Mangatábor Japánban 5. - Programok az Aso Népfőiskolában

Az előző részben meztelenkedtem titkos mangatechnikákért cserébe, sőt, oklevelet is kaptam. De ez a csodás este véget ért, és most itt vagyunk!

Ekkora pókot még életemben nem láttam! Eddig észre se vettem, pedig végig itt feszített a hálószoba ablaka előtt a majdnem méteres átmérőjű hálójában. És jól látom? A másik ablak felett is lakik egy - csak még nagyobb! És a társalgó ablakában...fogadjunk... Itt is egy! Te, ezek minden ablakkal egyre nagyobbak és színesebbek! Ő lehet a level boss! De kell is a tömeg a kaiju fighthoz a bazi nagy szitakötőkkel.

Első találkozásom a Nephila clavata pókfajjal. Japán-szerte elterjedt, és mint később megfigyeltem, a szálloda területén gyakorlatilag mindenhol ott húzódnak hálóik körbe az eresz alatt, a lakosztályokon kívül persze. Csak a nőstények nőnek nagyra, és ha nem is akkorára, mint sok madárpók, amivel állatkereskedésekben találkoztam, de a hazai fajoknál lényegesen nagyobbra. Ráadásul a szongáriai cselőpókkal ellentétben a nyílt színen élik mindennapjaikat. Máris jobban indult ez a harmatos, madárdalos, ciripelős (dolgoznak még szeptemberben a kabócák, vagy más lehetett?) reggel! Felfedezésük teljessé tette a hegyi, falusi hangulatot. Örülök, hogy nem tüntették el őket a kényeskedő vendégek miatt, odakint senkit ne zavarjanak. Meg aztán mégiscsak egy nemzeti park területén épült a hotel, ez is benne van az árban.

Eleinte nem sok kedvem volt korábban kelni csak azért, hogy egy szentélyt megnézzek, de gondoltam, most van itt az alkalom, nem szabad kihagyni. Szóval összelapátoltuk magunkat a srácokkal, és a megbeszéltek szerint 7:40-re teljes menetfelszerelésben megjelentünk a szálloda lobbijában. A szentély egy nyugis hely, és mindenki szerette volna, hogy az is maradjon, ezért az érdeklődőket szétosztották három turnusra a három, táborban töltött reggelre. Így elég volt két-két céges minibusz, hogy az egészen közeli úti célunkhoz átdobjon minket.

 

A Kamishikimi Kumanoimasu szentély egy erdővel fedett domboldalon található, és érdekessége, hogy Midorikawa Yuki, a szintén Kumamoto prefektúrába valósi mangaka róla mintázta népszerű műve (Hotarubi no Mori e) emblematikus helyszínét. Mi sajnos nem azon a bizonyos lépcsősoron másztunk fel, hanem eleve az épületcsoport mellett tettek ki, úgyhogy csak a lépcső tetejéről lefele fotózva tudom nektek prezentálni a toriit. Jó távolról, mert nem volt idő alaposan bejárni az egész turistautat.

Viszont mégis megvolt a reggeli gyaloglás, mert innen még feljebb is volt látnivaló. Túrabot gyanánt mindenki felkapott egy-egy szál bambuszt - oda volt készítve a kirándulóknak egy útszéli kukaszerűségben-, és ilyen nagypapás külsőségek között felkaptattunk a lebetonozott (!) erdei ösvényen. Amit itt találtunk, az tulajdonképpen egy másik szentélyként, vagy inkább csak spirituális helyszínként szolgáló kis barlangféle.

Ez tulajdonképpen egy nagyszobányi nyílás a sziklatömbben, amint keresztül át lehet látni a mögötte elterülő erdőre. Itt is kifeszítve a szakrális épületekre jellemző kötelek, rájuk kötve a jellegzetes, jókívánságokat tartalmazó papírlapok. Előtte kőkupac, ahová az aprópénzes felajánlásokat tehetik az ide érkezők. Utólag jutott csak eszembe, hogy ott kellett volna hagynom egy magyar kétszázast, hadd nézzenek!

Mire visszafurikáztunk a szállóba, már javában tartott a reggeliző idő. Az étkező svédasztalos, sokféle párolt és friss zöldség, gyümi, rizs, hal, omlett, panírozott dolgok, péksütemények, italként üdítők, kávék, teák, gyümölcslevek. Amit megkóstoltam, többnyire ízlett. A péksütik kisebbek az itthoniaknál (például egy fahéjas csiga magyar és japán verzióját összehasonlítva), a dzsem pedig ilyen furán, japánosan praktikus csomagolásban kerül az asztalra. A pakk egyik felében dzsem, másikban vaj, egy-egy kis nyílással a két térfélen, nyomásra vékony csíkokban egyszerre lehet adagolni a kettőt kenyérre, bármire.

Az ebédlő panorámaablaka a szállodával szemközti két hegyre néz; egyikük a Nekodake. Érdekes karéjai a macska füleire emlékeztettek valakit annak idején, innen a név. Következő állomásunk, az Aso Népfőiskola épp ennek tövében épült 1951-ben. Eredetileg általános iskolaként funkcionált 2003-as bezárásáig. Hogy az épület a maga régies stílusában megmaradjon az utókornak, és ne kelljen lebontani, innen elballagott helyi lakosok, mesteremberek, írók bevonásával elindították benne a népfőiskolai programot, de különböző rendezvényeknek is otthont ad, mint például a Kumamotói Nemzetközi Mangatábor eseményei.

Az első műsorszám egy filmvetítés, amihez a különálló tornacsarnokban rendezkedtünk be. Az épület bejáratánál természetesen levettük cipellőinket, és a kiosztott nylonszatyrokban vittük be magunkkal, miután pacskert húztunk. Odabent Takamori mascotja, Kazemaru fogadott. Faját ne kérdezzétek. A terem bejárattal szemben végében beépített színpad függönnyel, kivetítővel, bár a filmet nem ezen, hanem egy mobil kivetítőn néztük. Maga az alkotás pedig nem volt más, mint a korábbi Silent Manga Audition futamok nyertes műveinek válogatásából adaptált élőszereplős film animált storyboardja, amit Tomizawa Jun tervezett, rendezője Hojo Tsukasa.

Elég drámai darab lesz, mivel azokból a sztorikból lett összegyúrva, amik valami komoly veszteség megéléséről és a továbblépésről szólnak. Kicsit bele kellett nyúlni némelyik történetbe, hogy egymásba fűzhetőek legyenek, és az összefogó szálat, a film nyitó és záró jelenetét Hojo mester tette hozzá. Sokat dobott a hatáson a zenei aláfestés. Amint a vetítés után megvitattuk, kinek hogy tetszett, kiderült, hogy mindenkinek megvolt a maga "kedvenc" része, aminél kicsordult a könnye. Én azt éreztem a legerősebbnek, amelyikben a vietnami háború idején az apa elhagyja lányát, hogy bevonuljon, majd amikor csodával határos módon élve jut haza, hogy meglátogassa azóta felnőtt gyermekét, rájön, hogy mégsem élve tért vissza.

Dél körül ebédszünetet tartottunk. Kitereltek a suli előtti füves sportpályára, ahol már ment a sürgés-forgás, sátrak mindenhol. Az még hagyján, hogy az egyik ponyva alatt helyi nénik főtt rizst, feltétnek uborkát, metélőhagymát, umeboshit (savanyított szilvaszerűség, jó sós), egyéb savanyított cuccokat mértek nekünk tányérra. De aztán megláttuk a két többméteres, lejtősen rögzített bambuszcsövet. Nevezzük csak nyugodtan vályúnak, mert pontosan azok voltak, egy kis csavarral. Nagashi somennek hívják a produkciót, amikor meleg, napsütéses napokon főtt tésztát, tofut, zöldségeket engednek le a bambusz(fél)csövekben lefolyó hideg vízáramban, amit a vendégek mellette állva "röptében" kapkodnak ki és fogyasztanak el evőpálcikáikkal. Kaptunk egy kis csészét is valami alaplével, talán hogy ebbe mártogassuk, amit fogtunk, de nekem körülményes volt ez a kombinálás. A kikapott tésztacsomók - direkt a forráshoz legközelebb helyezkedtem el, hogy nekem jusson a legtöbb, érintetlen falat - a legritkább esetben sikerültek akkorára, hogy beleférjenek, annál könnyebben csúsztak mellé, le a fűbe. Hamar meguntam és a kiivott csészét csak a kipecázott, szabadulni próbáló csipet megtámasztására használtam. A koktélparadicsom nagyon szökős, alig tudtam párat kibirizgálni, leginkább a cső falához szorítva. A tofu mindig megúszta, mert ha sikerült is ráfognom, olyan puha volt, hogy vagy kibújt, vagy szétmállott. A csőből műanyag tartályba folyatták a vizet, amire kosarat tettek. Amit nem kaptunk el, itt összegyűlt, tehát munka nélkül is jól lehetett lakni. Ahogy az várható volt, mellé is ment nem kevés, csőtörés is előfordult, szóval a móka végeztével a két cső helyén két tésztasávot is fel kellett takarítania a segítőknek.

Bár egyszerű fogás volt, jól esett azért. A natúr és két-három, ki tudja, milyen növénycafatokkal ízesített rizs is, azzal együtt, hogy az összes feltét vegán volt. Turistaként a legtöbben szusira, tempurára, külföldön is ismert kajára utaznak, itt viszont az egyszerű, feltehetően a helyiek által a hétköznapokban fogyasztott ételeket is értékeltük. A következő programpontig maradt még egy kis időm lesifotókat lőni a többiekről és szétnézni a szomszédos utcában. Egy fotózkodásra kialakított kapualjban találtam egy héttörpét, nem tudom, mit keresett ott. Miért pont Disney?

Gyülekező után megszálltuk az iskola földszintes, fapadlós főépületét. A folyosók és tantermek falait régi, fekete-fehér fotók díszítik a korabeli osztályokról, eseményekről. Meglepődtem azon, hogy a terembe nem csak egy, normál méretű ajtó vezet, hanem a teljes hosszában két-három szélesebb, gyerekmagassághoz igazított tolóajtó is fel van szerelve. Létezik, hogy a nagy ajtót csak a tanárok használhatták, a kis állatkáknak meg maradt a karámkapu? A padokat, székeket szerencsére kicserélték, hogy mi is beleférjünk.

Q&A session következett, mangakáktól, editoroktól, a kiadó más szakembereitől lehetett kérdezgetni fél kettőtől háromig. Két terembe osztottak szét minket, így a szerencsén múlott, hogy ki kinek a válaszait hallhatta. Az én osztályomban a Monthly Comic Zenon seinen magazin két mangakája, Kuwayoshi Asa és Yamada Toshiaki ült a tanári asztalhoz. Nem szerették volna, hogy lefotózzuk őket, de nagyon szimpatikusak voltak. A banketten is őket zargattuk. Kuwayoshi aktuális sorozata, a Granny Girl Hinata-chan egy kislány testébe zárt öregasszonyról szól. Yamada a The Tactician of  Wind - Kuroda Kanbei című, Japán hadakozó fejedelemségek korában játszódó történelmi képregény rajzolója.

Érdekes, hogy amikor itt van a lehetőség, milyen nehéz jó kérdéseket kitalálni! Úgy értem, olyanokat, amik megválaszolásához tényleg egy gyakorló mangakára van szükség, és nem lehet kiguglizni pár kattintással. Talán mérgelődnének is magukban - én a helyükben biztosan -, ha valaki alap rajztanulós kérdéssel húzná az idejüket. Azért voltam gondban, mert azt sem tudtam, hogy kíváncsi vagyok-e valamire egyáltalán, nem a tömérdek infó feldolgozásának, alkalmazásának fázisánál tartok-e. Magyarul azt sem tudtam, mit nem tudok, de azt igen, hogy sok mindent hallottam, és minden téren gyakorlásra van szükségem, mert elméletben mindent tudni és a gyakorlatban megvalósítani két külön dolog.

Sok többé-kevésbé kiszámítható kérdés érkezett, elsősorban a profi mangakaléttel kapcsolatban. Megtudtuk, hogy osztják be az időt, mennyi ideig tartott, amíg a felfedezésük után először sorozatot indíthattak, illetve hogy egyáltalán hogy sodródtak erre a pályára. Én egy marketinges kérdést tettem fel, de a következő cikkben térek vissza rá, mert szorosan kapcsolódik egy későbbi eseményen elhangzottakhoz.

A legfontosabb útravalók a beszélgetésből:

- a manga a tömegeknek készül; ha művészet helyett üzletként tekintünk rá, könnyebb eltalálni, mit fognak szeretni

- sokféle zsáner létezik, mindenki megtalálhatja a helyét (ha nem egyik lapnál, akkor a másiknál - ez erősen japán piacra méretezett megállapítás, de az üzenet magja attól még megfontolandó)

- nem létezik egyetlen tutibiztos recept a sikeres mangára - kísérletezzetek!

Mire nagyjából kiolvadt a jégtömbbé fagyott, kezdéskor kiosztogatott ásványvíz mindenki asztalán, újabb szünet következett. EZT TALÁLTAM!

De nem használtam, csak bementem fotózni. Mások is csak a piszoárokat használták közben. Mellékhelyiséghez való cserepacskerek is voltak bekészítve, bár a két itt töltött nap alatt a folyamatos csereberélésben volt, hogy véletlenül a kinti papucsban, vagy csak zokniban szaladtam be. A szappandarabok egy hálós zacskóban voltak kikötve a mosdókagylóhoz - ezt az egészet kellett a víz alatt dörzsölni-, hogy a letört darabok se menjenek egyből a lefolyóba. A "B" opció egyébként az itthoni Toitoi mobilretyók helyi megfelelője. Kint volt a csudában, de kézmosáshoz vissza kellett utána zarándokolni vagy a pottyantóshoz, vagy a sportpálya melletti "C" lehetőséghez, szóval akkor már egyből oda érdemes menni. Kis kuckó piszoárral, ülő wc-vel, tök rendben. Örülök, hogy még itt, a skanzen-iskolában is gondoltak a fejlesztésre!

A következő előadást - újra a tornacsarnokban, kivetítőn - egy professzor tartotta agyunk működésének furcsaságairól. A mangakészítéshez semmi köze nem volt, inkább biológiaórának tudható be. Fél hat körül buszra szálltunk, hogy felkeressük az aznapi vacsorahelyszínt, egy helyi fogásra specializálódott éttermet.

A bejárat előtt azonnal szemet szúrt az érdekes mosolyú Kumamon maci, maszek kivitelezés. Betódultunk. Az előtér közönséges bárnak tűnt, leszámítva a fal mellett egy ráccsal fedett műanyag ládában evickélő teknős jelenlétét. Biztos a tulaj házi kedvence. Hátravezettek minket a különterembe, na ez már egész különlegesen festett. A vendéglő a nyárson sütés egy helyi formáját kínálja. Tatamival fedett vendégtér, asztal helyett homokozók. Oké, ezek asztalok, csak térdelő magasságban, és a közepükben van egy tároló homokkal feltöltve. A nyársra húzott, miso szósszal lekent hal, kaliforniai zöldpaprika, tofu tömb, valami gyökérféle és pár apróság ebbe van leszúrva a parázs köré. Az asztal peremén evőeszközök és egy fél pár kesztyű minden egyes vendégnek, hogy azzal húzza ki a felhevült nyársat a homokból a tányérra.

 

Egy óriási problémám volt csak: kizárt, hogy pár percnél tovább térdeljek vagy török-üljek. Szerencsére volt két, székekkel körbeülhető asztal is a még cipőben megközelíthető előtéri részen, úgyhogy egyedi igényemet jelezve Chris, az editorom helyet cserélt velem, én pedig csatlakoztam az orosz-ukrán különítményhez. Most mutatkoztunk még csak be egymásnak, de jól éreztem magam a társaságukban, a későbbiekben is szívesen csatlakoztam hozzájuk.

Nem akármekkora kupleráj keletkezett a tatami szélén szanaszét dobált cipőkből, ciki volt, hogy az egyik felszolgálónéninek kellett sorba rendeznie, amikor épp nem a nyársakat forgatta asztalról asztalra járva. A dolog másik fele viszont, hogy elrendezve is csupán jobban nézett ki az a cipőkupac, ami úgy beterítette a padlót, hogy csak rajta végigtaposva lehetett feljutni a tatamiig, de több hely így sem lett.

A vacsora elején még dög meleg volt, használtuk is a kiosztott kis legyezőket, ahogy azt kell, de ahogy a parázs lassan kialudt minden homokozóban, jobb idő lett. A feeding frenzy is elült, mire eljött a meglepi kulturális előadás ideje.  A terem egyik oldalát szúnyoghálós tolóajtók alkották, amiket a bemutató idejére félrecsúsztattak. A hátsókertben rákezdett a zenekar, és a csapat az ebédlőből, páholyból nézhette a show-t. Takamori oroszlántánc-társulata lejtett a tiszteletünkre. Páran kisurrantunk az eresz alá, hogy közelebbről lássuk őket. Nahát, itt is egy ládányi teknős, meg a szomszéd helyiségben még kettő! Hé, hiszen ezek nem is házi kedvencek...!

Az "oroszlánok" becsörtettek a közönség közé, és bekapták a találomra kiválasztott nézők fejét. Ez a hiedelmek szerint szerencsét hoz. Nem tudom, hogy nem estek orra, vagy vertek le valamit! A végén fotózkodni is lehetett velük, amit sietve ki is használtam. Van ugyanis egy személyes történetem ezzel a népséggel. Egész kicsi, talán ovis lehettem, amikor egy éjszaka azt álmodtam, hogy az újpalotai Erdőkerülőnél a dzsindzsában - ma már Aldi és Lidl van a helyén - bóklásztam egyedül. A magas gazból hirtelen egy rusnya, bozontos lény ugrott elém. Mintha egy bordó puli lett volna félig kutya-, félig emberi arccal. Futni kezdtem az ellenkező irányba, de utolért, és letaposva beleharapott a fejembe. Itt ébredtem fel, de a lényt még mindig láttam az ágy mellett olyan valóságosan, mintha csak tényleg ott állt volna, mielőtt eltűnt a falon tátongó nyíláson beszállingózó hűvös ködben. Eltelt azóta majdnem három évtized, amikor egy képregényötlethez oroszlántáncos videókat kezdtem keresgélni Youtube-on. Megtudtam, hogy nem csak Kínában van ilyen (ott is több stílus), hanem több más távol-keleti országban is. Mindenhol kicsit más, máshogy is mozgatják. Aztán egyszer csak újra szembejött az a randa ábrázat - bizonyos japán és koreai oroszlánmaszkok ilyenek! Most pedig, hogy élőben is megevett ha nem is egy pont ugyanolyan, de hasonló, a kör bezárult! Így már tényleg nagyon szerencsésnek érezhetem magam!

A szállodába visszatérve úgy döntöttünk Vincentékkel, hogy aznap este is mártózunk egyet, hátha megint ránk szakad a mangalexikon. Fürdőzés után úgy, ahogy kijöttünk, alsógatyában, kockás köcedliben leslattyogtunk a hallba, mert Nicolas, aki korábban kiszállt, magával vitte a szobakulcsot, és ha nincs odafent, biztos a dohányzóban van. De nem csak őt, hanem a fél társaságot is lent találtuk. Kisebb-nagyobb csoportokban ment a networking, go játszma, képregényelemzés, egymás eredeti oldalainak és kiadott köteteinek szemlézése, rajzolás. A hangulat miatt ott ragadtunk.

Megismerkedtem Kjati indonéz kollégával, aki egy szerény, visszahúzódó fiatalember, miközben megél, sőt házat vett és családot tart fenn a mangázásból. Egyébként darabolós hentaiban utazik. A francia Nicolas és a brazil Max kisebb tornyokat húztak fel köteteikből a társalgó asztalán. Paulo és Gigi, az Eudetenis duó tagjai - szintén Brazíliából - vázlatfüzetüket mutogatták. Ők is a mangából és manga stílusú illusztrációk gyártásából élnek, mint még jó páran a meghívottak közül. Hogy milyen érzés volt számomra ilyen társaságban? Mintha óriások között járnék.  Egyszerűen más perspektívába kerültek az itthoni képregényes kör problémái, amire a következő napi események még inkább rájátszottak, de erről majd legközelebb!

Max Andrade képregénye, a háttérben az alkotóval (középen)

Kachisou Portugáliából kiosztott egy kazal shikishi boardot, hogy mindenkitől rajzos dedikációt kérjen. Felugrottam a szobába a rajzos pakkomért, és még aznap este elkészítettem a magamét. A True Riders protagonistáját választottam a teknőslovaglós jelenetből. Akkor már nem, csak másnap reggel, a zuhanyzó lakosztályból visszaúton adtam át neki. Kedden kicsit jobban ráértünk készülődni így, hogy a szentélyt már hétfőn letudtuk, de kilenckor újra célba vettük az Aso Népfőiskolát, ahol egy ezidáig példátlan kezdeményezés részesei lehettünk.

Folytatása következik!