csak átcsúsztam. Viszont a közismert tusfestményeken, sőt, ami azt illeti, az animékben is mindig csak a földhöz közeli, ritkásan elágazó szárakat mutatják, ezért el sem tudtam képzelni, hogy végződnek. Néhány kopasz foltot megfigyelve derült ki, hogy keresztmetszetük fölfelé fokozatosan keskenyedik, ágaik a csúcshoz közel egyre inkább az ég felé irányulnak.

Külvárosi hangulat egy órán keresztül. Még mindig sok raktár, üzemi telep, parkoló, gumiabroncs szaküzlet váltotta egymást. A lakóövezetek kicsit barátságosabbak - különféle curry-s, panírozott húsos éttermek, az alacsony kertes házak közt néhány, slice of life mangákból ismerős, jellegzetesen japán, nyitott folyosós emeletes ház. Olyasmi, mint amilyenben Saikóék stúdiója is van a Bakumanban, csak itt a városszélen kevesebb az emeletek száma. Megálltunk húsz percre egy pihenőhelyen. Étterem, mindenes bolt, elektronikai üzlet, büfékuckók vártak itt. Az étterem előterében gachapon masinák több sorban - imádom őket! Az egyik titkos küldetésem minél több érdekes figura begyűjtése volt, erre készültem már mióta!

Ha valaki esetleg nem tudná, miről van szó, olyan automatákat kell elképzelni, amiknek a tartályában műanyag kapszulába zárt játékok, bizsuk, egyéb bolondságok vannak összekeverve. A búra illusztrációin mindig ott van, mik lapulhatnak az adott gépben - többnyire 5-6 változatból álló szériák, amikbe szándékosan tesznek pár kevésbé vonzó és egy nagyon jó játékot, növelve a "pecázás" izgalmát. 100 yenes érmék bedobásával - a komolyabbakhoz 3-4 is kell - és a fogantyú eltekerésével zsákbamacskaszerűen dobnak ki egy-egy kapszulát.  Hasonlók vannak itthon is, de sokkal, sokkal gagyibbak, egészen kis gyerekek tudják legfeljebb díjazni. Szemben a japán gachapon játékokkal, amik közül rengeteget kimondottan felnőtt gyűjtőknek találnak ki kreatív félnótások. Az éttermi soron például többek közt zen kertet és egy vidéki telket lehet összegyűjteni elemenként. Az egyik kapszulában van a ház, egy másikban egy szakasznyi patak vízimalommal, megint másikban egy szénabála és így tovább.

Mindenki odavolt a masinákért, többen is leragadtak előttük. Én is kinéztem pár érdekes szériát, csakhogy kizárólag tízezreseim voltak. Mayu, az egyik editor megkérte az étterem pénztáros nénijét, hogy egy lepedőt váltson fel nekem úgy, hogy egy ezrest száz yenes érmékben kapjak vissza. Ezzel aztán elmentem garázdálkodni. Elsőként egy Cutie Honey Flash animés kulcstartó-sorozat ragadta meg a figyelmemet. Cutie Honey az ún. "jó figura", civil, kibontott hajú formája a "jellegtelen", az énekes és a mesterlövész forma az "elmegy", és a kakukktojás, aki nem Honey valamelyik alakja, hanem a főellenség, Sister Jill a "csak ezt ne". Hát nem pont ezt kaptam?! De hoztam egy szabályt, mégpedig hogy egy gépből csak egyszer vásárlok, különben gyorsan átcsapna a móka szerencsejátékba, és a világ minden pénzét el tudnám verni, mire azt dobja a gép, amit kinéztem!

Ezt a szabályt a következőnél mindjárt meg is szegtem, de igazoltan! Ebben a sorozatban ugyanis kis barlangban bujkáló garnélák ÉS algaevő harcsák vegyesen voltak, ami olyan, mintha két széria lenne összekeverve. Muszáj volt mindkettőből legalább egyet-egyet szerezni! Értitek, valaki egy nap arra ébredt, hogy rátalált egy tátongó piaci résre, amit az átlagember számára teljesen ismeretlen algázók és akváriumi garnélák apró modelljeivel lehetett csak betömni... Két dobás, kétféle fogás, sima ügy. A kék színű garnéla annyira nem tetszik, nem tudom, mennyire élethű, de a többiből már láttam élőt. Az algaevő eléggé élethű, és arra is figyeltek, hogy a barlangja is "algás" legyen (eredetileg a zöld az övé). A fotón nem látszik, de alulról is ki van dolgozva, van kis üvegnyalós szája, mint az igazinak!

Egy dobásra maradt még apróm, választásom egy gömbakváriumos-aranyhalas szettre esett. Ilyet itthon is láttam már a Mondoconon, egy idős, német ajkú házaspár szokta árulni a főleg japán édességekkel megrakott standján. Ennél arról van szó, hogy van egy kis átlátszó kübli, benne egy hígabb zselészerű anyag. Különböző fajtájú aranyhalakból lehet mellé téve egy-egy példány, amit aztán bele kell süllyeszteni a trutykóba, és akkor elvileg olyan, mintha lenne egy kis akváriumunk. Csak az a baj, hogy nekem nem nagyon állt meg a hal vízszintesen, előbb-utóbb elkezdett az oldalára fordulni. Mivel rengeteg halat gondoztam korábban, nem szeretem ezt a látványt, mert tudom, hogy ha így csinál, akkor nem őszinte a mosolya. E bejegyzés írása közben egy hátán lebegő, azaz döglött aranyhal néz vissza rám a kis hínármatricás bilijéből. A zselé fénytörése is a bomló test körüli nyálkaréteget és az egyre zavarosabb vizet idézi. Mondtam már, hogy tapintásra is ilyen kis puha, sikamlós a jószág?

 

Itthon a conon vettem egyszer zöld teás KitKatot, de nem ízlett. Több ismerősöm szerint haltápíze van (szerintem is, bár nem tudom, honnan tudjuk, hogy milyen a haltáp). Egy budai kávézóban kértem matchás lattét, annak meg lucernaíze volt. Ennyi negatív zöld teás tapasztalat után nem hittem volna, hogy valaha is megbarátkozom ezzel az ízesítéssel, de a japán út többször is rámcáfolt. A közeli büfében mindenféle nyársra húzott sült hal, odango, tésztával bevont étel mellett nyomós fagyit is árultak, háromféle ízben. Vaníliás, zöld teás, vaníliás-zöld teás. A többiek már rávetették magukat, bár óvatos duhajként többségében a feles kombót választották. Ezen én is felbátorodtam, és kértem egy full matchásat.

 

Mi értelme vaníliával keverni? Ha rossz, akkor elrontja a vaníliát is, ha jó, a vanília csak hígítja. Utóbbit abból vezettem le, hogy már megtapasztaltam, a mi édességeinkhez képest a japán csemegék kicsit haloványabb ízűek. És valóban, egy visszafogott, de kellemes matcha aroma érződött rajta. Nem olyan intenzíven, mint a téli hidegben befűtött állatkerti elefántházat idéző lattén, de ez az előnyére vált. Érdemes megemlíteni, hogy a tölcsér is picivel finomabb volt, mint az itthoni (édességben a basic és a mézes kivitel között állt), formája miatt pedig jobban ült rajta a kupac. Természetesen tele volt nyomva az egész, nem csak a peremére volt ügyeskedve az amúgy is nagy adag.   

Vissza a buszba, folytatódott a több órás túra. Mayunál volt hordozható wifi, úgyhogy útközben meg tudtam osztani pár addig lőtt fotót a privát és az 5Pallosos fb profilomon. Közben megváltozott a táj, egyre kevesebb épületet és egyre több erdőfoltot láttunk. Mielőtt bevettük volna magunkat a hegyek közé, még egy utolsó pisiszünetre megálltunk egy újabb pihenőhelyen. A természet közelségét jelezte, hogy akkora fekete pillangó szállt el mellettünk a parkolóban, hogy először azt hittem, fecske! Én ugyan nem mentem be, de a srácok a nyilvános illemhelyen mást is láttak, a vidék közeledtének kevésbé szívderítő hírnökét. Azt a bizonyost... A pottyantóst... Ajjaj, innentől már mindenhol csak ilyen lesz? Azt nem élném túl!

Vécés után büfés téma. Több kifőzde is sorakozott itt. Egyikben shaved ice volt kapható. Ez nem teljesen azonos a magyarul jégkásának hívott trutyival, mert frissen "reszelik" hozzá a jeget, és utólag öntik nyakon sziruppal, nem kavarog folyamatosan a szörpben ázva. Kiskanállal kell lapátolni, nem szívószállal szürcsölni. A szomszéd kuckóban édesburgonyás taiyakit és más, tésztában sült vagy főtt csemegéket lehetett venni. Sokféle ízben létezik még, a közös bennük a halformájú tészta, és hogy valamilyen töltelékkel vannak megtömve. Kumamoto prefektúrában nagyon megy az édesburgonya, mindenbe ezt raknak, gondolom ezért is a "krumplis hal" itt a fő attrakció. Forrón árulták, úgyhogy a melegben nem volt hozzá ingerenciám, de lefotóztam nektek Hyrohiku példányát az én combomon!

Célállomásunk, Takamori az Aso vulkán - Japán legnagyobb aktív vulkánja - kalderájában található egy nemzeti park területén. Hegyen-völgyön át vezetett utunk. Mindenhol erdővel borított sziklák, bennük itt-ott kopasz foltok, földrengés, földcsuszamlás nyomai. A "táj zöldellő orcáján sebhelyként éktelenkedő csupasz barázda" modoroskodó megfogalmazása ugyanennek, de nagyon találó. Az emberi jelenlétet leginkább weekend házak, szolgálati épületek, útszéli vendéglátóhelyek és erdészeti, útkarbantartási felépítmények, munkagépek jelezték. Egy négyfős motoros banda beelőzte a buszunkat. Takamori Tigers vagy Eagles, valami hasonló nevük volt. Egy darabig alakzatba fejlődve feszítettek fekete alapon arany feliratos egyen bőrmellényeikben, majd lehúzódtak valami klubhelyre. Több, motorosokat célzó étkezdét, szórakozóhelyet, szaküzletet is láttam az út során.

Mély folyóvölgyön haladtunk át, a szerpentinről lepillantva látszott a görgetegsziklás meder a sekély és csak pár méter széles, fodrozódó vízfolyással (ezt átszellemült hangon mondom). Bevallom, egészen idáig maradt még bennem egy kis nyomasztó érzés előző estéről. A pillanatnyi örömök, mint a játékautomata vagy a fagyi, nem tudták teljesen elűzni azt a furcsa hangulatot, amit az idegen környezet és társaság váltott ki bennem. De ahogy elhaladtunk a vadregényes völgy felett, lassan átlendültem rajta. Nem tudom megmagyarázni, miért, de a hullámzó patak feltűnésének biztos köze van hozzá. Különleges kapcsolatom van a patakokkal. Gyerekként a Szilas-patakhoz jártunk kirándulni, békákra, siklókra, szitakötő lárvákra vadásztam itt. A mai napig izgalomba jövök a térdig érő természetes vizek közelében - milyen kisállatok lapulhatnak az üledék alatt? Egzotikus állatok gondozójaként a vizes élőhelyek tanulmányozása révén váltak fontossá, és tulajdonképpen emiatt is értem el sikereket kínai tűzhasú gőték és karmosbékák, lebegő békák felnevelésében. Csupa szép emlék, pozitív gondolat, amit ez a táj váltott ki. Az ok, amiért pedig ezt láthattam, nem a véletlen, hanem a saját munkám, kitartásom eredménye. Talán ennek tudatosulása dobott fel egy kicsit. Azóta, hogy ezen elgondolkodtam, minden új helyszínt, élményt saját, mangába fektetett munkám tükrében éltem meg. Nem pusztán kirándultam, hanem - vigyázzatok, ez giccses lesz - abban a bizonyos filózós értelemben vett Út újabb állomásait jártam be.

A hegyek közt átvágva megérkeztünk Takamoriba. Elvileg ez egy kisváros, de hangulata inkább falusi. A népsűrűség állítólag 35 fő négyzetkilométerenként - hát úgy is néz ki, nagyon nyugis minden. Autós forgalommal alig találkoztunk, gyalogossal még annyira se. Csupa kertes ház, nem volt két-három szintesnél magasabb épület. A mezőgazdaság jelentősnek tűnik, sok helyen épp dolgoztak a parcellákon, bár nem tudom, mit termesztenek itt. Néhol elkerített legelők egy egyöntetűen barna színű, jellegzetes helyi tehénfajtával. Elhúztunk egy nagyobb füves placc mellett, ami népszerű családi kirándulóhelynek tűnt, kecskesimogató karám is volt ott.

Egy erdőfolt mögül előbukkant tábori szálláshelyünk, várakoztunk egy kicsit a parkolójában. Az editorok egy gyors egyeztetés után úgy döntöttek, lecuccolás előtt van még egy kis időnk egy helyi látványosság meglátogatására. Mielőtt továbbindultunk volna, a SMAC! Web Magazine főszerkesztője, Mochida szállt fel a buszra, hogy üdvözöljön minket, és egy rövid lelkesítő beszédet tartson. Köhmm...: "- Oda Eiichiro, a One Piece alkotója több népszerű mangakával együtt szintén Kumamoto prefektúrában született. Gyerekkorában éppen olyan hegyeket látott maga körül, mint amilyeneket most Ti is itt, Takamoriban. Ez a táj indította be fantáziáját, és gyakorolt hatást későbbi munkáira. Kívánom, hogy itt tartózkodásotok ideje alatt Titeket is hasonlóképpen megihlessen, és hazatérve sok kiváló manga megírására inspiráljon!" Nálam működött.

 

Forrásmegjelölés. Mármint ez vár az alagút végén.

A nevezetesség, amit célba vettünk, nem volt más, mint a Takamori Yusui Tunnel Park. Egy alagútról beszélünk, aminek legmélyén egy forrás vize tör felszínre. Spirituális helynek számít, a hiedelmek szerint itt lakozik a környező vidék természetes vizeinek istene. Az egyetlen be- és kijáratától idáig vezető szakasz hangulatvilágítással, installációkkal - anime figurákkal, helyi ovisok mosolygós arcképeivel, virágokkal, szélkerekekkel stb. - van díszítve. Az igazat megvallva leginkább a bejárat előtti díszkert tetszett, magának az alagútnak a vizualitása nem vág az ízlésembe. A Vidámpark Mesecsónakját juttatta eszembe. A fények, a visszhang, a víz csobogása és a halk zene együtt viszont kétségtelenül segített befelé fordulni, és alaposabban is elgondolkodni arról, amit a főszerkesztő a természeti elemek nyújtotta inspirációról és a jövőbeli mangáinkról mondott.

A bejárat mellett jobb szélen található ez a kút. Önmagában bár jópofa volt, de nem elég kawaii, úgyhogy befogtam az "A Tiny Bond" című Master Class one-shot (katt a címre az elolvasásához) alkotóit, a Vanilla duót Indonéziából, hogy pózoljanak csapos békával.

Itt nem látszik, de a drótokon átlátszó gyöngyök futottak felfele, mintha a víz felfelé esne.

Az alagútnál egyesült társaságunk a meghívottak másik felével, akik még Tosuban egy másik hotelben voltak elszállásolva. A régi Master Class tagok ismerősként üdvözölték egymást, újoncként többüknek még itt bemutatkoztam. Vérmérséklettől függően egyelőre kicsit távolságtartóak voltunk egymással, de biztos voltam benne, hogy alakulni fog ez! Miután a teljes csapat visszatért a szállásra, gyors eligazítást kaptunk a délutáni és esti programokkal kapcsolatosan.

Mindenki izgatott volt a nap fénypontja, az avatóünnepség miatt. A csapatkapitányok külön-külön felhívták a csoportjuk figyelmét a találkozó pontos helyére és időpontjára. Csak ekkor derült ki, hogy az új Master Class tagok nem úszhatják meg egy rövid, angol nyelvű köszönőbeszéd bemondása nélkül, amit egy interjú is követ angol- és anyanyelven. Háhá, ez jól jött, mert túl nyugodt voltam már, kellett valami kis izgalom! Dresszkód a ceremóniára egyébként nem volt, csak annyit mondtak, hogy nem formális eseményről van szó, de mivel sok fotó és videofelvétel készül rólunk, legyünk azért csinosak. A régi Master Class tagok mérsékelten csinosan is jók. A felkészülésre volt még egy óránk, úgyhogy a kijelölt szobatársak egymásra találása és a kulcsok kiosztása után visszavonultunk lepakolni, kicsípni magunkat.

 A tábor ideje alatt, vasárnap délutántól szerda reggelig a Kyukamura Minami-Aso hotelben szálltunk meg. Ez egy ryokan, vagyis hagyományos japán szálló, ami talán a modern homlokzatról nem látszik, de amint benyitunk egy szobába, egyértelművé válik. Belépés után rögtön le kellett vennünk a lábbelinket, mert a legnagyobb prosztóságok egyike a nagyrészt tatamival borított szobába cipőstül belépni. Kevés a bútor. Térdelőmagassághoz igazodó asztal, tévéállvány, tágas beépített szekrények, ágyak helyett kiterített matracok és jellegzetes, kemény japán párnák a belső szobában. A külső helyiségben normál karosszékek és dohányzóasztal (bár a szoba nem dohányzó), de itt van a mosdókagyló is falitükörrel, a Hotel AZ-ból már ismerős, egyszer használatos higiéniai cikkekkel. De kit érdekel mindez, amikor van egy sokkal égetőbb kérdésünk! What about the slozi?! Eljött az igazság pillanata, hogy megtudjam végre, milyen wc-t kell használnunk a hátralevő napokban!

GYŐZELEM! Rendes, civilizált klotyó! Kicsit még jobb is, mint a Tosubeli, mert ülőkemelegítő funkció is volt rajta! Egyéb tekintetben ugyanolyan. Még a toalettpapír is pont olyan vékony, hogy már a használhatatlansággal határos, vagy legalábbis nem gazdaságos. De kaptunk, és ez a lényeg! Egy pár pacsker is be volt elé készítve, mert itt szokás a mellékhelyiségben külön lábbelibe lépni, majd a munka végeztével kilépni belőle - a benti padlót nem érintve-, hogy ne hordjunk ki onnan semmi bacit. A fürdés távoli problémának tűnt még, így a zuhanyzó elsőre nem is nagyon hiányzott. Egyelőre az avatóceremóniát és a beszédet éljem túl, gondoltam.

Alig rendezkedtem be, már indulhattam is a Sakurasou díszterem előtti folyosó halljába, ahol gyülekezni kellett. Felkaptam vadiúj ingemet és hozzá passzoló, világos színű farmeromat, nyakamba aggattam az érkezéskor kiosztott névkártyát, és torkomban dobogó szívvel elindultam  képregényes pályafutásom eddigi legfontosabb eseményére.

Folytatás következik!