Mangatábor Japánban 4. - Avatóünnepség és titkos értekezlet a közfürdőben

Az előző részben végre megérkeztünk Takamoriba, a mangatábor helyszínére, és egy helyi látványosság megcsodálása után a komplett, több mint 50 képregényalkotóból és számos kísérőből álló társaság birtokba vette hagyományos mintára berendezett hotelszobáit. Rövid szépítkezés után felkerekedtünk, hogy részt vegyünk életünk nagy eseményén, az avatóval egybekötött banketten, ahol az új Master Class tagok megkapják okleveleiket. Innen folytatjuk!

M-miért van mindenki öltönyben rajtam kívül?! Nem arról volt szó, hogy nincs dresszkód, és nem kell túlságosan kiöltözni?! Én meg még milyen büszke voltam az új kockás ingemre és farmeromra! Hát, most már mindegy, csak az a fontos, hogy olyan magabiztossággal viseljem ezt a göncöt, mintha drágább lett volna a többi jelenlevő teljes ruhatáránál! Ez az! Bourgeois márka, tölgyfahordóban érlelt!

Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amint a megbeszélt találkozóhelyre érve szembesültem azzal, hogy a srácok itt nem úgy álltak a megjelenés dolgához, mint az itthoni környezetemben az iskolai ünnepségtől kezdve kb. mindenhol. Hogy az a lúzer, aki rendesen felöltözik, meg az anyuci kedvence és stréber is. Kultúrsokk! De azért látszott, hogy a többiek is inkább biztonsági játékosok voltak, mint divatdiktátorok, észrevehetően kényelmetlenül érezték magukat a cicomában. Na, de a kiosztott piros szalagvirág, amit fel kellett tűznünk, mindenkit egyformán manökenné változtatott. Azért pont virág, mert az a sikeres vizsgát, levizsgázott diákot szimbolizálja.

A díszterem előtt mindenki cipő le, mivel még ott is tatami fedi a padlót, nem parketta. Csoportonként sorakoztunk fel a bejáratnál, és vártuk a jelet, hogy bemehessünk - egészen úgy, mint amikor egy iskolai rendezvényen a tornaterem előtt várják az osztályok, hogy bevonulhassanak. A virágos kitűző már megalapozta ezt a szalagavatós hangulatot. Odabent asztalsorok csinosan tálalt, egzotikus ételekkel, a bejárattal szemközti oldalon már elfoglalta helyét a Takamori középiskola diákzenekara. Az újoncok a fal mellett sorakoztak fel, a többiek az asztalok körül állva. Székek csak a terem egyik végében voltak, a különböző rendű és rangú meghívottak, kiadói munkatársak, tolmácsok, egyéb kísérők részére fenntartva. Az átellenes végen színpad mikrofonnal és a szervezők, támogatók logóival teleírt paravánnal, mellette a konferálók posztamense, szintén mikrofonokkal. A színpad körül fotósok, filmesek.

A ceremóniát a posztamensnél álló két hagyományos öltözetű, nagyon reprezentatív megjelenésű fiatal hölgy - egyikük Takamori polgármesterének lánya - nyitotta meg. Sorban léptek fel a színpadra rövid beszédet mondani a Coamix kiadó alapítója és vezetője, Horie Nobuhiko, a SMAC! Webmagazine főszerkesztője, Mochida Syuichi, valamint a Silent Manga Audition pályázatokon zsűriző mangakák, mint Tsugihara Ryuji és Tomizawa Jun. Sajnos nem sokra emlékszem az elhangzottakból, mert alig láttam-hallottam az izgalomtól. Az biztos benne volt, hogy mennyire örülnek a részvételünknek és a felmutatott eredményeinknek, és hogy mi vagyunk a manga jövője. Ez mindig benne van. Szinte sztárként kezeltek minket a tábor teljes ideje alatt.

Eljött a pillanat, egyesével szólítottak minket a színpadra, hogy átadják díszokleveleinket. Rögtön másodikként kerültem sorra. És ott álltam a rivaldafényben, fogtam az oklevelemet, amit  kézszorítás kíséretében adott át a Weekly Shonen Jump egykori főszerkesztője... Ezt a pillanatot nem felejtem el egyhamar! A kötelező köszönőbeszédem meglepően gördülékenyen ment, mert direkt két mondatra szorítkoztam számítva rá, hogy ezen a ponton már a hangom is biztos elmegy, és zavaromban belebonyolódnék egy cirkalmasabb monológba. Amikor jó estét kívántam a közönségnek, és azt azonnal fordítottak japánra, hirtelen már azt hittem, rosszul mondtam - pedig csak angolul! Huh! "A lehetőségért, hogy ma este itt lehetek, a Silent Manga Audition szervezőit illeti a köszönet. Magyarországról a manga hazájába hosszú út vezetett, és nem csak földrajzi értelemben! Köszönöm!". Meghajlás. Hah!

Miután mindenki felsorakozott a színpadon, és kellő mennyiségű fotó készült rólunk, a ceremónia véget ért. Egyikünk szatyrába helyeztük biztonságba az okleveleket, hogy két kézzel vethessük magunkat a kajára. Mielőtt nagyon elmerültünk volna benne, Enrico, a csapatunk vezetője felvett velem egy szintén pármondatos interjút arról, hogy mit gondolok a pályázatról. A rendelkezésre álló öt másodpercben kitalált mondandómat először magyarul kellett volna előadni, de önkéntelenül is angolul szólaltam meg. Annyira koncentráltam az elmúlt napokban a folyékony beszédre, hogy nehéznek bizonyult egyik nyelvről a másikra váltogatni. Kivéve, amikor random megtörtént, és csak néztek rám, mire rájöttem, miért nem értenek. Szóval take 2: "A verseny egy óriási lehetőség, hogy valódi szakmabeliek elé tárjuk a munkáinkat. Különösen egy magyar alkotónak nagy dolog ez. Kár, hogy alig páran jelentkeztek eddig otthonról, de ez változhat a jövőben." Aztán megpróbáltam ugyanezt angolul is. Kisebb gondot okozott nem csak fordítani, de egyáltalán emlékezni is arra, amit fél perce elmondtam...😅 Majd vittek minket mangakákat feltartani az evésben szakmai kérdésekkel.

Rázendített a zenekar, mi meg hagytuk a Comic Zenon alkotóit, és megvizsgáltuk közelebbről a menüt. A többiek eddigre már nagyjából jóllaktak. Szóval vályúhoz! Csináltam gyorsan pár felvételt, de nem vittem túlzásba, mivel bármelyik pillanatban elragadhattak volna újabb interjúra - filmesek, sajtómunkatársak cirkáltak a sorok között szép számban. Attól mindenesetre nem kellett tartani, hogy az ennivaló elfogy, mert bár egyszerre kis adagok voltak kitéve, hogy jól mutasson minden az asztalon, de folyamatosan utántöltötték. Minden nagyon különlegesnek tűnt, minden nagyon finom volt, bár nem mindenről tudtam megmondani, hogy micsoda. Itt találkoztam életem hivatalos number one legfinomabb halételével is: kis barna haldarabka sütve. 😃 Nem tudom, hogy készült, mi a neve, de kicsit édeskés volt.

Innivaló fronton többféle tea, gyümölcslé és alkoholos ital. Ichirou, a brazil mangások sztárja (sok amatőr képregényes az ő sikerein felbuzdulva kezdett a SMA pályázatra nevezni) édesburgonya lepárlásával készült felnőtt üdítővel kínált, de volt még ott más is. They spared no expense, bár nem szabadult el egy állat se az este folyamán ennek köszönhetően.

Amikor eljött az idő, a konferálók bejelentették az ünnepség végét, hozzátéve, hogy még rengeteg kaja maradt, úgyhogy mindenki nyugodtan csomagoljon belőle későbbre a segítők által osztogatott műanyag dobozokba. A kiadó munkatársai egy szatyornyi ajándék nasit is kiszórtak az asztalra, de már mindenki tele volt, alig fogyott belőle. A kijáratnál vissza kellett szolgáltatni a szalagvirágos kitűzőket, de nem baj, mert nem az a lényeg, hanem az oklevél, amit csak most néztem meg jobban.

Lassan mindenki szétszéledt a szobákba, hallba, mosodába egyéni ingerenciától függően, de arra ismét nyomatékosan megkértek, hogy a szálloda területét ne hagyjuk el, mert - és ezt itt már nehéz volt elhinni - nincs odakint semmi, de semmi érdekes. Csak erdők meg falusi házak. Na persze.😄 

Újra napirendre került a fürdés kérdése. Elöljáróban érdemes tudni, hogy amikor hónapokkal az utazás előtt közölték velünk, hogy a legtöbb szobában nincs zuhanyzó, helyette közfürdő van, kitört a pánik a fb csoportban. Nem mindenki szeret egyformán pucéran mutatkozni idegenek előtt akkor sem, ha a fürdő nem koedukált. Volt, akinek jól jött az egész karokat befedő tetoválása, ugyanis a házirend tiltja a fürdő használatát tetovált vendégeknek. Nekik a szervezők találtak egy még szabad zuhanyzós szobát. Erre hirtelen mindenki coming outolt, de több zuhanyzós szoba így sem termett, viszont azt az egyet kineveztük közös használatú helyiségnek (nyilván akik oda kerültek volna, kaptak másikat, zuhanytalant). A reggeli indulások időpontjai fixek, a sorban állás pedig esélyes, úgyhogy továbbra is javasolt volt mindenkinek a hotel fürdőjének használata.

Részemről most, hogy túl voltam az avatáson, már lényegesen kevésbé tartózkodtam a közfürdő használatától. Szobatársaim, Nicolas és Vincent is így érezhették, úgyhogy elhatároztuk, hogy ha már itt vagyunk, nem hagyjuk ki a lehetőséget, hogy egy valódi onsenben üldögéljünk. Átvedlettünk a kockás yukatánkba, amit a szekrényben hagytak nekünk, fogtuk a homokozóvödörre emlékeztető rózsaszín szilikon kosárkát a kis- és nagy törölközővel, pacskert húztunk, és így slattyogtunk le a másodikra. Szokásos rutin, le a lábbelivel az előtérben. Szpojler: mivel legfeljebb a méretekben van látható különbség, nem mindenki ugyanabban távozik, mint amelyikben jött. Az öltözőben hagytunk mindent a kis méretű törcsit kivéve. A szekrénykulcs rugalmas madzagra van kötve, amit a karunkra húzhatunk, így nem lehet elveszíteni. Az egyik falon nagy tükrök, alatta mosdókagylók, mindenféle tisztálkodási kellék fültisztító pálcikától az eldobható borotváig, hajszárító, miegymás. 

Egy tolóajtón léptünk be a tényleges fürdőbe. Ez úgy néz ki, hogy több sorban tükrök, csapok, zuhanyrózsák ülőmagasságban, ezekhez ülnek le a vendégek mosakodni műanyag sámlikra. Sampon, tusfürdő odakészítve, meg egy lavór, amibe a vizet engedik, például hogy azzal locsolják le magukról a habot. Szerencsére így estefelé már alig volt japán szállóvendég, úgyhogy a szobatársak társaságában simán állva zuhanyoztam, mert nem sikerült rájönnöm, hogy lehet ezt kuporogva hatékonyan kivitelezni. Csak hát a zuhany nem erre lett kitalálva, pár másodpercenként magától leállt, újra kellett nyomni. Ezután lehetett csak beülni a termálvizes medencébe, amiből kettő is volt. Egyik a helyiségen belül, a másik szabad ég alatt (igazából eresz alatt) az erkélyen. Ezt választottuk. Sokkal kisebb, mint a benti, alig pár négyzetméter alapterületű. Azt mondták, a legjobb ide korán reggel jönni, mert a medencéből csodálhatjuk a környék hajnali ködfátyolból előbújó hegycsúcsait. Hát, most tök sötét volt, úgyhogy hiába volt odaírva a korlátra szerelt táblára, hogy melyik csúcsot hogy hívják. Meg aztán úgysem tudtuk elolvasni.

Na, hát itt üldögéltünk és beszélgettünk a forró vízben. Nem is olyan nagy ügy ez a nyilvános meztelenkedés! Aztán megjelent a vietnami delegáció négy fővel, majd egy indonéz és egy portugál srác is. Különböző elméletek születtek a magunkkal hozott kis törölköző használatáról. Annyiban mindenki egyetértett, hogy a fejünk tetejére kell tenni összehajtogatva. De szárazon, vagy nedvesen kell tartani? Volt, aki szerint be kell vizezni, hogy hűsítsen, amikor áttörölgetjük vele az arcunkat. Más vélemények szerint azért tesszük a fejünkre, amiért a sportolók sapkában edzenek. Mire Taiyo, a SMAC! Team japán munkatársa is bekéredzkedett, már teljesen körbeültük a kacsaúsztatót (hómajomúsztatót?). Az ő véleménye szerint arra való a törcsi, hogy azzal takarjuk magunkat, amikor bemászunk a többiek közé, vagy kiülünk a medence peremére hűsölni. Hmm, lehet, hogy ebben is van igazság, bár bennünk ez már fel sem merült.

Kiss Judit karaktereivel készült egyoldalasom. A mi fürdőnk nem pont ilyen volt.

A gyors mártózásból majdnem egy órás titkos gyűlés lett. Az történt ugyanis, hogy Taiyo nagyon tud és szeret beszélni, van is egy stílusa. Mindenki szívesen hallgatta. Ugráltunk a "világi" és szakmai témák között. Például meglepődött, hogy a sok pia ott maradt felbontatlanul, miközben Japánban a céges ivászatokon hihetetlen mennyiségben fogy, amiben nagy szerepe van a nyugatról jött munkatársaknak, és hogy nem erre számított az európai kontingenstől. Meg hogy más országokban kevésbé mainstream az idegenek előtti pucér fürdés.

Aztán szóba kerültek a jelenlevők nyertes munkái, mi tetszett bennük a zsűrinek, mi kevésbé. A motoros képregényem karakterei például - így fogalmazott - túl európaiak a japán olvasó számára. De ez nem a rajzstílusra vonatkozott, hanem a kiállásukra. A protagonista "intimidating". Félelmet keltő. Ezzel nehezen tudtam mit kezdeni, de rögtön mesélt egy felmérésről, amiből kiderült, hogy hogy viszonyulnak a nyugati és a japán gyerekek a képregényhősökhöz. Ennek a tanulsága, hogy a nyugati hősökre azt mondják, hogy "- Bárcsak ő lehetnék!", a japánokra azt, hogy "- Bárcsak a barátja lehetnék!". Ezt tehát figyelembe kell vennem alkotóként. Még mindig nem teljesen  tiszta a dolog több okból, de úgy érzem, árnyalódik majd a kép, ahogy egyre közelebbről látok bele ebbe a kiadói kultúrába.

Előjött, hogy bár rajzilag nagyon sokan már most azon a szinten állnak, mint az átlag profi japán mangaka, de a történetmesélés problémás a többségnek. Jellemző, hogy mindenki valami nagyon eredetit akar írni, ami a világos történetvezetés rovására megy. Ez talán abból adódik, hogy mindenki a történetet tartja a központi tényezőnek, pedig a mangában a karakter a legfontosabb. Ezt is túl lehet bonyolítani, pedig hogy megtaláljuk a tökéletes protagonistát, Taiyo szerint a legrövidebb út, ha veszünk egy eseményt, és visszafejtjük, hogy ki az, akinek ez a legnagyobb problémát okozza. Ő lesz a mi emberünk, akinek tutibiztos motivációja van.  Az eredetiséget pedig az fogja adni, hogy a probléma megoldására valami szokatlan eszközt adunk a kezébe.

Elhangzottak egyéb dolgok is. Egy részüket talán nem lenne ildomos tovább adnom, mivel bizalmas infók, de a háttérben meghúzódó, mindent összefogó motívum érezhetően az volt, hogy nagyon helyesen vágtunk bele a pályázásba, mert  egy szinten túl a fióknak rajzolni a világ legnagyobb időpazarlása. A többség hozzám képest sokkal jelentősebb képregényes múlttal rendelkezik, van, aki ebből is él otthon. Szerintem mindegyikünk a maga szintjétől függetlenül, vagy éppen azt magában tudatosítva egyet tudott érteni ezzel a gondolattal, még ha nem is lehet mindegyikünkből busásan kereső sztár. Egy darabig jó buli a három barátunknak dolgozni, aztán ez legkésőbb akkor megváltozik, amikor kikötünk egy olyan karrier mellett, ami tulajdonképpen minket választott, nem mi választottuk, a képregényezés pedig felemészti azt az időt és energiát, ami ahhoz kéne, hogy jobbítsunk a sorsunkon, ha nem tetszik a rendszer. De az elhatározásunknak köszönhetően ültünk most ott, szerkesztőkkel dolgozunk, ellátnak fizetős munkákkal, és ez fontos. Nem csak a pillanatnyi anyagi helyzetünkben, hanem a mentalitásunk csiszolgatásában is, lelkes amatőrből profivá.

Nem gondoltam, hogy ennyire hasznos lesz ez az esti mártózás! A víz sajnos egyre forróbbnak hatott, egy óra után már kezdett kicsit sok lenni, úgyhogy a szobatársaimmal lassan szedelődzködni kezdtünk. A többiek még maradtak, biztos ők kapták meg a legigazabb titkos tanítást, meg jól ki is beszélhettek minket, főleg engem. Mi viszont jelentkeztünk kora reggelre egy opcionális, napirenden felüli kirándulásra egy közeli szentélyhez, úgyhogy jobbnak láttuk, ha eltesszük magunkat. De micsoda egy nap volt ez! Az ünnepség és a fürdős szeánsz  hatása alatt alig tudtam elaludni!

Folytatása következik!